Főkép

Egy jóképű, borostás cowboy kényelmesen üget az alkonyba borult horizont felé, a kopár sivatagot betemeti a vörös naplemente. A háttérben egy-egy kaktusz vet árnyékot, miközben a férfi a pisztolytáskán nyugtatja a kezét. A colt nemrég sült el, felverve egy csendes kisváros békéjét. A tűző napon a légy zümmögését is hallani lehetett, olykor egy-egy ördögszekeret fújt át a szél a poros úton, mialatt két marcona férfi egymással szemben állt. A másodperc törtrésze alatt a feszült csendbe a pisztoly dörrenése hasított bele. A két alak egy pillanatig mozdulatlanul nézett egymásra, majd az egyik összerogyott, míg a másik a még mindig füstölgő revolverét lassú mozdulattal tokjába csúsztatta. Felszállt lovára, elvágtázott a szótlan városlakók mellett, ki a prérire, ahol csak a vöröslő napkorong meleg sugara várta. S persze a végtelen szabadság érzete…

 

Sajnálattal közlöm: ez nem a valóság.

 

Viszont Cormac McCarthy ismeri azt. Nem csak, hogy ismeri: nem fél a maga kendőzetlen, könyörtelen és rettenetes valójában megmutatni az olvasóknak. A gyilkosság után nincs romantikus alkony, a pisztolypárbaj közel sem fennkölt és ünnepélyes esemény, s legfőképpen: a halál sosem magasztos. A hősök nem lovagolnak nyugodt lelkiismerettel a naplementébe, miközben a háttérben Ennio Morricone dallamai szólnak. Egyébként is: nincsenek hősök és nincsenek hőstettek. Mindenki a maga útját járja, próbál életben maradni, próbálja az életnek is nevezett borzalmat túlélni. Céljai, tervei nincsenek, de felesleges is lenne, elvégre nagy valószínűséggel nem éli meg a holnapot. Jobb esetben az indiánok végeznek vele, s reménykedhet, hogy már kileheli a lelkét, mire megskalpolják. Rosszabb esetben ugyanezt a társai teszik meg. Nem mintha lenne lényegi különbség: a halál mindenképpen eléri. Legfeljebb késleltetni lehet.

 

McCarthy számára ez az Egyesült Államok, ez az „amerikai álom”. Ahol már minden érték érvényét veszítette, ahol „minden Egész eltörött”, ahol már nincs értelme lehetőségekről és szabadságról beszélni, mert mindent maguk alá temettek a hullák. Egy ország, mely elesettek csontjaira, árulásra és becstelenségre épült – hiába a felfedezők minden verejtéke, hiába minden idealizmus és eszme. S ekkor már mindegy, hogy férfiak, nők vagy gyerekek, fehérek, négerek, mexikóiak vagy épp indiánok halála mocskolja be a prérit. Senki sem tud emberséges lenni. Jelent egyáltalán bármi pozitívat is az „emberséges”? Talán csak azt, hogy nem gyilkoljuk le egymást ok nélkül. Talán még ezt sem – mert a túlélés érdekében bármit meg lehet tenni.

 

A gyerek az egyetlen, aki még látszólag tartja magát a kilátástalan és reményvesztett világban. A névtelen vándor alig cseperedik fel, máris a könyörtelen emberek között találja magát – ahol, ha nem illeszkedik be, esélye sincs. Texas és Kalifornia után a mexikói határ közelében talál rá egy skalpgyűjtő banda, akik a pusztát járják, indiáncsapatokat keresve és gyilkolva. Mindezt a pénzért, a dicsőségért, a pillanatnyi örömökért. A túlélésért. A gyerek egy lesz közülük, megismeri a halál elkerülésének legjobb és leghatásosabb módját: ha te lősz először. Ilyen emberek között pedig lényegtelen, hogy milyen értékeket hordozol a szíved alatt, milyen eszmékhez próbálsz ragaszkodni. Csak idő kérdése, és azon kapod magad: nem érzel megbánást az elkövetett szörnyűségekért.

 

A gyermekkel szemben viszont ott a bíró. Akit lehetne a háború istenének nevezni a maga végletekig gonosz, csak pusztításra képes alakjával, de talán helyesebb bírónak hívni. Az emberi tettek elbírálójának, a létezés felmagasztosult és érinthetetlen bírájának, az élet és a halál ítélőbírójának. Személye megtestesíti mindazt a gonoszt, ami az emberekbe szorult. Talán nem is ember, hanem maga a halál. A kérlelhetetlen, az elpusztíthatatlan, a minden felett álló őserő, akit csak a háború, a gyilkosságok és a szétloccsanó agyvelők éltetnek. Aki szerint: „Nem számít hogy az emberek mit gondolnak a háborúról”, elvégre „Az a háborúnak mindegy. Akárha azt kérdeznénk tőlük hogy mi a véleményük a kőről. Háború mindig volt. Ember se volt még de a háború már akkor itt várta a Földön. A legfőbb mesterség a legfőbb mesterét.”

 

Cormac McCarthy ismeri a valóságot. A véres, a kétségbeejtő, iszonyatos valóságot, ami végletekig pesszimistává teszi. Lesújtó véleménnyel van az emberről, hiszen „A legkisebb bogárkában is benne lakik az aljasság de amikor az embert teremtette az Isten maga az ördög tartotta neki a gyertyát. Az ember az mindenre képes”. A Véres délkörök ennek a katartikus erejű látomásnak a krónikája, melynek hatását az egymás után sorakozó, vesszőtlen, lecsupaszított, mégis elemi erejű mondatok fokozzák a végletekig. Szuggesztív, festői leírásai tökéletesen képezik le regényének hangulatát, noha ettől persze nem lesz kevésbé megterhelő olvasni. Engem McCarthy nem csupán magával ragadott: kitépte a szívemet a helyéről, hogy aztán megrágva adja vissza, hátha szeretném még használni. Még nem döntöttem el, valóban szükségem van-e rá.