Főkép

1881-ben Magyarországon megjelent egy nem túl vaskos könyv A tót atyafiak címen. Írója egy szklabonyai születésű volt ügyvédbojtár, budapesti újságíró, Mikszáth Kálmán volt, akiről mindaddig szinte senki sem hallott, még jó tollú újságíróként sem igen. Egy év múlva azonban – amikor kiadta második elbeszélés-gyűjteményét, A jó palócokat, benne tizenöt rövid és gyönyörű novellával – Mikszáth már országosan elismert írónak számított, a Petőfi Társaság és a Kisfaludy Társaság tagjává választották és boldog férj lehetett, életében másodszor.

 

Ráadásul ugyanazt a nőt vette el feleségül, akivel első házasságát is megkötötte: Mauks Ilonát. A nagy magyar írók közül ilyesmi csakis Mikszáth Kálmánnal fordult elő, s másodjára már boldogan éltek együtt, míg meg nem haltak. Élete szerelme apja szigorú tiltása ellenére ment hozzá Mikszáthoz, az 1873-ban megkötött házasság azonban egyre jobban megromlott, miután Mikszáth hiába próbálkozott íróként érvényesülni, s első gyermekük újszülöttként meghalt. A kudarcot vallott irodalmár, lenézett vő, boldogtalan apa és rajongó férj hazaküldte feleségét az apai házba, és 1875-ben felajánlotta a válást. Amikor Mauks Ilona nem kívánt válni, férje megfogalmazott egy igen szép, és teljes mértékben hazug levelet, amelyben így írt: „Nagyon szerettem volna ettől a nagy fájdalomtól megkímélni, édes Ilonkám! De hát rákényszerít, hogy kimondjam az igazat: Én mást szeretek.” A hazugság hatott, Mauks Ilona beadta a válópert. Ám sosem felejtette el a férjét, s hét évvel később a legnagyobb természetességgel nyújtotta neki másodszor is a kezét, nem sokkal azután, hogy megkapta a levelet, melyben Mikszáth így írt: „Valószínű, hogy már elkéstem önnel szemben (…). De mert bizonyosat nem tudok, tartozom önnek azzal a regarddal, hogyha még nem ment férjhez, én most mégegyszer elveszem magát.”

 

És mindezt A tót atyafiak sikere tette lehetővé! Mit láttak a kortársak ebben a gyűjteményben, miért szerették meg A jó palócok történeteit is, miért kezdték el olvasni a cinikus-romantikus hangon mesélő írót, ha korábban észre sem vették? Nem tudom. Sokan mások sem tudják, amikor fanyalogva, kötelező olvasmányként találkoznak a két kötet valamelyik darabjával. Csak azt tudom, én miért kedvelem ezeket a novellákat.

 

Először is semmit sem öregedtek. A brezinai akol, a gózoni templomtorony, a bágyi malom már 1882-ben is egy kitalált, különös világban állt. Mintha a történetek egy olyan üveggömbben játszódnának, amit vásárokon kapni, benne egész kis faluval, s ha megrázogatjuk, hullik benne a hó. A kötetek gömbjét mi forgatjuk: bárhol beleolvashatunk, különösen A jó palócokba, mindig újra és mindig ismerősre találunk. A mesevilág ugyanis – és ez a második ok, amiért szeretem a két könyvet – egyetlen képpé áll össze a sok-sok mozaikkockából. Tímár Zsófi özvegységre jut az egyik történetben, s lám, a másikban, ahol egy asszony tisztességéről van szó, mellékszereplőként ő inti csendre a pletykálkodókat, hiszen ha valaki, ő tudja, milyen nehéz dolog a szerelem. Az egyik elbeszélésben Gélyi János a csábító, az önző és vonzó férfi, a másikban már szegény Gélyi János, kétségbeesett és megcsalt férj. Ráadásul, ahogyan a vásári üveggömböt is azért tartjuk a komódon, mert olyan szép az a falucska, ezeknek a novelláknak a világába is jó odaálmodni magunkat, akkor is, ha odaát tragédiák és szomorúságok következnek a vidámságra. Épp ennek az elbeszélésnek a mestere Mikszáth: az egyik percben kacagtat, a másikban megríkat. Én például három történeten mindig elsírom magam: annak ellenére, hogy szinte kívülről tudom őket. Vagy talán: éppen azért.

 

Végül az utolsó oka annak, hogy ezek a szépséges történetek olyan szerethetőek, a nyelvük. Helyenként ritmikus prózát, balladás zenéjű sorokat találni, amelyek elringatják, idegen világba repítik, megszólítják az olvasót, így: „Nincsen olyan híres akol, / mint a brezinai akol... / Bemeszelt fala van, / veres födele van, / ólomszegekkel a / kapuja kiverve. / Tulipánvirágok / nyílnak a környékén.” Vagy így: „Tele van zsákkal az udvar, s türelmetlen / férfiak, / asszonyok, / Gózonból, / Csoltóról, / ülik a Bágy partját / a malom környékén, / és a vizet várják.” De ezek a ritmusok sosem tolakszanak, önkényeskednek: csak sugallnak egy hangulatot, és már el is tűntek: s halad tovább a szöveg a maga kedélyes, komótos, anekdotikus útján, tele pletykával, emberi dolgokkal és humorral. És finom szimbolikával. Mert miközben olvasóként sok hiteles néprajzi érdekességgel találkozhatunk a történetben, s gyönyörködhetünk a magyar tájak megelevenítő leírásaiban, az elbeszélés időnként megáll, visszanéz ránk és kacsint egyet: „A hold most bukkan ki, s végighúzza ezüstös fényes haját a bágyi patak tükrén. A szél fölsivít bámulatában, felülről fúj, simogatni akarta a vizet – s íme, fölborzolta. A füzesek, a sás, a mogyorófabokrok reszketve hajtják le fejeiket…”.

 

Szerelem… Meg gyász, féltés, önfeláldozás, barátság és megcsalatás a témája a Mikszáth-elbeszéléseknek. Ma is megszólítanak: ma is szerethetők.