Főkép

Hosszú ideje nem történt velem olyan, mint ami ezzel a könyvvel kapcsolatban: megláttam a borítóját, és nemes egyszerűséggel „beleszerettem”. Pedig rózsaszín, azt pedig nem különösebben kedvelem, de a többiért még ezt is elnézem neki. A központi alak olyan, mintha csak egy fecnire unalomból firkálgatott vonalkupac lenne, amiből valami csodás véletlen folytán éppen egy csíkos cica rajzolódik ki. Vagy egy cica karikatúrája, minden csupán nézőpont kérdése. És az a piros kockás masni, na meg azok a pillangók… egyszerűen nem tudom nem imádni az egészet úgy, ahogy van. Önfeledt, vidám, dinamikus – aki hozzám hasonlóan szereti az ilyen illusztrációkat, az minden bizonnyal ezt is szeretni fogja, aki inkább a tökéletes kidolgozott rajzokat kedveli, az nem lesz különösebben oda tőle, de adja csak a gyereke kezébe, mondjuk 5 éves kor felett, és meglátja a hatást. Legalábbis ahogy én képzelem, az elméletem tesztelésére ugyanis ilyen korosztályú gyerkőccel nem volt lehetőségem, sajnos, ellenben kolléganőim tetszését elnyerte a könyvecske, szóval nem egyedül vagyok enyhén infantilis, és ez megnyugtató.

 

De térjünk rá a történetre. Szuzi (ő a borítón látható cica) Franciaországban lakik, egy kis tengerparti faluban, egy halász házában, és abban a szerencsés helyzetben van, hogy négy gazdája is van: a tízéves Pierre, a nyolcéves Henri, a hatéves Paul és a négyéves Gabi. Mindannyian szívesen játszanak vele, persze különböző módokon, és ezt Szuzi nagyon, de nagyon szereti. A régi szőnyegből és a konyhaasztal vaskos lábából készített kaparófán annyit élesítheti a körmeit, amennyit csak akarja, annyit csikizik, amennyit hagyja magát, a hosszú kötélre kötött zörgős papírzacskót addig kergeti, ameddig a gazdi bírja szusszal, de mégiscsak a visszafelé simogatás a legjobb, amire csakis a legkisebb srác képes, nemes egyszerűséggel azért, mert nem tudja, hogy is kell csinálni. De Szuzinak ez nem okoz problémát, sőt, tekereg a gyönyörűségtől, és dorombol, mint egy varrógép. És ha megéhezik, a halász apuka jóvoltából annyi halat ehet, amennyi csak belefér. Hát – kis túlzással – nem ez a macskamennyország?

 

Ez az idilli állapot egészen addig tart, amíg Szuzi egy nap pillangókergetés közben, ami az egyik kedvenc időtöltése, bele nem mászik egy kosárba, és ott el nem alszik. Na jó, ezzel még nincs semmi probléma, az ugyanis akkor kezdődik, amikor őmacskasága felébred, és rájön, hogy egy léghajóban van, mégpedig egy férfi társaságában, és éppen Angliába tartanak. Persze Szuzi nem tudja, hol van Anglia, de nem is érdekli, mert ő bizony haza akar menni a négy kis gazdájához és a megszokott kis életéhez. De hogy fog hazajutni a rettentő vízen át? Na erről szól ez a kis könyvecske, egészen onnantól, hogy a tengerparton Szuzit karjába vette egy állatmenhelyes lány, aki elvitte egy ismerőséhez, Bertie nénihez, aki szívesen befogadta őt az éppen beszélni tanuló törpepapagája mellé. Ezt követi néhány igazán kreatív kísérlet, melyek során Szuzi hol gumicsónakkal, hol szörfdeszkával, hol vízisível, hol úszva, hol tengeralattjáróval próbál hazajutni, mígnem végre rámosolyog a szerencse, és egy komphajóval tényleg elindul Franciaország felé.

 

Így elmondva elég banálisan hangzik az egész, de tessék kérem elhinni, hogy a megvalósítás valami bűbájos. A fejezetek visszatérő elemei (a reggeli indulás, az esti hazatérés és vacsora) megadják az állandóságot, a biztonságot, bár a kalandok egyre veszélyesebbek, ahogy Szuzi egyre jobban haza akar jutni, viszont éppen ezek a visszatérő elemek tartják fent a „mindenhol jó, de legjobb otthon” érzést is. Hiszen hiába finom a máj, a vagdalt hús, a nyúlpástétom, a csirkehús, a csirkeaprólék, azért mégsem hal, márpedig Szuzi azt szereti a legjobban. Na meg persze, ha visszafele simogatják…

 

Hihetetlen az a kitartás, amivel a cica küzd, hogy hazajusson. Pedig éppen egy olyan közeg választja el a hazájától, amit a cicák nagyon nem szeretnek. Igazán példát vehetnénk róla, ahelyett, hogy bizonyos helyzetekben nyavalyognánk, és várnánk, hogy valaki megoldja helyettünk a problémánkat. Mert azt a legkönnyebb. Meg másokat okolni. Szuzi nem tesz ilyet, hanem küzd, mégpedig egyedül, kitartóan, a maga esetlen macskamódján, és egyszerűen nem lehet nem szeretni, mert annyira… nem is találok szavakat, bár keresem őket, de piszok jól elbújtak. Talán jobb is így, mert nem szavak kellenek ide, hanem érzések, azokat meg érezni kell, nem írni meg olvasni.

 

Viszont valahogy mégiscsak illik befejezni egy cikket, szóval összegezve: tündéri és nagyon-nagyon szerethető a mese, az egészet mégis az Anna Laura Cantone által megálmodott és megvalósított könnyed, szertelen, mulatságos és hihetetlenül kreatív képi világ viszi el a hátán. Legalábbis szerintem. Sajnos a szerzői jogok megsértése nélkül nem tehetek az írásba képeket, hogy látható legyen más is, mint a borító, pedig a belső illusztrációk is megérdemelnének ennyit, sőt, sokkal többet is, de aki teheti, menjen be egy könyvesboltba, és nézze meg a belíveket, vagy keressen rá az illusztrátorra a neten, és megérti, miről beszélek. Lehet, hogy el kéne olvasnom a bagoly történetét is, aki félt a sötétben?