Beleolvasó - Nora Roberts: A második kezdet

Fülszöveg:

A három fivér, Beckett, Ryder és Owen Montgomery felújít egy patinás szállodát a szülővárosukban, Boonsboróban. A Boonsboro Inn régi épülete már két évszázada áll a főtéren, és itt az ideje, hogy ismét a régi fényében ragyogjon. Egyesek szerint az épületben egy kísértet lakik, de úgy tűnik, neki sincs kifogása az átalakítások ellen.
Beckett a családi vállalkozás építésze. Szinte csak a munkájának él, de mindig szakít időt arra, hogy beugorjon egy kávéra a könyvesboltba, amelyet régi középiskolai szerelme, Clare Brewster vezet. Milyen kár, hogy a középiskolában Clare más fiúval járt, és a városból elköltözve Clint Brewster felesége lett! De talán most eljön a második kezdet - nemcsak a régi fogadó történetében, hanem az ő kapcsolatukban is.

 

Részlet a regényből:

1.

 

A kőfalak már több mint két évszázada álltak, de az épület most is olyan volt, mint régen. Egyszerű, robusztus és erős. A köveket a közeli hegyekben bányászták, és a falak emléket állítottak az ember örök vágyának, hogy építsen, alkosson, jelet hagyjon maga után.

A két évszázad alatt az elődök téglával, fával és üveggel vegyítették a követ, megnagyítva, átalakítva, megerősítve az épületet, hogy alkalmazkodjon az igényekhez, az új idők és újfajta módik szeszélyeihez. Az útkereszteződésben álló épület pedig végignézte, ahogy a település várossá lesz, és egyre több ház nő ki a földből.

A földútból aszfaltút lett; a lovak és szekerek helyét átvették az autók. A divat gyorsan változott, de a tér sarkán álló épület masszív bástyaként állta az idők ostromát.

Átélt háborúkat, hallotta a puskalövések hangját, a sebesültek fájdalomkiáltását, a rettegők imáját. Megismerte a vért, a könnyeket, az örömöt és a haragot. Szemtanúja volt születésnek és halálnak.

Jó időkben virult, nehéz időkben kitartott. Többször gazdát cserélt, akik más-más célra használták, a kőfalak mégis álltak.

Idővel a kecses fedett terasz deszkái meghajlottak. Az üveg betört, a vakolat megrepedt és porladozni kezdett. A piros lámpánál megálló autósok közül mindig akadt valaki, aki megbámulta a törött ablakokat meg a rajtuk ki-be repkedő galambokat, és kíváncsian gondolt arra, hogy a régi épület vajon milyen lehetett fénykorában. Aztán a lámpa zöldre váltott, és az illető továbbhajtott.

Beckett tudta a választ.

A tér szemben lévő sarkán állt, hüvelykujját a farmerja zsebébe dugva. A tikkadt nyári levegő meg sem moccant. Az út üres volt, ezért a piros lámpa ellenére átmehetett volna a Main Streeten, de ő csak várt. Az épület frontját sötétkék ponyva takarta, ami télen megvédte a munkásokat a hidegtől, most pedig a perzselő hőségtől. És távol tartotta a kíváncsi pillantásokat.

A férfi viszont jól tudta, hogy milyen látványt nyújtana csupaszon, ahogy azzal is tisztában volt, milyen lesz majd a felújítás után. Hiszen ő tervezte, a két fivérével meg az anyjával együtt. A hivatalos terveken az ő neve állt, mert ő volt az építész a Montgomery családi vállalkozásban.

Beckett átvágott az úton. A teniszcipője szinte alig keltett zajt a hajnali némaságban. Az épületet körbeölelő állványzat alatt sétálva befordult a St. Paul Streetre, és az utcai lámpa fényében örömmel látta, milyen szépen letisztították a fal köveit és tégláit.

Réginek tűnt. Persze, hiszen tényleg régi, gondolta a férfi. Ebben rejlik a legnagyobb vonzereje. De most, emlékezetében először, gondozott is volt.

Megkerülte az épületet, és átvágott a majdani udvaron felhalmozott építési törmeléken. Ide néztek a földszint és az első emelet körbefutó teraszai. Egy hosszú dróton lógva száradtak a fakorlátok drága lécei, amelyeket az épületről készített régi fotók, illetve a helyszínen talált maradványok alapján készítettek.

Tudta, hogy a fővállalkozó, vagyis a legidősebb bátyja, Ryder már intézkedett a korlátok és a rácsok felszerelése ügyében.

Mindenről értesült, mert Owen, a középső Montgomery fivér, szokása szerint folyamatosan tervekkel, határidőkkel, vázlatokkal meg költségvetésekkel zaklatta őket – és Beckettet minden egyes bevert szögről tájékoztatta.

Akár akarta, akár nem.

Beckett előhalászta a kulcsát, és arra a következtetésre jutott, hogy most kivételesen nem zavarja Owen túlbuzgósága

– legalábbis nem nagyon. Az öreg szálloda egyfajta családi mánia lett.

Tényleg megragadta a képzeletét, és nem engedi el, ismerte be magának, miközben kinyitotta az ideiglenesen felszerelt ajtót, és belépett a leendő előcsarnokba. A szíve és a lelke is benne van ebben a munkában. Még egyetlen projektet sem tartott ennyire fontosnak, és nem valószínű, hogy akad majd olyan, amelyet ennél izgalmasabbnak talál.

Felkapcsolta a villanyt. A mennyezetről lógó munkalámpa megvilágította a betonpadlót, a lecsupaszított falakat, a szerszámokat, a kátrányos ponyvákat és az építkezési anyagokat.

A levegőben fa és beton szaga terjengett, és összekeveredett a sült hagyma illatával, amit valaki vacsorára rendelhetett.

Reggel, a világosban sokkal alaposabban meg tudná nézni a két alsó szintet. Ostobaság volt ilyenkor átjönni, amikor nem lát semmit, és egyébként is hullafáradt. De nem tudta megállni.

Tényleg megragadott, gondolta, miközben elhaladt egy széles kőboltív alatt, amelynek még mindig durva és csupasz volt a széle. Aztán felkapcsolta az elemlámpáját, és elindult az épület eleje felé, ahol ideiglenes lépcsők vezettek az emeletre.

Volt valami különleges a helyben az éjszaka közepén, amikor már elnémultak a szögbelövők meg a fűrészek, és a rádió zaját meg a munkások hangos beszélgetését sem lehetett hallani. Az árnyak vették át az uralmat az épületben, ami most nem csak elcsendesedett, hanem végtelen nyugalmat sugárzott. És ez a furcsa légkör mintha megcirógatta volna Beckett tarkóját.

Nem csoda, hogy képtelen ellenállni neki.

Az első emeleten a lámpával végigpásztázta a falakat, és szemügyre vette a rusztikus gyűrt tapétát. Owen jelentése most is pontos volt, mint mindig. Ry és csapata ezen a szinten már végzett a szigeteléssel.

Az volt a szándéka, hogy egyenesen felmegy a második emeletre, mégis időzött még egy darabig. Markáns arcáról a mosoly letörölte a kimerültség árnyékait, és mélykék szeme felragyogott az örömtől.

– Jövök már – mondta halkan, és hangja rekedt volt a kialvatlanságtól.

Átvágott a sötétségen, követve az elemlámpa fénycsóváját. Széles vállú, magas alakja árnyat vetett a falra. Termetét és hosszú lábát az apjától örökölte, míg vörösesbarnába hajló, sötét, göndör haja az anyai ág, a Riley család jellemzője.

Emlékeztette magát, hogy ha tovább nézelődik, akkor korábban kell kelnie, mint ahogy lefekszik, ezért felment a másodikra.

– Na, erről beszéltem. – Az elégedettség kiverte a fejéből az alvás gondolatát, miközben végighúzta a kezét a frissen felállított gipszkarton falakon.

Az elemlámpa fényénél megnézte az elektromos vezetékek számára készített lyukakat, belépett a fogadós leendő lakosztályába, és szemügyre vette a konyhában meg a fürdőszobában húzódó csővezetékeket. Benézett a legnagyobb lakosztályba is, és elismeréssel bólintott, amikor meglátta a tágas fürdőszobát kettéosztó térelválasztó falat.

– Egy istenverte zseni vagy, Beck. De most már menj haza, az ég szerelmére.

A kimerültségtől és az izgalomtól szédelegve még egy utolsó pillantást vetett maga köré, mielőtt elindult lefelé a lépcsőn.

Már az első emeleten járt, amikor meghallotta a halk duruzsolást. Női hangnak tűnt. Az illat is ekkor ért el hozzá. Édes lonc, a nyár erős, vad illata.

Beckett furcsa bizsergést érzett a gyomrában, de tovább pásztázta a lámpával a folyosót és a befejezetlen vendégszobákat. Aztán az illat meg a hang elhalt, és a férfi megcsóválta a fejét.

– Tudom, hogy itt vagy. – A hangja visszhangzott a csupasz falak között. – És gondolom, már itt vagy egy ideje. Visszahozzuk az öreglányt, és szebb lesz, mint valaha. Remélem, hogy neked is tetszeni fog, mert... igyekezni fogunk.

Várt néhány percig. Biztosan a fáradtságtól képzeli azt, hogy valaki vagy valami van itt rajta kívül.

– Mindegy. – A férfi vállat vont. – Megadjuk neki, ami tőlünk telik, és mi átkozottul jók vagyunk.

Lement a földszintre, és észrevette, hogy a munkalámpa már nem ég. Felkapcsolta, aztán leoltotta, és megint megrántotta a vállát. Nem ez lenne az első alkalom, amikor a jelenlegi lakó szórakozik valamelyikükkel.

– Jó éjszakát! – kiáltotta, és bezárta a bejárati ajtót.

Most nem várta meg a zöld lámpát, hanem átvágott a téren. A másik sarkon volt a Vesta pizzéria és étterem, fölötte pedig a lakása és az irodája. A hátsó parkolóhoz sétált, és kivette a táskáját a kocsija csomagtartójából. Ha valaki nyolc óra előtt felhív, azt megölöm, gondolta kábán. Benyitott a lépcsőházba, felment az étterem fölötti szintre, a saját ajtajához.

Nem bajlódott a lámpával, mert ismerte a terepet, és elég volt az utcáról beszűrődő fény is. Az ágy mellett lehámozta magáról a ruháit, és nem bánta, hogy a földre esnek.

Arccal a matracra zuhant, és az édes lonc illatára gondolva aludt el.

 

A Kiadó engedélyével.