Főkép

Az opera nem tartozik a kedvenc műfajaim közé, valahogy sosem találtuk meg egymással a hangot. A legtöbb előadás, amit láttam, sajnos kiábrándító volt: a lakhelyem társulata nem képes igazán jó, hiteles előadásokat tető alá hozni, mert hiába van csodás hangja Puccini Cso-cso-szánjának, ha egy testesebb, középkorú nő alakítja. A Metropolitan-közvetítések nagy élmények voltak, de Wagner hajlamos arra, hogy megfeküdje az ember gyomrát. Ezért kis félsszel, de kíváncsian vártam Gershwin jazz-operáját, hogy kicsit tágítsa az ismereteim körét.

 

Dél-Karolinában járunk, Charleston városának egyik kis utcájában, a Catfish Row-n. Itt él egy fekete közösség, aminek tagjai főleg gyapotszedéssel és halászattal keresik kenyerüket. A közösség megbecsült tagja Porgy, a mozgássérült férfi, aki már régóta figyeli a helyi kemény legény, Crown barátnőjét, Besst. Amikor azonban az erőszakos férfi egy kisebb konfliktus során megöl egy helybelit és menekülni kényszerül, a lányt Porgy veszi pártfogásába. Az együtt töltött idő jót tesz Bessnek, leszokik a kábítószerről, és tisztes életet kezd élni. Azonban a múlt újra megkísérti…

 

Maga a történet nem igazán nyerte el a tetszésemet, és hiába tűnt hatásosnak a főszereplők drámája, mégsem ez fogott meg. Számomra az előadás legjobb részei mind zeneileg, mind élményben a feketék életét, szokásait bemutató epizódok voltak: az induló képek a gyermekének éneklő fiatal nővel, a férfiak kockajátéka, a temetési jelenet, a piknikre való készülődés feldobta az egyébként ezerszer látott mesét. Noha azért itt is voltak érdekes megoldások, hiszen nem sok olyan operát ismerek, ahol a kábítószernek ilyen központi szerepe van az események menetében.

 

Számomra meglepő volt az is, hogy maga a muzsika nem egyedi; mivel jazz-operaként konferálták fel ezt a darabot, több erre hajazó dalt, zenei megoldást vártam volna, azonban a partitúra mégis hagyományosnak tűnt. Később azért utána olvastam: Gershwin a műben nem akart felhasználni eredeti fekete zenei anyagot, így viszont nem volt eléggé jellegzetes, amit hallottam, kivéve a már említett epizódok kapcsán. A főszereplők dalai, bár jól jellemezték a hősöket, és megformáltságukkal az élő beszédet idézték, mégis inkább az előadásmódjukon, az erős, öblös hangokon keresztül hatottak igazán, nem a mondanivalójukkal.

 

Az énekre és a színészekre viszont nem lehetett panasz. Mint olvastam, ez egy olyannyira összeszokott társaság volt, hogy rendszeresen váltogatják egymás között a szerepeket, de azért nem mindenkinek az alkata felel meg minden szerepre. A legjobb alakítás díját kétségtelenül a díler Sportin’ Life-ot alakító Reggie Whiteheadnek kell adnom: maga volt a könnyed elegancia, aki mégis veszélyes és kísértő, mint egy kígyó. Mellette Porgy és Bess párosa, azaz Richard Hobson és Angela Owens hitelesen hozták a karaktereket, és bár alkatukban is tökéletesek, mégsem válnak igazán emlékezetessé. Stephen Finch Crownja maga a megtestesült állatiasság, amelyet a rendezés még azzal is erősít, hogy nem egy jelenetben félmeztelenül szerepelteti. Mellettük még Stephanie Beadle rutinos eladónőjét emelném ki.

 

Sajnos pár technikai malőr, ha nem is jelentősen, de rontotta az élvezetet. Először is, noha a díszlet az egész előadás alatt változatlan volt, arányosan még így is sok idő telt el az egyes jelenetek közötti váltással, ami jelentősen lassította, és így néhol még vontatottabbá tette a darabot. Másrészt a feliratok gyakran „beakadtak”, volt, hogy percekig nem láthatta a nézőközönség az aktuális szöveget, amit eléggé zavarónak éreztem. Ezektől az apróbb hibáktól eltekintve a Dóm téri közönség egy szórakoztató és jó előadást láthatott, amelynek különlegességét elsősorban a színészek adták: a rutinos, összeszokott társulat túllendítette a megvalósítást a virtuóz rendezői ötletek hiányán. A színpadkép, a díszlet állandóságában is megidézte azt a korszakot, amikor tényleg jelentett valamit, hogy a hősök eljutnak New Yorkba. A Dél hősége, a feketék energiája ott lüktetett a darabban, ami így többet adott egy egyszerű szerelmi drámánál.