Főkép

Egy méltatlanul elfeledett erdélyi könyv: történetfüzér a havasok világából, sok-sok költészettel és meleg humorral. Egy vitatott író munkája, akinek a személye politikai és kulturális viharokat kavar, mindmáig. És egy főszereplő: a sosem élt, igazi székely, akinek mindenre van felelete, megoldása, tréfája és bölcsessége, még ha néha a nagy ügyeskedésben magát is csapja be. Nagyon magyar figura, s igazi halhatatlan irodalmi hős, Uz Bence - róla szól Nyirő József 1933-ban megjelent kötete, amely idén ünnepelte kiadásának nyolcvanadik évfordulóját.

 

Amikor Uz Bence kalandjai könyvformában is napvilágot láttak, a magyar irodalom már megismert egy igazi székely hőst, Tamási Áron Ábeljét. Nyirő azonban mást adott és másképp, mint jó barátja és írótársa. Míg Ábel fiatal fiú, s az Ábel a rengetegben nemcsak az erdélyiség, a székelység és a csodás tájak pontos, költői rajza, de Ábel világra való rácsodálkozásának, valóságos beavatódásának története is, Uz Bence esetei úgy sorjáznak Nyirő kötetének lapjain, mintha hőse sehonnan sehova se tartana, egyszerűen csak lenne. Létezése súlyos, örök, s ha vannak is visszatérő elemek pikareszk történetében, úgy tűnhet, Uz Bencék mindig is léteztek, s létezni is fognak, míg Erdély Erdély marad. Ha kötetbe is rendezte eredetileg újságközlésben kiadott elbeszéléseit Nyirő, az Uz Bence fejezetei így is olvashatók akár tetszőleges sorrendben is. A hol tragikus, hol harsányan vidám, hol búbánatos, hol pedig anekdotikus részletek örök körforgásban követik egymást: bárhol belenyithatunk Uz Bence történetébe, ő mindig ugyanolyan lesz.

 

Hogy milyen? Okos a maga gyanakvó módján. Makacs, mint az öszvér, másokkal, de önmagával szemben is. Kitartó és páratlanul ügyes, de néha ügyeskedő. A természet nagy barátja, a medvevadász, akit azonban néha épp a természet csap be. Igazi magyar, akit azonban sokszor kicsinyes torzsalkodásba űz finánccal, csendőrrel az a nagy büszkesége. Nagy szívű, hatalmas érzelmekre képes férfiú, de azokat mormogásba, dörmögésbe, kötözködés mögé rejtő kemény legény. Mókamester, aki mindig utoljára nevet. Néha népi hős, sőt, mesehős, néha igazságosztó szegénylegény, máskor kifejezetten durva fráter, aki nem fél kinevetni a kényeskedő turistát, a vadászgató, s elgyávuló inspektort vagy épp a veszedelmes magánügyekbe bonyolódó falubelit. Praktikusan vallásos kételkedő, mégis hívő hitetlen. Néha rossz, néha jó: ember.

 

Uz Bencével nehéz azonosulni, kalandjai olvastán azonban elragadják az olvasót az érzelmek. Nekem két történet a kedvencem, a második és a tizenegyedik. Az egyikben Bencéről kiderül, hogy gyengéje a medvevadászat, ám amikor véletlenül anyamedvét öl, rájön, a medvebocsokat mégis úgy szeretné, mint a gyerekeit. Azok azonban elszöknek előle… A második egy különös találkozás története: az édesanyját elvesztő, kétségbeesett Bence alkalmai útonállóként próbál meg kirabolni egy szekeres zsidót, hogy legyen pénze a szép ravatal állítására. Kiszemelt célpontja azonban szegény, mint a templom egere, s miután ezt tudtára is adja az akkor már szégyenkező Bencének, az rájön, jó lesz az édesanyja szemfedőjének a virágszirom is. Amíg azonban a sírt ásni jár, a zsidó meglátogatja a ravatalt, halotti imát mond, s mire Bence visszaér, már csak azt látja, hogy „édesanyja le volt terítve akkorra fájin finom csipkeszemfedővel, hogy a szélei a földet seperték”. Az anekdotában nem is az ábrázolás érdekes (hiszen erős sztereotípiákkal dolgozik), hanem az a szinte abszurd jelenet a történet közepén, amikor a zsidó – hogy rádöbbentse a székely legényt, mit is cselekedett volna, ha sikerül a terve – „Pénzt vagy életet!” felkiáltással „visszarabolja” Bencét.

 

Az Uz Bence nem igazi regény, ám sejtelmes, mulattató történetfüzérként nagyon is olvastatja magát. Alakjai inkább típusok, mint kidolgozott szereplők, ám a néhol mesés, néhol költői hangvétel, s az anekdotikus történetvezetés érdekessé és az olvasó számára kedvessé teheti őket. A háttérben pedig ott van a valóságos, egyszervolt Erdély: a nagyon szegény, de nagyon szép vidék. Így emlékezhetünk rá.