Kovács Noémi: Lélekölő
Írta: Baranyi Katalin | 2013. 08. 15.
Évek óta keresem azt a krimiszerzőt, aki rajongásom tárgya lehetne. Talán túlságosan nagyok az igényeim: szeretném, ha a könyv a jelenben játszódna, magyar környezetben, detektívregény, és nem akcióthriller kerekedne ki belőle, és semmiképpen sem világméretű összeesküvés jelentené a megoldását, hanem valódi, magánéleti indoklás. Amikor sikerült elolvasnom Kovács Noémi Lélekölőjét, elégedetten mondhattam: itt egy könyv, amilyenre évek óta vártam.
A jelenben vagyunk, Budapesten. Page Péter, az amerikai és magyar felmenőkkel is rendelkező nyomozó egy sorozatgyilkosságon dolgozik: a Normafás gyilkos után kutat, aki nőket tesz el láb alól és fura e-maileket küldözget. Vajon mi köze az áldozatoknak egymáshoz? Miben segíthet a pszichológia? Ki tört be a rendőrség irattárába? Mit jelenthet a parfümillat? A gyors menetű történet jelenetei úgy peregnek az olvasó előtt, mint egy jó film képkockái. Bár ez az írónő első regénye, mégis megfelelt az összes elvárásomnak, s ha nem is állítom, hogy a könyv tökéletes, bátran ajánlom mindenkinek, aki jó krimit akar olvasni.
A Lélekölő reális és hihető világban játszódik, a megoldása körmönfont és bonyolult. Kerüli a kölcsönzött elemeket, detektívregény, amelyben nyomoznak, töprengenek és összerakják a mozaikdarabkákat, ám azért találni benne akciót és kalandot, sőt szerelmet is. A főszereplők és a világ magyarok, ismerős utcákkal és helyekkel, éttermekkel és látványokkal találkozhatunk: ám ezek az elemek nem úgy vannak ráaggatva a sztorira, mint a karácsonyfadísz, hanem szerves részei a történetnek. A könyv egy kissé a magyar rendőrség világába is bevezet (pont annyira, ami egy laikus olvasónak hiteles és érdekes lehet), ám a történet az ezt sejtető fülszöveg és a kedves előszó ellenére sem kényszerít arra, hogy kulcsregényként olvassák: egyszerűen van, és érdekes.
Ami nagyon meglepett, hogy a könyv másoktól nem kapott egyértelműen jó kritikákat. Volt, aki a nyelvet kifogásolta, ám valójában a véleményezők elvesztek az olyan problémák elemzésében, hogy jó szó-e a porcica, s lehet-e a fájdalmat szétkürtölni, vagy egy bögrét egy húzással kiinni. Ha van is néhány túlcizellált körmondat a regényben, összességében ízes és olvasmányos a szöveg. Az valóban kellemetlen, hogy szegény könyvet legalább tizennégyes betűtípussal és dupla sorközökkel szedték, hogy 272 oldal legyen, ám tartok tőle, ez nem az írónő döntése volt, s az, hogy ettől széttöredeznének a dialógusok, egyáltalán nem igaz, legfeljebb vizuális értelemben.
Végül több kritikában feltűnt, hogy íróját zavarja, a történet szereplői valódi budapesti éttermekben esznek, létező boltokban vásárolnak, ismerős utcákon bandukolnak. Még az is leíratott, milyen kellemetlen a Teve utcai székház emlegetése. Azt hiszem, ezekből a véleményekből összeáll egy fal, amit nagyon nehéz áttörni, és aminek a léte megmagyarázza, miért találok nehezen a fentebb leírt elveimnek megfelelő magyar bűnügyi regényt. Miközben a legtöbb országnak megvan a saját krimije, tehát a németek szívesen olvasnak detektívtörténetet németekről, a finnek finnekről, sőt a dél-afrikaiak dél-afrikaiakról, mintha mi, magyarok nem akarnánk ezt. A krimi „lógjon” egy másik kitalált világ pókfonalán, vigyen el a múltba, amikor még minden szép és békebeli volt, vagy egy másik országba, misterek és monsieur-k közé, csak nehogy itt, ebben a magyar valóságban akarjon működni! (Ha pedig működik, legyen (bulvár) kulcsregény és semmi más: még a Lélekölő reklámkampánya is az áthallásosságra épült…)
De vajon miért zárkózunk el így a saját kulisszáink elől? Furcsa lenne, ha Maigret nem a Quai des Orfèvres-ben dolgozna, nem érezzük kellemetlennek, hogy Sherlock Holmes még létező lakcímmel is rendelkezik (igaz, a megadott házszámon eredetileg nem állt ház), egy skandináv krimiben nyugodtan lapozgathat valódi svéd újságot a nyomozó, s Block Scudderje is békén kalandozhat a Hell’s Kitchenben anélkül, hogy valaki megkérdezné, miért nem egy kitalált bűntanyán nyomoz inkább Manhattan helyett. Ideje lenne megbarátkozni azzal, hogy ha szeretnénk jó és modern magyar krimiket, el kell fogadnunk a saját valóságunkat, illetve azt a képet róla, ami egy krimibe beleillik. Azt a valóságot, ahol a külföldről hozott szakértő sajnos csak egy dologra jó: hogy szerződtetése, ellátása és számláinak ki(nem)fizetése komoly logisztikai gondot okozzon a fiatal magyar nyomozónak… Mert ez az irónia is része Kovács Noémi történetének.
A Lélekölő jó szórakozás, s – sorozattársaival együtt – választásra is kényszerít: elfogadjuk-e a modern magyar krimit, vagy megmaradunk a nagyon titkos összeesküvés-elméletek és a külföldi misterek és monsieur-k történeteinél? Persze ha az előbbit választjuk, akkor is van még hová fejlődni… Állítólag a Lélekölő szereplői is nemsokára visszatérnek egy új regényben: a magam részéről már alig várom.