Murakami Haruki: Kafka a tengerparton

Egy vallomással kell kezdenem: fogalmam sincs, miről szól ez a könyv. Aki ismeri Murakami Haruki műveit, annak ez a kijelentés nem okozhat túl nagy meglepetést – én pedig örülhetek a szerencsémnek, amiért nem vagyok szereptévesztett magyartanár, és nem kell megmagyaráznom senkinek, „mit akart ezzel a szerző” – egyszeri recenzióíróként nyugodtan felvállalhatom, hogy Murakami ismét bevitt a zavarosba, majd jól magamra hagyott, keressem meg a kiutat, ha tudom. Ami akár frusztráló is lehetne – ha nem élvezném annyira. Bizonyos szempontból intellektuális mazochizmus Murakamit olvasni – újra meg újra ráébreszt saját hiábavaló önteltségünkre, mellyel hajlamosak vagyunk azt hinni, olvastunk már annyi regényt, láttunk már annyi filmet, megcsodáltunk már annyi műalkotást, hogy rajtunk úgysem fog ki semmi. Aztán jön ez az elvarázsolt japán zseni a szürreális kis álomvilágaival, és mi pancsolóban ficánkoló totyogós gyerekként élvezzük, ahogy elveszünk bennük – hogy aztán nekiállunk-e szétcincálni eme álomvilágokat vagy sem, az már rajtunk áll.

Mert cincálni, azt aztán van mit: az írótól megszokott áthallásos, intertextuális utalásoktól, visszatérő motívumoktól, klasszikus- és popkulturális betétektől hemzsegő szöveg tálcán kínálja magát a boncolgatásra. Görög tragédiák adják itt a kilincset Beethovennek, Az ezeregyéjszaka meséi kortárs horrorfilmeknek, Kafka az amerikai fogyasztói társadalom „ikonjainak”. Nem is beszélve az álomszerű (egyre mélyebb álomrétegekbe burkolt), komplexusok és elfojtások széles tárházát felvonultató cselekményről, mely után egy pszichológus megnyalná mind a tíz ujját (és nem kizárt, hogy terápiára utalná a szerzőt). Mégis: én azt mondom, van olyan szöveg, amit jobb békén hagyni. Mert Murakami szövegeit nem elemezni kell, hanem átélni.

A Kafka a tengerpartonra ez sokszorosan igaz. Két markánsan elkülönülő (ellenben az „álombeli” szinteken ezer láthatatlan szállal kapcsolódó) történetszála ellenállhatatlanul sodor magával, és nem csak az ügyes szerkesztésnek köszönhető, hogy nem tudjuk letenni – bár annak is, ne tagadjuk: Murakami nem csak zseni, fifikás szerkesztő is. Tamura Kafka és Nakata, az „egészen különlegesen gyengeelméjű” öregember egymásra sosem találó párosa valóban valamiféle baljós végzetszerűséggel tart egymás felé – ahogy kettejüket elragadja az örvény, úgy ragad magával bennünket, olvasókat is.

Kafka tizenöt éves, nyughatatlan kamasz – épp szökőben otthonról, a szeretetre képtelen, őt oidipuszi átokkal sújtó apa házából. Kafka (aki persze nem Kafka) korán elveszítette édesanyját és nővérét, és egész életére árnyékot vet az apa jóslata: ha egyszer megtalálja őket, mindkettőjükkel szerelembe esik. Elkerülhetetlen végzet vagy önbeteljesítő jóslat? Ki tudja… Mindenesetre Kafka útra kel (képzeletbeli „barátja”, Varjú úr folyamatos suttogásával a fejében), és addig megy, amíg nem talál egy lányt, aki akár a nővére is lehetne, egy asszonyt, aki akár az anyja is lehetne, és egy helyet, ami akár az otthona is lehetne. Egy messzi kisvárosban lévő különleges könyvtárban, egy Kafka a tengerparton című festmény és egy azonos című dal hatására, élő kísértetek és egy transzszexuális férfi (vagy nő?) társaságában Kafka bemerészkedik a vadonba, hogy rátaláljon önmagára, saját útjára, saját választására – és megbékéljen azzal, ami volt, amit tett, vagy amit tenni akart.

Eközben egy másik síkon, egy másik valóságban, egy másik álomban (vagy épp pont ugyanott, pont ugyanakkor) Nakata, a sérült öregember élete a feje tetejére áll. Nakata gyerekként szerzett maradandó sérülést a világháborúban – egy katonai sci-fibe illő rejtélyes eseménysor után kómába esett, és felébredve elvesztette az eszét és fél árnyékát. Hogy mi történt, sosem tudjuk meg – az igazság itt a szó szoros értelmében odaát van (és nem, ez nem sorozatreklám). Megöregedve Nakata jól elvan saját „egészen különleges gyengeelméjűségével” – eléldegél a szociális segélyéből, miközben macskákat kutat fel a kétségbeesett tokiói gazdik megbízásából. Nakata ugyanis ért a macskák nyelvén – legalábbis addig, amíg nem találkozik a Johnny Walkernek öltözött macskagyilkossal. Utána nem csak a képessége vész el, de maradék önmaga is – ellenben tán rátalál valami másra: valamire, amiért el kell utaznia, maga sem tudja, pontosan hova. Tán egy messzi kisváros különös könyvtárába, egy festmény előtt merengő, valaha dalt komponáló asszonyhoz, akivel együtt lezárhatják azt, ami egykor nyitva maradt. Vagy tán nem…

Hogy hol (hogyan) kapcsolódik Tamura Kafka és Nakata úr története? Egyszerre sehol és mindenhol. Lehet, hogy a két történetnek semmi köze egymáshoz, lehet, hogy közös álmot álmodnak, lehet, hogy ők ketten egy és ugyanaz, csak más síkon léteznek. Lehet, hogy csupán két elveszett lélek, akik egy időben, egy helyen látják meg a túlvilágot, lehet, hogy egyikük halála kell ahhoz, hogy a másik megtalálja az utat az életbe. Kérdések, lehetőségek, melyek újabb kérdéseket és lehetőségeket szülnek – tán a legpontosabban így lehetne leírni Murakami Haruki mesterművét. Nem véletlen, hogy a könyv megjelenése után több ezer rajongói kérdés érkezett a szerzőhöz, melyek közül mintegy ezerre maga válaszolt – ám a könyv „értelmét”, „jelentését” firtató kérdésekre a válasza valahogy így hangzik: az, amit beleolvasol, kedves olvasó.

Murakami nem magyaráz, nem ad kész válaszokat, ránk bízza, mit kezdünk a történeteivel – ezer szinten értelmezhető, ezer vadonba becsalogató szövegei jó eséllyel közelebb visznek minket saját magunk, saját történetünk megtalálásához, megértéséhez. Vagy csupán ellubickolunk bennük, és élvezzük, hogy olyan irodalmat olvashatunk, ami nem terem minden bokorban. Végül is mindegy – így is, úgy is elvarázsol.