Főkép

A barokk orgonaművészet legjelentősebb alakjának egyértelműen Johann Sebastian Bach számított, ugyanakkor köztudottan ő is tanult másoktól. Mindenekelőtt a 17. század első felében aktív, a reneszánsz hagyományokat még első kézből átvevő Girolamo Frescobalditól, valamint a dán származású, de az észak-német stílus kialakításában tevékenyen résztvevő Dietrich Buxtehudétól, aki már ugyane század második felének, vagyis a barokk középső korszakának legjelentősebb komponistája volt, és Bachon kívül olyan szerzőkre hatott közvetlenül, mint Georg Philipp Telemann és George Frideric Handel. Az 1700-as évek elején mindhárman személyesen is elzarándokoltak Lübeckbe, hogy élőben hallhassák az idős mester orgonajátékát, ám Buxtehude vokális darabjai, mindenekelőtt oratóriumai szintén mintául szolgáltak az érett barokk e nagyságainak hasonló jellegű műveihez.

 

Vajon mit tudhatott Buxtehude, hogy 1705-ben Bach négyszáz kilométert gyalogolt azért, hogy találkozhasson vele? Ha feltesszük az Apex sorozatban megjelent albumot, rögtön az első Praeludium meghallgatása rádöbbent minket, hogy nélküle az akkor még csupán húszéves utód sokkal nehezebben juthatott volna el a zenei tökélyhez. A darab úgy fenséges és lenyűgözően monumentális, hogy közben valamiféle ritkán tapasztalt felszabadultság érződik ki belőle. Mintha Buxtehude egy egészen friss idiómát próbálna ki egy akkoriban még fejlődőfélben lévő hangszertípuson. De csak mintha, hiszen a templomi nagyorgona a 17. század elejére alapvetően elnyerte végleges formáját, a kísérletező kedv pedig sokkal inkább a szerző veleszületett és a körülményeknek köszönhetően szabadon kibontakoztatható habitusára volt jellemző.

 

Buxtehude prelúdiumaira általában véve tipikusnak mondható a kötetlen, fantáziaszerű részek és a fúgás ellenpont váltakoztatása, ami eleve rendkívül változatossá és élvezetessé teszi e műveket, emellett pedig az improvizációt idéző futamok az invencióról, a szigorúbban szerkesztett fugák és fugatók pedig a szerző tanultságáról tesznek bizonyságot. Hasonlóképp a hangzásra improvizatív, egymással ellentétes szakaszokból építkező stylus fantasticus példái a toccáták, melyeket szintén a rendkívüli ötletgazdagság jellemez, és a reneszánszhoz, valamint az olasz példákhoz visszanyúlva teremti meg azt a sajátos hangulatot, amit többnyire a díszes, masszív barokk templomokkal társítunk.

 

A komponista talán legszebb darabjai mégis az ismétlődő basszusmenetre készült ciaconák és a d-moll passacaglia. A 17. század végén többek között Lullynek és Purcellnek köszönhetően bevett gyakorlattá vált az ostinato basszus feletti variációk használata, a műfaj ugyanakkor, részben Johann Pachelbelnek – aki Buxtehudénál egy évvel korábban költözött a túlvilágra – köszönhetően már átalakulóban volt, és egyre inkább eltávolodott a korai modellektől. Az albumon szereplő művek közül valószínűleg a BuxWV 160 jegyzékszámú mű a leghatásosabb, és ez mutatja a legközelebbi rokonságot híres kortársa széles körben ismert „Canon”-jával.

 

A mindkét korongon prominensen jelen lévő korálok cantus firmust feldolgozó és harmonizáló darabok, és nyilvánvalóan közelebb állnak Buxtehude vokális műveihez, mint a kifejezetten billentyűs hangszerre írt kompozíciók, a hangszínek mesteri kiválasztása – ahogy a prelúdiumok, toccaták és ciaconák erőteljes pedálhasználata – ennek ellenére összetéveszthetetlenül orgonaszerűvé teszi ezeket is. Ugyanakkor ezek már összehasonlíthatatlanul intimebb megnyilatkozások, melyeknek szépsége a valaha született leggyönyörűségesebb orgonadarabokéval vetekszik. Cseppet sem meglepő tehát, hogy Buxtehude követői már-már a mai értelemben vett rajongással igyekeztek magukba szívni a tudását és a szellemét.

 

Jóllehet a teljes Buxtehude orgona-oeuvre valószínűleg inkább René Saorgin összkiadásában ismert, Marie-Claire Alain felvételei pontosan azt nyújtják, amit e művektől elvárni lehet: előadásában lehengerlően, varázslatosan szólalnak meg a darabok. Ínyenceknek való csemege ez a közel két és fél órányi, ízlésesen és tematikus megközelítésben összeszerkesztett válogatás, és aki még esetleg nem mondhatja magát Buxtehude csodálójának, e lemez meghallgatása után minden bizonnyal Bachhoz, Handelhez és Telemannhoz hasonlóan rajongani fog érte.

 

Előadók:

Marie-Claire Alain – orgona

 

A lemezen elhangzó számok listája:

CD 1

1. Praeludium in G minor, BuxWV 149

2. Choral „Wie schön leucht der Morgenstern”, BuxWV 223

3. Praeludium in F sharp minor, BuxWV 146

4. Choral „In dulci jubilo”, BuxWV 197

5. Praeludium in D major, BuxWV 139

6. Choral „Nun komm, der Heiden Heiland”, BuxWV 211

7. Praeludium in C major, BuxWV 137

8. Choral „Durch Adams Fall ist ganz verderht”, BuxWV 183

9. Praeludium in D minor, BuxWV 140

10. Choral „Komm, Heiliger Geist, Herre Gott”, BuxWV 199

11. Praeludium in E minor, BuxWV 142

12. Choral „Ach Herr, mich armen Sünder”, BuxWV 178

13. Praeludium in F major, BuxWV 145

14. Praeludium in A minor, BuxWV 153

 

CD 2

1. Fuga in C major, BuxWV 174

2. Passacaglia in D minor, BuxWV 161

3. Ciacona in E minor, BuxWV 160

4. Ciacona in C minor, BuxWV 159

5. Canzonetta in G major, BuxWV 171

6. „Magnificat Primi Toni”, BuxWV 203

7. Choral „Der Tag, der ist so freudenreich”, BuxWV 182

8. Toccata in D minor, BuxWV 155

9. „Te Deum laudamus”, BuxWV 218

10. Toccata in F major, BuxWV 156

11. Choral „Nimm von uns, Herr”, BuxWV 207