John Scalzi: Az utolsó gyarmat

„Amikor anno becsuktam a Vének háborúját, attól féltem, az írója nem ússza meg az univerzumcsihipuhi legnagyobb alakformáló csapdáját és szuperhőst farag a körülményekbe csöppent, azokhoz jól alkalmazkodó kisemberéből. Egyfajta inkvizítort, szupergárdistát, de minimum tábornokot” – írtam nemrég; hát… mintha nem lenne elkerülhető egy ilyen regényfolyamban a világ- avagy fajmentővé válás. Bár legalább a metódust nem találtam el. Megnyugtató, hogy ennél Scalzi azért jobb író, kiszámíthatóságában is kellemesen kiszámíthatatlan, úgyhogy végül annak ellenére élveztem a könyvét, hogy csak sikerült a maximumra emelni a tétet. John Perry nagy idők olykor „jókor jó helyen lévő” tanú-kisemberéből (a nekem oly kedves Svejk-szerű ironikus kisfigurából) egyfajta galaktikus Benjamin Franklinné növi ki magát (első blikkre – valaki bennem szívesebben írná ide George Washingtont), hát így járt, szegény. „Élj érdekes időket” – mondja a kínai, ha átkoz; nos; a trilógiazáró kötetben Perrynek, s vele immár jóban-rosszban telepes-terelőnek állt párjának: Jane Sagannak kijut az érdekes időkből.

Még jó, hogy a kissé fura „családnak” (John, a leszerelt harcos és egykori, földi felesége DNS-éből klónozott szuperkatona neje, Jane) fogadott lányuk, Zoé is tagja, aki nem mellesleg egy egész faj: az obinok imádatának tárgya. A vér szerinti apu: Charles Boutin révén, aki anno a tudat mellé „személyiséget” ajándékozott annak a fajnak, üres óráiban, amikor épp nem a saját faját, az emberiséget árulta el. Így építkezik az író: a két megjelent kötet szinte felépíti a harmadikat. Ez egyfelől remek dolog, több könyvre (de legalábbis erre a háromra) elég mögöttes meglétét sejteti; másfelől azzal, hogy az író felhasználja az esetlegességeket – olykor a következetesség látszat-jellegével ruházza fel a véletlent – nem egyszer a saját paródiájává teszi a könyvet, s nemcsak ott, ahol (talán) szeretné. Következménye még a szorgos építkezésnek, hogy önmagában szerintem jóval kevesebb lehet Az utolsó gyarmat élvezeti értéke, mint az első két kötetnek – a mesék itt alaposan egymásra épülnek…

A makrovilág eseményhorizontján sajnos így egyre inkább a mainstream szuperhős-képregények szűklátókörű szintjén kenődik a környezet – viszont ezt ellensúlyozandó a mikroszint maradéktalanul rendben van. Az első két kötet kaszárnya-légköre és kommandós egymás-agyában-lakása után kapunk egy nagy adag telepes kisrealizmust: „Patrick Kazumi a barátaival lement a Croatoan nyugati fala mögötti folyóra játszani. A folyó melletti futkározás közben megcsúszott, beverte a fejét egy kőbe, és megfulladt. Nyolcéves volt. A kolónia zöme részt vett a temetésén. [A hónap] utolsó napján Anna Kazumi, Patrick anyja ellopott egy nagykabátot valamelyik barátjától, köveket tett a zsebébe, és a fiát követve a folyóba gázolt. Utolérte.” Ez itt Perry hangja, a Vének háborúja egyik erejét adó szűkszavú empátia – Scalzi kiválóan benne tartja a megálmodott személyiségben a hőseit –, az ironikus józanság, amely egykor a bajtársaktól köszönt el, s most a rá bízott gyarmat minden terhét veszi így magára.

Van mit magára vegyen – mert ez a galaxis még mindig sárkányfog-veteményeskert, s benne egymást fojtogató sárkányfog-vetemény minden faj. Avagy egyre inkább kiderül: a mi fajunk, az emberek világa a leginkább mentálisan fosszilis. Még jó, hogy számtalan előre nem látható körülmény forog azok agyában, akik itt a terveket szövik, mivel a hivatalos galaktikus politika természetesen itt is impotens vén barmok kezében van, akik kardot csörgetnek a bolondok csengettyűje helyett. Ennyiben Scalzi következetesen viszi tovább azt a mi kis valóságunkra is remekül levetíthető, társadalomkritikus hangot. Az első könyv hivatásos katonáinak nyílt csatározásait kendőzetlen fénybe helyező őszintesége, s a második kötet kommandós bevetéseinek gusztustalan „sebészi pontosságú”, szigorúan piszkos ügyei után leás egészen a gyökerekig – a háborús politikáig, ahol (annyiféleképpen olvashattuk már…) a nagy cél érdekében feláldozható a kisember. A csoport. A város. Ahol a totalitásban egyszer csak nem lesz olyan, hogy civil. A regény egy pontján előkerül Coventry, az angol hírszerzés egyik második világháborús kvázi-szégyenfoltja – megítélés kérdése persze, hogy az-e… Többet nem szeretnék elárulni, mert érdemes felfedezni ezeket a gondolatokat úgy, ahogy a szerző adagolja.

John Scalzi egyik legjobban használt írói eszköze ez: a kellő időben feltárva cselekményt formáló, olvasót jól vezető (nem egyszer megvezető), mesterien kidekázott információ. Kulcskérdés ebben a világban – nem véletlen, hogy az egyik legfontosabb regényformáló eszköz –, hiszen a Gyarmati Szövetség elitje a tökéletesen ellenőrzött, jól adagolt információáramlást abszolút hatalmi eszközként kezeli. Nekem igen szimpatikus a szerző hozzáállása ezzel kapcsolatban is; ha így visszatekintek a három könyvre, azt kell mondjam: ez van elöl. Ez a három regény nem korszakalkotó, de igen szimpatikus. Nem hibátlan, de hatásos. Ha lenne fiam, akit elbűvöl a puskaporszag, a kezébe adnám. Mert szembe mer nézni vele: a kultúránk része a jól adagolt információ, s általa az erőszak kifinomult istenítése. Mert úgy józanít, hogy nem tagadja el: alig akad ember, akit ez így vagy úgy, akár időlegesen ne vont volna bűvkörébe. És belátja azt is: nem akármekkora munka enélkül boldogulni.

Egykor ezt írtam: „Remélem, hogy az író [a folytatásokat] se baltázza el. Hogy nem csinál a szuperkatonájából a sorozati betegségek – fokozott feszültség, fokozott kihívások, fokozott hősi pózok, s legfőképp a felfokozott olvasói várakozás – okán népmentő messiást. Hiszen az lenne csak a szar ügy igazán. Ha kiveszne ebből a történetből a harci mesék egyetlen mentsége: az emberi lépték.” Mint látszik, nem gondoltam, hogy ez a lépték életben tartható – hiszen a legtöbb mesélőnek nem is sikerül ekkorára nyitva pátosz és hazugságok, kamara-jelleg és önismétlés nélkül életben tartani. Scalzi legalábbis próbálkozik – s akármennyi kritikám is legyen, kíváncsian várom, hova bokrosítja tovább az univerzumát.