Főkép

Örülök neki, hogy egy emberevő fajnak is lehet méltósága! Hogy nemcsak kétdimenziós diabolikus szörnyek, űrbe pökött gigarovarok, meg egyéb számítógépes trükkök agyzsibbasztó közegében épül a Scalzi-univerzum – merthogy az ilyen „ölsz, vagy téged ölnek” jellegű galaktikus kiszorítós világkerete jobbára nélkülözi az ilyen mélységű finomságokat. S örülök neki, hogy letértünk a számítógépes játékok képességszerző ösvényéről is. Amikor anno becsuktam a Vének háborúját, attól féltem, az írója nem ússza meg az univerzumcsihipuhi legnagyobb alakformáló csapdáját és szuperhőst farag a körülményekbe csöppent, azokhoz jól alkalmazkodó kisemberéből. Egyfajta inkvizítort, szupergárdistát, de minimum tábornokot. Kiválasztottat a kiválasztódóból. Ehelyett John Perry a folytatásban fel sem tűnik, s ami még jobb hír: nem is hiányzik. Scalzi a világát meséli tovább, mégpedig a legérdekesebb ötletet bontva tovább.
 
Hiszen a „különlegesek” ötlete az előző könyv egyik legerősebb momentuma volt. Kicsit jobban belepillanthatunk a génnövelt tudattalanok, meg az Agygép, a világűri hadszervezet és a háttérbe húzódó mozgatók rendszerébe, s ezáltal nemcsak a történet, a megalkotott sajátvilág is végképp kimászott az „ölj vagy téged ölnek” propagandaszintű alapvetéséből. Az ember még mindig sárkányfog-vetemény, az univerzum még mindig sárkányfog-veteményeskert, de akad végre egyéb is benne a gyomokon túl. Maradunk a katonaregénynél, de ez itt már nem pusztán szellemes és űrbe pakolt kalapemelés Heinleinnek, vagy – gyökereiben – a szokott amcsi háborútablóknak, a Meztelenek és holtaktól a Csatakiáltásig. Szépen rétegződik e világ, születnek nézőpontok, épül a fantasztikum „realitása”, a valóságra emlékeztető sokszínűség.
 
Hiszen a cselekmény tengelyében Perry újrahasznosított egykori hitvese, s első könyvbéli harcostársa áll: Jane Sagan, s vele a Különleges Erők. Az űrgyarmatosítás-kori gyerekkatonák, eszközök, melyeket a Gyarmati Szövetség olyan feladatokra szán, amit nem tud, vagy nem akar élettapasztalattal és erkölccsel rendelkező katonákra bízni. De nem ő a főszereplő. Hanem egy áruló. Azaz egy áruló klónja. Aki technikai értelemben nem is klón. Azaz a különleges egység kommandósa, akiben ott figyel zárványként egy áruló tudatmintája. Jó kis katyvasz. De jól követhető, sőt, hihető a traumareakciók sorozata, ahogyan ez a tudat – magára? – ébred. Mert persze hogy felébred.
 
Érdemes lenne eltanulni Scalzitól, ahogyan kedves közvetlenséggel csevegteti el a szereplőit az úgynevezett megelőző csapásról. Mert amíg az első könyv a hivatásos katonák nyílt csatározásait helyezte kendőzetlen fénybe, addig itt a titkos akciók, kommandós bevetések, gusztustalan „sebészi pontosságú”, szigorúan piszkos ügyek vannak fókuszban. Érdemes lenne eltanulni, hogyan meséli azt a jó előre „honvédő”, szimpatikus figurák által képviselt gátlástalanságot, amely nem igazán e műfaj, hanem a jelenlegi „tényfeltáró” jellegű könyvek és filmek kedvenc vesszőparipája – nem mellesleg az áruló motivációinak e könyvben a legerősebb magyarázata. Ez itt egy akció-sci-fi, de akárcsak az első könyvben, itt is a mi kis világunk betegségei mozgatják a rugókat. És Scalzi jól kapja el, meddig megyünk ebben el: mindig tovább, mint először gondolnánk.
 
Miközben a szerkezet továbbra is egyszerű – kiképzés, akció, veszteségek, összekovácsolódás, nagy durranás a végén –, a tálalás sokat finomult az első könyvhöz képest. Már ahogy kezdődik! Az a nézőpontválasztás egészen ihletett, ahogy a hős viszonylag kései felvezetése, „felébredése”, beilleszkedése a társai közé, a jól elkapott csoport-tudat játékos pillanatai. Rögvest kiderül, milyen irritáló lenne, mennyire drága ár volna a villámgyors kommunikáció, az egymás szemével látás élményéért az egymás gondolati gatyájának szaga – persze szerintem bármelyik mai kommandós imádná ezt a tökéletesen célszerű módot az összehangolt cselekvésre; ahol az életben maradás a tét, ott – úgy képzelem, naná, hogy az idevágó olvasmányaimból – egyébként is igen keskeny „személyes tér” marad csak. A szerző a maga álomhadseregét úgy „fejleszti”, ahogy a kortársaink is álmodoznak róla – lehet, hogy ez az egyik vonzereje?
 
Szóval John Scalzi a legkellemesebb módon lepett meg, s már az se zavar, hogy a harmadik kötet történetvégi, előlegző alapvetése – John Perry visszatérése a történetbe – szintén didaktikus csapdákkal és jól bejáratott panelek árnyékát hordozó várakozásokkal terhes. Kezdek bízni az íróban, így, két könyv után. Hogy a maga keltette várakozásokkal ezután is ilyen elegánsan megy szembe. Hogy megint meglep. Alig várom a folytatást. Kell ennél nagyobb dicséret?

Részlet a regényből