Főkép

Benkő Lászlót a legtöbben történelmiregény-íróként ismerjük, hiszen annak ellenére, hogy írt már kereken húsz romantikus regényt, és kirándult egyéb műfajokba is, ebben tudott olyan szintre emelkedni, amit hiánypótlóként szokás emlegetni. Rögtön első három regényével (Táltosidők, Idegen tüzek, A megszerzett föld), vagyis a Honfoglalás-trilógiával egy rendkívül erős, hangsúlyos bemutatkozást tudhat maga mögött, majd jött a Tatárjárás-trilógia, melyben a XIII. századot ismerhetjük meg mind az ázsiai, mind a magyar oldalról. Már ez a két trilógia (együtt összesen 2690 oldal!) is elég lenne az örökkévalósághoz, ám szerzőnk – aki az egyetemen tanárként végzett, ám a hadseregből ment nyugdíjba – tavaly egy újabb sorozatot indított, amivel szintén a magyar középkort igyekszik testközelbe hozni.

 

A Viharlovasok ott kezdődik, ahol a Honfoglalás-trilógia véget ér, azaz a magyarok megtelepedéséről a Kárpát-medencében, illetve az ekkor kezdődő „kalandozások” koráról szól (az idézőjel indokolt, hiszen Benkő szerint cseppet sem egyszerű kalandozásokról, mint inkább pontosan átgondolt hadmozdulatokról, katonai stratégiáról volt szó). Az első regény (A táltos fia) sok szálon fut, sok szereplővel operál, és kérlelhetetlenül robog bele a legendás pozsonyi csatába, ami 907-ben zajlott, és ahol a harmincötezres magyar sereg legyőzte a mintegy százezres frank hadat – ezt akár az első honvédő háborúként is említhetjük.

 

A Viharlovasok második része, A vér törvénye az elkövetkező húsz évet veszi górcső alá. Főszereplőink többé-kevésbé ugyanazok, akikkel az első részben is megismerkedtünk, ahogy a „rossz” oldalon is találkozhatunk már ismert figurával. A könyv első felében Benkő László tökéletesen kibontakoztatja, amihez igazán ért, és rendkívüli részletességgel ecseteli a korabeli magyarok életét és szokásait. Persze akcióban sincs hiány, sőt, A vér törvénye mintha kicsit nagyobb fordulatra is kapcsolna az előző részhez képest: még több helyszínt, még több szereplőt, még több cselekményt, még több érdekességet kapunk, mint A táltos fiában, de csatában és hadjáratban sincs hiány. A Kárpát-medence egyes helyszínein kívül pedig megismerhetjük a X. századi Rómát, Veronát, Salzburgot, az Atlanti-óceán térségét, Elzászt, Lotaringiát, Burgundiát, végül pedig San Gallent – és ez a lista még csak nem is teljes!

 

Benkő László legújabb könyvén is érezni azt a két dolgot, ami a szerző történelmi regényeire oly nagyon jellemző, hogy kifejezetten szereti, élvezi, amit csinál, és hogy leírt mondatai, sorai, fejezetei mögött döbbenetes mértékű kutatómunka húzódik meg. A Honfoglalás- és a Tatárjárás-trilógiához hasonlóan tehát a Viharlovasokat is érdemes elolvasni, már csak azért is, hogy hiteles képet kapjunk őseink életéről és tetteiről, valamint megismerjük történelmünk egy-egy szeletét. Hiszen ahogy A vér törvényében is olvasható: „akinek a gondolataiból kiveszik az ősök cselekedete, vagy a hamis beszédet igaznak gondolván indul a maga pallérozatlan feje után, elébb-utóbb gyökértelen fává silányul, s korhad egyre, míg végül maga is eltűnik nyomtalanul, mert az idő nem válogat.