Főkép

A Móra Kiadó Családi Iránytű sorozatának második tagja talán kissé magasztos címet kapott. A sorozatról szólva, iránytűre biztosan szüksége van minden gyermeket váró vagy gyermeket rövidebb-hosszabb ideje nevelő szülőnek, ha egy könyvesbolt-dzsungelban el akar igazodni a gyereknevelés színes-szagos szakirodalmának erdejében. Benjamin Spock egyeduralkodása óta nagyjából két szélsőséges irányzat között ingázik a mutató: tanítsd meg egyedül aludni, vagy le ne tedd egy pillanatra se – ez jelen esetben nem kérdés. A könyvet talán világítótoronyhoz tudnám hasonlítani, mert olyan bevált, általános érvényű tanácsokat, ha úgy tetszik, menetrendeket kínál fel a kicsi és nagyobbacska gyerekek életének szervezéséhez, amikkel nem lehet hibázni/ártani, és bármilyen nevelési irányzatba beilleszthetőek.

 

A szertartás szóról ugyan alapból nem a gyerekekre asszociálunk, és valószínűleg nem is gondoltuk, hogy az évről évre ismétlődő szülinapok, vagy a bibire nyomott puszik is szertartásnak számítanak. Van, aki egyenesen hidegrázást kap a hagyományos szertartásoktól (pl. esküvő, vagy bizonyos vallási szokások), de akkor is érdemes esélyt adni a könyvnek. Csak annyit teszek hozzá, hogy a szertartás fogalma elég általános ahhoz, hogy ez is beleférjen. A könyv alcíme Születéstől az iskoláig, vagyis akkor vagyunk igazán előrelátóak, ha már a pocakban is ezt a könyvet rugdalja ki kezünkből a bébi. Mivel én ezen már túl vagyok, kicsit furdal a lelkiismeret, de még nem késő; az unokáim biztosan nem maradnak ki a jóból.

 

Mire jók a gyerekek életében a szertartások? Nézzük a könyv válaszait – garantált, hogy szinte mindet nagyon szeretnénk megvalósítani. Először is, ritmust visznek szétzilált, ritmustalan napjainkba, márpedig a rendszertelenség megannyi probléma és stresszhelyzet forrása. Csökkentik a szorongást azáltal, hogy megbízhatóan ismétlődnek. Határokat, tartást, bizalmat, folytonosságot adnak. Segítségükkel önállósodnak a gyerekek, könnyebben tartják a határokat. Segítenek kifejezni az érzéseket, és legyőzni a válságokat. Erősítik emberi kapcsolatainkat, egyedi összetartó erőt kölcsönöznek a családnak.

 

Az ismétlés ugyan erőt ad, de legalább ennyire fontos, hogy mielőtt egy szertartás kiüresedve puszta külsőséggé válna, folyamatosan és szabadon gondolkodva hozzá tudjuk igazítani a változó igényekhez és körülményekhez. Mi értelme van pl. egy vasárnapi ebédnek, amit mindenki kényszernek él meg, és alig várja a végét? A megoldás: folytonos változás. Az 1960-as, 70-es években a legtöbb családi hagyomány, szertartás a nagy lázadások hevével repült a szemétdombra. Időközben azonban kiderült, hogy nincs helyettük jobb, illetve az előkeresgélt, egykor megvetett régiségek tökéletesen használhatóvá váltak egy kis felújítás, átalakítás után.

 

A könyv rámutat arra, hogy egy család együttélése rengeteg szabállyal, korláttal jár, ami aztán számtalan nevelési probléma forrása. Mielőtt hívnánk a szuperdadát, előbb meg lehet próbálkozni a szabályok szertartássá alakításával. Ehhez megtaláljuk a szükséges alapelveket, a többi már rajtunk és a mi egyedi helyzetünkön múlik, amit egyetlen könyv sem képes átlátni helyettünk.

 

Egy kis ízelítő abból, hogy hol találhatunk helyet gyermekeink életében új szertartásoknak: nehéz ébredés, kaotikus reggelek esetén – a jó napindítás. Víz és szappaniszony – kézmosószertartás. Evési problémák – asztali szertartások. Játékidő – nyugalomszigetek és rendrakás könnyedén. Tévészabályok. Az örök klasszikus – az éjszakába-álomországba vezető út megszépítése, az elalvás megkönnyítése. És a rázósabb átmenetek időszaka – a születés, az újszülött baba köszöntése, a kistestvér érkezése, a szobatisztaság, a cumitól való szabadulás, a dühkitörések, az oviba szoktatás, a közeli személy elvesztése.

 

A könyvből sok kedves, kreatív, gyermekközpontú és újszerű ötletet olvashatunk olyan megterhelő és mindenki életében gyakorta ismétlődő helyzetek kezeléséhez is, mint a betegségek, a veszekedések, vagy a testvérféltékenység. Azután a legtipikusabban rituális helyzetek, az ünnepek is előkerülnek. Meglepő volt számomra a „családi élet ritualizálása” fejezet. Az, hogy mennyire kézenfekvő, viszont mekkora tudatosságot igényel a hétvégéket és a közös kirándulásokat egyfajta rítusnak tekinteni, ami nem csak úgy eltelik/múlik, hanem kiemelkedik a hétköznapok szürke folyamából, és valódi ünnepként ad energiát a folytatáshoz.

 

Talán nem is értünk egyet minden szavával, és talán egynémely tanács távol is áll tőlünk, de a könyvnek nem célja a kinyilatkoztatás. Ez inkább az a típusú szemléletformáló mű, amely arra biztat, hogy elmélkedjünk az olvasottakon, és kísérletezzük ki a saját, testhezálló megoldásainkat. Segíthet felismerni, hogy nem vagyunk teljesen magunkra hagyva, és léteznek olyan örök érvényű dolgok, amelyekbe belekapaszkodhatunk – mi több, érdemes is a kapaszkodók után nyúlni. Ebben a nagyon modern korban elgondolkodtató, hogy mit hoztunk magunkkal a saját családunkból, milyen rituáléink voltak nekünk, szülőknek, és mi az ami mély nyomokat hagyott, amit ebből továbbadunk? És mi az, ami nem volt, de örültünk volna neki? Vajon mit visznek majd tovább a mi gyerekeink?