Katonadolog

Volt idő, amikor Magyarországon kötelező volt a határozott idejű sorkatonai szolgálat, amit – kár lenne szépíteni – mindenki utált, feleslegesnek és rossznak tartott, ami alól ki kell bújni, amit el kell kerülni, mert semmi értelme. Mondjuk abban a formában nem is nagyon volt, legalábbis az érintettek beszámolóiból nekem ez jött le. Meg az, hogy amit a kötelező sorkatonai szolgálat alatt a fiatalok megtanultak, az a takarítás, mégpedig magas szinten, nem pedig a haza védelme – márpedig a katonaságnak arról kéne szólnia: az ország szuverenitásának és területi épségének védelméről. Erre pedig nem lehet, és nem is szabad kötelezni senkit, ez csak úgy működhet megfelelő módon és színvonalon, ha valaki saját elhatározásából, elkötelezetten, szívvel-lélekkel csinálja. Ha számára a katonai eskü szavai nem üres frázisok, mert komolyan gondolja, hogy hazáját, annak határait, függetlenségét és alkotmányos rendjét élete árán is megvédi, hogy az ellenséggel alkuba nem bocsátkozik, ellene viszont bármikor harcol.

 

Annak idején az édesapám és a férjem is teljesítették a kötelező sorkatonai szolgálatot. Sokat meséltek arról, hogy mivel töltötték az idejüket, hogy mit kaptak enni, hogy milyen körülmények között teltek a mindennapjaik. Persze csak arról, amiről beszélhettek, mert bizony voltak olyan dolgok is, amikről nem. És ahogy egyre többet tudtam meg, úgy lettem egyre kiábrándultabb, hiszen én azt hittem, valamikor régen, naiv kislány koromban, hogy a katonásdi arról szól, hogy a fiatalok elsajátítanak bizonyos, a haza védelméhez elengedhetetlenül szükséges tudást (például a különféle fegyverek használatát, közelharci technikákat, alapvető elsősegély-nyújtási ismereteket), és megtanulják, mit kell tenni bizonyos harci helyzetekben. Ehelyett kiderült, hogy a kiskatonák a haza védelmének tanulása helyett nagy állami építkezéseken dolgoztak, részt vettek bizonyos mezőgazdasági munkákban és ők segítettek, ha valami katasztrófa történt – vagyis igazából ők voltak a költséghatékony munkaerő.

 

Csoda, ha utálták? Ha nem vették komolyan az egészet? Ha minden idejüket az töltötte ki, hogy kibúvót keressenek a feladatok alól? Mondjuk nem segítette a moráljukat a legjobb indulattal is csak közepesnek mondható, de sokkal inkább csapnivalónak nevezhető ellátás, és az egyértelműen elavult eszközpark sem. Volt, aki a kötelező sorkatonai szolgálat ideje alatt mindössze háromszor volt lövészeten, kilőtt alkalmanként három „golyót”, és ezzel le volt tudva a dolog. Vicces. Nem, inkább tragikus. Főleg, mert mi, akik sportlövészetre jártunk, sokkal többet tanultunk a fegyverekről az edzések alatt. Pedig az nem volt kötelező. Sőt.

 

Aztán idővel elkezdődött egy folyamat, aminek eredményeképpen először csökkent a kötelező sorkatonai szolgálat ideje, bevezetésre került az alternatív szolgálat lehetősége, majd nemes egyszerűséggel megszűnt ez a mindenki szerint rossz intézmény – 135 év után, 2004. november 3-án. Jött viszont helyette az önkéntes, hivatásos, szerződéses alapon működő haderő, vagyis a 18-25 év közötti fiúk, férfiak fellélegezhettek. A nőket mindez közvetlenül nem érintette, hiszen őket, egyes különleges eseteket leszámítva nem sorozták be. Voltak, vannak, és valószínűleg lesznek is nők a hadseregekben, de nem azért, mert kötelező nekik, hanem mert így akarják. Vannak viszont olyan országok, mint például Izrael, ahol a nők számára is kötelező a katonai szolgálat, amit 18-19 éves korukban kezdenek meg, 2 évig tart (1 évvel rövidebb, mint a férfiaké) és nem feltétlenül arról szól, hogy ülnek egy irodában, és várják, hogy vége legyen a napnak, a hétnek, a hónapnak, az évnek, mert ha a szükség úgy hozza, harcoló vagy határőr alakulatokba is vezényelhetik őket. De nem kell ilyen messzire menni, hiszen Európában is van olyan ország, mégpedig Norvégia, ahol a nemi egyenjogúság jegyében született döntés értelmében 2015-től a nőkre is kiterjesztik a kötelező sorkatonai szolgálatot, ami 1 éves „elfoglaltságot” jelent számukra, de ez még odébb van, addig sok minden történhet.

 

Szóval a világ nem zárja ki a nőket a haza védelméből, csak erre – a kevés kivételtől eltekintve – nem kötelezi őket. Nem tudom, hogy szeretnék-e katona lenni, pláne kötelező jelleggel, vagy sem, de úgy gondolom, hogy mindenkinek meg kéne tanulnia legalább egy minimális szinten harcolni és fegyvert forgatni, mert mi van, ha egy harci helyzetben éppen nincs a közelben egyetlen férfi sem, aki megvédene? Az elszaladás nem opció, mint ahogy a sikítozás, segítségért kiáltozás és meghalás sem. Egy rövid, intenzív kiképzés viszont igenis az lehetne. Akár kötelezően is, mert vannak dolgok, amiket tudni kell. Persze ahogy a haditechnika fejlődik, lassan már nem hogy a nőkre, de a férfiakra, és úgy általában az emberekre sem lesz szükség egy fegyveres konfliktus megoldásához. Mondom mindezt úgy, hogy Európa közepén élek, ahol senki nem veszélyezteti az ország szuverenitását és területi épségét, legalábbis katonai értelemben nem. Ha mondjuk Afrikában vagy a Közel-Keleten élnék, egészen más lenne a helyzet, akkor ugyanis azt tekinteném természetesnek, hogy mindenki kap kiképzést, és hogy a mindennapok természetes velejárója az egyenruha és a fegyver.

 

És hogy mindez miért is jutott eszembe? Mert elolvastam Shani Boianjiu Bátraké a mennyország című könyvét, ami az izraeli hadsereg életébe enged bepillantást – három fiatal zsidó lány szemszögéből. Hát, mit mondjak, az olvasottak alapján az egész egy parányit sem magasztos vagy fennkölt, márpedig a haza védelme számomra az, helyette végtelenül kiábrándító, sivár és üres, amivel csupán azt erősíti meg bennem, amit eddig is gondoltam, hogy a kötelező sorkatonai szolgálatnak ilyen formában sehol a világon nincs értelme. De akkor miért erőltetik mégis annyira? Miért merül fel újra és újra a téma? Miért nem gondolja végre át valaki, hogy van-e működőképesebb és költséghatékonyabb megoldás a problémára anélkül, hogy kötelezővé tennének valamit? Azzal ugyanis csak az emberek ellenállását váltják ki, még akkor is, ha egyébként egyetértenének. Mert ami kötelező, az ritkán jó. És ezzel el is jutottunk a kézenfekvő kérdéshez: vajon melyik ország tudja magát jobban megvédeni, az, amelyikben a katonákat besorozzák, vagy az, amelynek hadereje önkéntesekből és hivatásosokból áll?