Főkép

A kubai és a magyar irodalom sok ponton hasonlóságot mutat, ami miatt élvezetes olvasmány lehet Zoé Valdés A Semmi Édenében című műve. Gondolok itt a földrajzi vagy a politikai aspektusra: perifériára szorultunk a nyugati, centrumban lévő irodalomhoz képest, illetve a társadalmi berendezkedés terén is fedezhetünk fel párhuzamot. A központilag cenzúrázott kánon ellenére bátor, dacos és radikálisan szókimondó próza a végeredmény, melyért száműzték hazájából a szerzőt. Ráadásul ez a nyíltság nemcsak a rendszerellenességben mutatkozik meg, de a szexualitásra is ugyanúgy érvényes, néhol pornográfiába hajlik az aktusok leírása.

 

A mű főszereplőjének, Patriának (magyarra fordítva Haza) elege van az egész rendszerből, amibe a forradalom győzelme után pár hónappal beleszületett, s amivel szemben eszmélése óta ellenérzései vannak. Tiltakozik az egyetlen lehetőségként felvillantott élet: a pótkávé, a húst helyettesítő szója, a műpizza és a Vezér ellen. A szinte állandó áramszünetek, a besúgórendszer, a munka értelmetlensége mind-mind elveszik a reményt, hogy egyszer emberhez méltó életet élhessen, melyben megvalósíthatja önmagát. A lázadás első lépéseként a nevétől szabadul meg (Patriából Yocandra lesz), majd szép lassan a kubai élet minden illúziójával leszámol. Megszakítja a kapcsolatot a családjával, amelyben a cukornád-arató élmunkásból szakszervezeti vezetővé avanzsált apa a vezér. Ezt a modellt követi a férjválasztáskor is. Olyan férfit keres, aki mellett továbbra is gyerek maradhat, alárendelt fél. Eleinte megőrzi a patriarchális családi mintát, később – öntudatra ébredésekor – elválik író-diplomata férjétől, akihez szinte gyereklányként ment feleségül, és dolgozni kezd.

 

Az identitáskeresés fontos lépése az önvizsgálat. Rájön, hogy tulajdonképpen egyedül van: a férje nem érti meg, a szüleit megtörte Fidel rendszere, el sem tudnának képzelni más életet, mint a jelenlegit, a barátai külföldre menekültek. A magány ráébreszti: írnia kell, hogy feldolgozhassa a jelent. Ahhoz, hogy beszélhessen, le kell számolnia a rendszer béklyóival és a visszahúzó kapcsolataival is. Nemcsak a fennálló társadalmi berendezkedéssel dacol, saját magát, az identitását is meg kell határoznia. Mindezt úgy, hogy közben végig tudja, a cenzúra könyörtelen lesz vele, s ha megjelenik a műve – örökre elveszíti a hazáját.

 

A Semmi Édenében keretes szerkezetű. Szóról szóra ugyanazzal a mondattal indul és fejeződik be, mintha nem is lehetne kilépni ebből a körből: „Egy szigetről jött, amely édenkert akart lenni.”  Nemcsak Zoé Valdés, hanem a főhős, Yocandra is ezzel a mondattal kezdi az írást, vagyis a regénybeli regényt. Az elbeszélés a harmadik fejezettől nem lineáris, legtöbbször széttartó, retrospektív. Ugrálunk a fontos, és a lényegtelen események, illetve helyszínek között. Egyes szám első személyű végig a narráció, de hogy a provokatív önéletrajzi vonatkozások valódi referencialitást jelentenek vagy inkább szerepjátékról, fikcióról van szó, azt nem minden esetben tudtam eldönteni.

 

Összességében mégis úgy gondolom, hogy A Semmi Édenében önéletírásnak tekinthető, hiszen narrációja a múltba tekintő, szinte naplószerű. Az írónő és a főhősnő egy napon „születik”, rengeteg az önreflexiós elem a szövegben, az iskolák és a munkahelyek könnyen beazonosíthatók a szerző önéletrajzából. Ettől persze még vannak ferdítések, kisebb csúsztatások, és kihagyások is a valósághoz képest. Egyetlen fejezet van, mely teljesen más nézőpontból tudósít: a kubai cenzorok kedvéért beiktatott erotikus jelenetnél tárgyszerűbb leírással nem találkoztam a regényben.

 

Hajlamos vagyok azt feltételezni, hogy ha latin-amerikai regénnyel találkozom, annak feltétlenül tartalmaznia kell mágikus realizmust vagy valamilyen csodás elemet. Érdekes, hogy itt erről szó sincs, csupán egy elnagyolt túlvilágképet kaptam: az első fejezetben egy kubai nő áll a purgatóriumban, és angyalokkal beszélget. Közlik vele, hogy nem tudják eldönteni, a pokolba vagy a paradicsomba küldjék, ezért vissza kell térnie a szigetre, ahonnan jött. Zoé Valdés túlvilágképében a tér egy hófehér felhő, melyben lebegnek az angyalok és az emberek. Nem igazán strukturált a kép – Ljudmila Ulickaja például a Kukockij eseteiben precízen kidolgozott túlvilággal érzékelteti, milyen is lehet a purgatórium és a reinkarnáció, melyért többen a kortárs transzcendens regény megteremtőjének tartják. Ebben a regényben nincs aprólékos kidolgozottság, de a folytatás ismeretében és az irodalmi nyelv mellőzése miatt nem is éreztem a hiányát. Véleményem szerint Zoé Valdésnél a mágikus realizmus nem mint írásmód, hanem mint hangulat jelenik meg.

 

Ráadásul hiányzik a főszereplő életéből a hit. Latin-Amerikát a legkatolikusabb térségnek tekintik, mégis úgy éreztem, hogy Yocandra kiábrándult, semmiben sem képes bízni. A vallás semmilyen szerepet sem tölt be az életében, márpedig a csoda alapja a feltétel nélküli hit, melytől Fidel Castro megfosztotta az országot. Megtört, fásult emberek képét vetíti elénk az írónő, akiknek egyetlen esélye a túlélésre, ha elmenekülnek. Még így sem élhetnek teljes, boldog életet, hiszen állandó honvágy gyötri őket, erre panaszkodnak a főszereplő barátai, abban mégis mindannyian egyetértenek, hogy minden jobb, mint a szigeten élni.

 

Érdekes, hogy egy ország történelme és politikai berendezkedése hogyan hat az írókra, a sorsukra, és ez mennyire tükröződik az irodalomban: Kubában Fidel Castro „uralma” mintha kitörölte volna az emberekből a mágikus realizmusra való hajlamot. Csodák helyett egy túlzottan önreflexív prózát kap az olvasó, de a történet, Zoé Valdés sorsa feledteti az elbeszélés hiányosságait vagy a néha előforduló ellentmondásokat.