Főkép

Néha elmerengek azon, hogy a romantikus bestseller kínálat olyan, mint a divat világa: minden időszaknak megvan a maga aktuális kedvenc irányzata. Most például úgy tűnik, hogy az ártatlan tiniket, a vámpírokat és vérfarkasokat letaszították a trónról, s az új favoritok a new adult regények – no meg az erotikusak, de az már egy másik történet. Ki-ki eldöntheti, be akar-e hódolni a legújabb őrületnek, vagy kivárja, hogy átdolgozva ugyan, de visszatérjenek a már megszokott kedvencei. Én a magam részéről élvezem a változást, és örömmel szemezgetek az újdonságokból, annál is inkább, mert azt vettem észre, hogy az ifjúsági regények édes érzelgős hangulatát kimondottan kedvemre valóbbnak találom, ha fűszerezi némi felnőtt románcokra jellemző évődés és szenvedély. Szerencsémre egyre nagyobb ezekből a választék, hiszen mind több kiadó igyekszik nyitni az új műfaj felé, így az Ulpius is. Első new adult kiadványuknak egy magánkiadásból lett eladási sikerlistás regényt választottak, J. A. Redmerski: A soha határa című kötetét. A megjelenést követően rövid időn belül annyi dicsérő értékelést, boldog sóhajtozást és rajongó ámuldozást kapott a könyv, hogy alig bírtam a kíváncsiságommal és izgatottan vártam, hogy végre kezeim közé kapjak egy példányt belőle.

 

„(…) pocsék dolgok néha tényleg történnek az emberrel. Egyszerűen csak túl kell lépned rajtuk. És ezt úgy tudod elérni, ha olyasmit csinálsz, ami boldoggá tesz.”

 

A 20 éves észak-karolinai Camryn Bennett élete messze van a tökéletestől. Első szerelmét elveszítette egy autóbalesetben, bátyja börtönbe került, szülei elváltak, új barátja szégyentelenül megcsalta, és fényes karrierre sem igen számíthat. Fojtogatja a múlt fájdalma, a ránehezedő elvárások sora, a mindennapok kilátástalan monotonitása. Amikor legjobb barátnője fiúja megpróbálja elcsábítani, és a lány mégis őt nevezi hazugnak, úgy érzi, ez volt az utolsó csepp, ki kell törnie addigi életéből. Mindent hátrahagyva, mindössze egy hátizsáknyi holmival felszáll egy Idaho felé tartó távolsági buszra. Itt találkozik a 25 éves Andrew Parrish-sel, aki Wyoming-ba igyekszik, hogy búcsút vegyen haldokló édesapjától. A tetovált, „ami a szívén az a száján” srác maga a vadság és a jókedv, s Camryn nem tud sokáig ellenállni neki. Egymás froclizásából hamarosan órákig tartó beszélgetések, majd barátság lesz. A két fiatal rövidesen elhatározza, hogy együtt vágnak neki az országútnak, és mennek, amerre a kedvük tartja. A közös utazás alatt egyre nyilvánvalóbbá válik egymás iránt érzett vonzalmuk, ám míg Camryn oly sok mindent elmesélt magáról, addig Andrew szörnyű titkot rejteget. Titkot, amely mindkettejüket próbára teszi, és amely tönkreteheti éppen megtalált boldogságukat.

 

„Azt hiszem, hogy ha szerelmes lesz az ember, igazán szerelmes, akkor az egy életre szól. Minden más csak élmény és illúzió.”

 

Átgondolva, mit adott nekem a könyv 465 oldala, azt mondom, bár nem vált a kedvencemmé, de kár lett volna kihagyni azt az élményt, amit az a néhány óra nyújtott, míg Cam és Andrew társa lehettem ezen az utazáson. Ki ne szeretné maga mögött hagyni a hétköznapok minden nyűgét, és belevetve magát egy életre szóló kalandba valóban boldognak lenni? Miközben barátságról és szerelemről mesél a történet, pont erre buzdít minket. Arra, hogy ne féljünk az álmaink nyomába eredni, és vállaljuk önmagunkat. Arra, hogy egyetlen percet se vesztegessünk el, inkább élvezzünk ki minden egyes pillanatot. Arra, hogy merjünk szeretni, s ha kell, elengedni. És arra is, hogy becsüljünk minden csöppnyi örömöt, ami a lelkünket gazdagítja, legyen szó az esőcseppek szépségéről, az éjszakai égbolton elterülő fényes csillagtakaróról vagy akár egy szívünkből szóló dal elénekléséről.

 

S hogy mindezek ellenére miért ódzkodom olyat állítani, hogy imádtam volna? Aggályaim a regény mondandójához képest csupán apróságok, de olyannyira nehezemre esett túllépni néhány részleten, hogy miattuk számomra csorbult a tökéletes élvezet. Például bármily meghatónak találtam, ahogyan a főszereplők segítettek egymásnak rátalálni arra, mit is szeretnének, illetve hogyan tudják feldolgozni veszteségeiket, az addig elvezető út számomra túl lassúnak, már-már indokolatlanul elnyújtottnak tetszett. Aztán amikor Euridiké és Orfeusz keserédes regéjének említése olyan finom romantikus húrokat pendített meg, hogy nem győztem olvadozni, derült égből villámcsapás módjára a szexuális alárendeltség és az ágybéli trágár beszéd került terítékre, ami számomra kiábrándító volt.

 

S ha már nem hagytam szó nélkül a könyv elejét és közepét, had említsem meg azt is, amin az utolsó lapokon bosszankodtam picurit. Nem, nem Andrew titkára gondolok, bár valóban elég kiszámítható fordulattal élt a szerző. Az igazat megvallva valahol a fejezetek között annyira megkedveltem a jóképű, örökké félmosolyra húzott szájú fiút, hogy engem jobban lekötött azon drukkolni, nehogy igazam legyen, mint hogy akár egyszer is eszembe jutott volna azon töprengeni, miért nem valami megdöbbentőbbel állt elő az írónő. Én a hüppögésre késztetően megható utolsó előtti fejezet és a rózsaszín vattacukorba süllyedő lezárás közti kontrasztra gondolok. Míg előbbinél azt éreztem, hogy bár a szívem szakad, de mégis mennyire oda illő, mennyire megkoronázza a korábbiakat, addig utóbbinál képtelen voltam ellenállni a hitetlenkedő szemforgatás kényszerének, és megkockáztatom, szinte sajnáltam, hogy így ért véget a könyv.

 

Összességében úgy gondolom, aki kedveli a műfajt, annak bátran a kezébe adható a regény, de mindenkit óva intenék attól, hogy mások véleménye túlzott elvárásokat keltsen benne. Hagyjuk inkább, hogy működjön a szavak varázslata, és a történet beszéljen önmagáért. Ha ajánlanom kellene, azt hiszem, csak annyit mondanék, két fiatal a szabadságot keresve vágott neki az ismeretlennek, és utazásuk alatt meglelték önmagukat, egymást, a boldogságot és a szerelmet. Te nem szeretnél csatlakozni?