Eowyn Ivey: A hóleány

A különleges könyvek esetében mindig emlékszem a legelső pillanatra, amikor megszólítanak bennem valamit, s rávesznek, hogy mindenképpen el akarjam őket olvasni. Eowyn Ivey bemutatkozó regénye is pontosan ilyen: miután megpillantottam, nem tudtam elfelejteni a jégkék borítót, sem a fülszöveget, folyton el-elkalandoztam, arra gondolva, de jó lenne beleolvasni, megtudni vajon milyen varázslat lakozik a felnőtteknek szóló mese sorai között.

A történet visszarepít minket egészen a huszadik század elejére, Alaszka kietlennek és sivárnak tűnő vidékére, ahol az élet mintha kétszer olyan keményen tenné próbára a vállalkozó szellemű kalandorok, valamint az itt lakók életét, mint bárhol máshol a világon. Jack és Mabel gyermektelen házaspárként – az ifjonti lázas éveken már jócskán túl – telepedett le ezen a rettenthetetlen vidéken, ahol minden egyes nap meg kell vívni a csatát a természettel és az elemekkel, ha valaki tartósan itt akar berendezkedni. A gyermekáldás csodája nekik nem adatott meg, s talán egy új életcélt keresve vagy a szívbemarkoló bánattól menekülve választották ezt a nehéz és kemény életet távol az emlékeiktől, szeretteiktől, barátaiktól.

A történet kezdetén két olyan emberrel találkozunk, akik bár egy fedél alatt élnek, s egymás iránti szeretetük és ragaszkodásuk szavakban nehezen mérhető, mégis, mintha óriási szakadék választaná el őket egymástól. Csendes, magukba fojtott bánatuk rendkívül megindító, szinte érezzük a feszültséget, hogy valaminek történnie kell, jönnie kell a változásnak, ami megfordítja a szelek irányát. Alaszkában a hideg nemcsak amolyan ímmel-ámmal fagyasztja az ember orcájára a pírt, hanem a bőre alá kúszik, és mintha minden egyes sejtje külön vacogna, ha tudna, a hó pedig csak ömlik és ömlik, hol lusta óriás pelyhekben, hol kavargó szélviharként, hol lopakodva, csendben, cikk-cakkban borítja be a tájat.

Egy estén aztán leesik az első hó, beköszönt a tél, Jacket és Mabelt pedig különösen virgonc kedvében találja: hóembert építenek, ami végül hókislánnyá formálódik. Belegyúrják minden szeretetüket, vágyakozásukat, csalódásukat, nagy gonddal öltöztetik, alakítják, mindeközben talán évtizedes fájdalmakat sikerül elengedniük. Reggelre pedig igazi, mesebeli csoda történik: piciny lábnyomok osonnak a hóban, az építménynek se híre, se hamva, a hókislány megelevenedett! Saját magát Fainának nevezi, úgy ismeri a természetet, mint a tenyerét, libben-suhan, jön, amikor senki sem számít rá, de eltűnik, ha tűvé teszed érte az erdőt.

Jackhez és Mabelhez hasonlóan én sem tudtam eldönteni, vajon csak káprázik a szemem, az egészet én képzelem csupán, vagy tényleg valóságos, ami történik? Felnőtt fejem a realitás és a fantázia határmezsgyéjén imbolygott, hol erre, hol arra billent, hittem is, nem is, annak fényében, hogy merre kanyarodott a történet. Végül egy ponton túl a szereplőkhöz hasonlóan már engem sem érdekelt, mi is a valóság, egyszerűen csak megéltem a varázslatos pillanatokat. Befogadtam minden mosolyt, ajándékot, kedvességet, amit Faina adni tudott, s csakúgy, mint Mabel, igyekeztem a vonásait, egész lényét a szívembe vésni, arra az esetre, ha többé nem látnánk viszont egymást.

Teljesen magával ragadott az alaszkai élet egyszerűsége, hogy mennyi szépség, érték és örömforrás kínálkozik még egy ilyen civilizációtól kis híján elzárt, vad vidéken is. Felüdülés volt olvasni olyasmiről, ami ennyire kézzelfogható, harsogóan életteli, ahol a csodák a mindennapi élet apró rezdüléseiből kerülnek ki, ahol nem kell eget rengető dolgoknak történnie ahhoz, hogy felkapjam a fejem, vagy egyszerűen csak jól érezzem magam. Eowyn Ivey pillekönnyű mozdulatokkal, lírai igényességgel mesél nekünk az élet nagy kérdéseiről, örömről, bánatról, az emberi kapcsolatokról, a mindennapi csodákról. Telis-tele van a történet szebbnél szebb leíró részekkel, az események szinte filmszerűen peregnek a szemünk előtt, akár emberi interakciókról, akár csak egy hattyú szárnyának rebbenéséről van szó.

Imádtam a szereplőket is, talán azért, mert nem attól voltak érdekesek, mert valamilyen természetfeletti képességgel rendelkeztek, hanem hogy akár a való életben is rájuk bukkanhatunk, ha nyitva tartjuk a szemünket – az én szememben ettől váltak igazán értékessé. Teli szájjal kacagtam a nyílt, szókimondó, tenyeres-talpas Esther megnyilvánulásain, miközben gyakorlott kézzel irányítja népes családját, csodáltam Garrett ügyességét, talpraesettségét, valamint kivételes hűségét azokhoz, akiket szeret. Az ember azon kapja magát, hogy szeretne ehhez a szeretetteljes baráti közösséghez tartozni, csippenteni egy darabot a köztük áramló szeretetből még akkor is, ha ehhez az év legtöbb napján didergés dukál.

Egy ponton túl azonban felsejlik az emberben a gyermekkori mesehallgatások képe, s ennek nyomán formálódni kezd bennünk a gondolat, hogy még hátravan egy fordulat, egy bökkenő, egy konfliktus vagy történés, ami aztán a mese végén igazi katarzisba fordul át, és ez adja meg a történet igazi sava-borsát. Néha örömteli ez a fordulat, máskor keserédes, vagy éppen mindkettő, a szívünk pedig össze-vissza ver, hol örömében, hol bánatában, miközben fontos igazságokat tanít nekünk a sorok mögött rejtőző mesemondó. Ennek a mesének a végén az egyik szemem sírt, mert bekövetkezett, amitől titkon féltem, a másik szemem pedig nevetett, attól a kedves, szeretetteljes záró képtől, ami végül is elringatott, megnyugtatott, mint egy meleg anyai kéz.

Hálás vagyok az írónőnek és ennek a regénynek, mert erre az időszakra, míg a történetet olvastam, újra gyermek lehettem, aki nagyon fülel, hogy egyetlen mozzanatot se mulasszon el, tátott szájjal csodálkozik, ha éppen azt kell, önfeledten kacag a humoros epizódoknál, rettentően izgul a fordulatoknál, és elégedetten huppan hátra a vége után – már csak az nincs, akitől a következő mesét követelje. Kedves Eowyn Ivey, írj még nekünk sok ilyen szép történetet! Aki nem hiszi, hogy a lapok között tényleg varázslat lakozik, az mindenképpen járjon utána.