Sven Hassel: Kivégzőosztag
Írta: Galgóczi Tamás | 2013. 07. 21.
Az 1917-18-ban függetlenné vált Finnországban (amely korábban több mint száz évig az orosz birodalomhoz tartozott) jobboldali demokratikus kormány került hatalomra. Nem sokkal Lengyelország lerohanása után, 1939. november 30-án a Vörös Hadsereg megtámadta a követeléseiket elutasító finneket (Sztálin Leningrádhoz túlságosan közelinek találta a határt, valamint szerette volna visszaszerezni a volt cári birtokot), és a „Téli háborúnak” nevezett hadjárat keretében végül sikerült a következő év márciusában békekötésre kényszeríteni őket. A közbenső pár hónap alatt azonban a Vörös Hadsereg nem csupán 270.000 embert (ez csupán becslés, mivel a pontos számot a mai napig nem ismerjük), valamint jelentős haditechnikát vesztett, hanem volt idő, amikor egyértelműen vesztésre állt. Amikor Hitler megtámadta a Szovjetuniót, itt is újrakezdődött a háború, és a harcok kisebb léptékben egészen 1944 végéig végéig elhúzódtak.
A finn vezetés 1941-ben elfogadta a német támogatást a veszélyes keleti szomszéddal szemben, így a „folytatólagos háború” (1941-1944) néven ismert harcokban már kb. 220.000 német katona is részt vett (főként Lappföldön harcoltak). Ennek a mellékháborúnak köszönhetően került ide „önkéntesként” a szerző korábbi regényeiből jól ismert büntetőzászlóalj. Hőseink (Sven, Papa, Porta, Pici, a Légiós, stb.) a túlélt háborús éveknek köszönhetően ekkorra már olyan tapasztalttal rendelkeztek, amit vétek lenne egyszerű frontszolgálatra eltékozolni, amikor annál jóval többre képesek, semmint egy lövészárokban heverve várják az orosz rohamokat. Valószínűleg ez járhatott a parancsnokság fejében, amikor mélyen az ellenséges vonalak mögé, mindenféle titkos akciókra küldték őket, ami cseppet sem veszélytelen időtöltésnek bizonyult, hiszen az oroszok képesek voltak teljes létszámú ezredeket mozgósítani egyetlen német ügynök elfogása érdekében. A hadtápvonalakat megrongáló, egész raktárakat a levegőbe repítő zászlóalj után sokkal nagyobb erőket mozgósítottak, ami teljesen érthető, hiszen a szövetséges utánpótlás egy része a Fehér-tengeri kikötőkön keresztül érkezett.
A behavazott tájon átélt borzalmak véres látomásként elevenednek meg a szerző regényében, amelyben ezúttal nem csupán a német, hanem az orosz fél is megszólal. Az egymást váltó jelenetekből nem egy összefüggő történet bontakozik ki, hanem inkább egy hangulat, ami jól visszaadja a pusztítás értelmetlenségét és brutalitását. Az olvasó számára nem jelent feloldást az időnként közbeszúrt berlini kitérő sem, hiszen a hátországban legalább olyan kegyetlenségek történnek, mint amilyeneket a fronton harcoló katonák átélnek.
Ha jól számolom, akkor hamarosan végére érünk a sorozatnak, mivel már csak két könyv vár az újrakiadásra, s akkor újra minden érdeklődő kezében tarthatja a teljes Hassel életművet, ami – köszönhetően a személyes élményekre alapozott véres valóságábrázolásnak, és remek mesélői vénának – továbbra is egyedinek számít a háborús irodalomban. Fényévekkel hitelesebb „A piszkos tizenkettő”-nél, és a világégés újabb oldalát ismerteti meg velünk.