Beleolvasó – Réti Attila: Bagolyvár

Fülszöveg:

"Huszonegyedik századi ködlovag? Igen, ez a kérdés is megfogalmazódhat, amikor Réti Atilla novelláit olvassuk. Ugyanakkor szó sincs arról, hogy eltévesztette volna korát, s valamiféle ósdi prózát művelne. Török Gyula, Szini Gyula, Gozsdu Elek, Cholnoky László, Cholnoky Viktor, Bródy Sándor vagy éppen Lovik Károly szellemi rokonaként írni elsősorban azt jelenti, hogy a szerző magasra éppúgy emeli tekintetét, mint amennyire figyel a benső világra, hogy az élet apró dolgai érdeklik, látja a köznapok szépségét és rútságát, örömeit és kínjait, érzékeny az elesettek iránt, s kötelező számára, hogy igényes, gondos megmunkált nyelven szólaljon meg." (Villányi László)

 

Részlet a könyvből:

Bagolyvár

 

Hallottátok már, amikor az első gesztenye hull alá egy kora őszi délutánon? Koppanva, de mégis lágyan földet ér, és az udvar puha porába görgeti ki a háromfelé hasadó zöld kupacs a fényes vörösbarna termést. A köldöke fehér, amúgy tükrös őzbarna. Majd még egy, s még egy, mire kiszaladsz a fa alá, kiskosárra valót szedhetsz össze az itt-ott tarkálló levelek közül.

Két égig érő vadgesztenye adta az árnyat a Bagolyvárnak. Bagolyvárnak hívom, mert így hívta az öreganyám is, a Mutter, aki ezerkilencszázharmincnyolc augusztus utolsó napján költözött ide, karján az én egyhetes édesanyámmal. Várnak mondta, mert körbe épült uradalom volt, négy szöglettel, egy hatalmas várkaput formázó bejárattal, izgalmas zegzugokkal, baromfiudvarral, istállókkal, kiskerttel, nagykerttel, mosókonyhával és pékműhellyel. Várnak mondta, mert aki belül volt, azt mágikus védelembe helyezték a jó téglából rakott ódon falak. A bagoly meg talán ő maga volt benne? Vagy az éjjeli vadászhoz sorolta mind a lakókat, akik itt éltek ebben a magyaróvári házban, amely másfél száz éve figyeli az előtte álló hársfák mögül a Pozsonyból Budára tartó vándorokat?

Ignátz Mariann néni nagyszüleié volt az uradalom, amikor még nem fordult föl a világ. Anyját, a Reisinger lányt Emmának keresztelték, mégis Mimiként ismerte a város. Acélos asszony volt, tanítónőnek szánták birtokos szülei, akiknek gazdagságában erdő, sok hold föld, jószágok és a Bagolyvár jelentették a fundamentumot. A vagyont Isten ajándékának tekintették, buzgón adóztak is az egyházi kötelmek oltárán. Mimit egy Ignátz nevezetű fatelep-tulajdonos vette nőül. Ebből a frigyből született Mariann, aki gyönyörködetes lánnyá cseperedett. Ignácz nem sokáig melegedett az örökül kapott házban, hátrahagyta az idős Reisinger szülőket, a vagyont, a cselédeket és Mimit, hogy a fatelepén lelje meg a boldogságot a csinos irodai alkalmazott oldalán. Magára maradt Mimi néni a lányával, két testvérével, Anna nénivel, és a hibbant bátyjával. Rudi csendes bolond volt, néha körbefutotta az udvart, miközben öklével erősen verte a fejét. Arra kellett csupán ügyelni, rossz legények társaságába ne keveredjék, mert azok megitatták, és ettől verekedőssé lett. Ilyenkor a mosókonyhába zárták szegényt, míg a szesz gőze át nem illant a mángorló spanyolozással díszített hengerei között. A szép polgári úrilánynak korán kérője akadt, ám a deli repülőpilóta odalett az orosz fronton, Mariann pedig örökre bezárta szívét a férfiemberek előtt. Jézus menyasszonya lett. Mimit és gyámoltjait a kommunizmus az L alakú úriház első három szobájába zsúfolta össze – a kincseket a két szoba közé falazták –, de legalább szülőházukban maradhattak. Mimi néni németórákat adott az udvarba szorult új lakók és az óvári belváros módosabb gyerekeinek. Zsuzsanna, az anyukám is minden óra előtt letérdepelt a széles, poros deszkapadlóra, hogy imával kezdje a tanórát, Mimi azonban hamar eltanácsolta, mert éretlenül sokat vihogott a festményekről, apró nippekről reá figyelő angyalok rózsaszínű popsikáin.

Mimi néninek volt egy óriási libája, a Lipi. Ez a liba inkább az emberek, mint az állatok közé tartozott. Gazdájával hált, kezéből evett, valóságos éke, házőrzője volt az udvarnak. Amikor Mimihez délutáni kanasztapartira érkeztek a barátnői és az udvar sarkában álló körtefa alatt beszorult meleg levegő megnedvesítette a hölgyek csipkébe zárt nyakacskáit, Mimi odaszólt Lipinek:

– Mein Schatz Lipi! Wedeln die Damen!– És Lipi magasba emelte öblös mellkasát, felszegte a fejét, mintha csak a legalacsonyabb ágon himbálódó körtét akarná lecsippenteni. Kitárta hajóvitorlányi szárnyait, méltóságosan legyezni kezdte a hölgyeket, akik aléltan hullajtották ráncos kezeikből a faasztalra a kárókat, pikkeket, treffeket és a kőröket. Amikor kimúlt a csodaliba, a nagykertben temették el egy őszi vasárnap délután. Az egyetlen megmaradt férfi cseléd, Giczi bácsi – aki konok hűséggel szolgálta a családot – mély sírt ásott. Mimi ágyában volt felravatalozva az elhunyt, nagyanyám varrta a csipketerítőt, amivel letakarták. Bársonnyal borított deszkára fektették, Mutter rázta a csengettyűt a temetési menet élén, így kísérték a veremhez. Az összes lakó jelen volt, amikor Lipi a libamennyországba költözött. Hamarosan Mimi is követte őt a saját mennyországába, Mariann végleg egyedül maradt. Akkor már a város legforgalmasabb pontján, a posta és a temető előtti téren álló újságosbódé bérlője volt. A trafikos nővé lett polgárasszony évekig siratta Mimi mamát. Amikor vevő közeledett a kis bádogkalyibához, szüttyögő sírásba kezdett.

– Édes Istenem! A drága mama, hogy itt hagyott! – potyogtatta a könnyeit. Mire a kuncsaft sajnálkozva reákönyökölt az újságosstand párkányára, már a vérbeli kereskedő szólt belőle. – És mit tetszik parancsolni? – A kuncsaft könnyedén hagyta hátra a keskeny deszkán a tíz-, húsz- vagy ötvenfilléreseket. Minden vevőről előre tudta, miért érkezik, mindenkivel váltott szót, hosszút vagy kurtát. Varázsa volt a kedvessége és az emberek iránti érzékenysége. Megtépázta az élet, de embersége királynővé tette. Párnákkal aládúcolt karosszékben trónolhatott a városka főterén, a Fülesek, Képes Újságok, Ludas Matyik és Dörmögő Dömötörök közül tarthatta meg a mindennapi penitenciát. A régi rend embereivel halkan beszélt, a kommunistákkal meg a többi szegény emberrel harsányan. Mély barátságokat csak a nőkkel és a papokkal tartott. A Szalézi-rendbe járt, tán vitte is valamely női tisztségig. Virággal, gyertyával, egyházi terítőkkel oltárt díszített. Emlékezetemben is úgy ragadt meg ez a szép, réveteg öregasszony, hogy karján a sárga port tüsszögő liliomokkal felemelt fejjel, büszkén robog ki a kiskapun misére menet…

A liliomok a kiskertben nőttek, amolyan vadóc módra, mert ott ember a háború óta nem irtott és nem telepített semmit. A dudva és burján között még évtizedekig küzdött a tengernyi virág, amelyet a Reisingerék gondossága hullajtott a földbe. A nagykertben gyümölcsös állt, az udvar közepe tájékán, a gesztenyék árnyában pedig a pékműhely, mögötte az istállók. Ide kötötték be a németek a lovaikat, amikor ezerkilencszáznegyvennégy végén ellepték a várost. Mutterékhoz a Heinrich nevű SS-tiszt költözött be, aki a berlini drogériáját hagyta hátra, hogy egy számára ismeretlen, egzotikus ország csücskében várja be a feltartóztathatatlan Vörös Hadsereget. A Bagolyvár lakóinak java része bírta a német nyelvet, így nem okozott gondot a beszéd az illatos emberrel. Ő a nagyapám ágyában aludt, napközben meg a Zöld Elefánt étteremben berendezett főhadiszállás és a Gyári út eleji villa főtiszti szállása között rohangált mindaddig, míg a sárgaság hadikórházba nem küldte. Egyetlen nap alatt tűntek el a tücsökfekete egyenruhás, ugatva parancsolgató nácik.

A nagyhéten nyomasztó csend ült Magyaróvárra. Fehérvárról fiatal kisasszonyokat menekítettek Nyugat felé jóakaróik a közeledő oroszok elől, de a front hullámzása a Bagolyvárba, és ott kelepcébe verte a szüzeket. Fábián Gusztáv illatszerbolt-tulajdonos a feleségével meg sógornőjével, Dittával élt az egyik lakásban. Sem gyermeket nem veszélyeztettek a lányok, sem forróvérű ifiúr nem veszélyeztette őket náluk, ezért Fábiánék rejtették el a menekülőket, nagyszekrénnyel torlaszolva el a tisztaszobát. A szekrény hátába ablakocskát vágtak, azon keresztül etették a lánykákat. A bombázások miatt sajnos ki kellett bújniuk rejtekükből és a többi lakóval együtt a pincébe menekülniük, de ott is külön lakosztályt kaptak. A lépcső mögé deszkázták be őket, a saját aprónépnek meg az óvóhely közepére ácsoltak emeletes ágyakat. Mikor elült a szirénák okozta veszedelem, kiültek a vár lakói, birkát és krumplit sütöttek az udvaron. Ettek félelmükben, miközben az ördög táncolt.

Húsvéthétfőn jöttek be a városba az oroszok. Valamennyi lakó és az eldugott lányok is páni félelemmel szorongtak a dohos pincében. Egy géppisztolyos, elgyötört katona mászott le közéjük, dallamos szláv nyelven lavórt meg vizet kért. Leült a pince közepén a stokedlire, akkurátusan megborotválkozott, majd elment. Azután ellepték az udvart a durva legények meg a dörmögő öregebb tisztek. Cigánycsalád is lakott akkor a cselédházak végén, a Schulzer-malom tövében. Emberségből fogadták be őket a háziak, mikor Felső-Magyarországról kiverte őket a szlovák fasizmus. Ők árulták el az orosznak, mit rejt a pincelépcső. A cigányokat meg a lányokat ugyanazon a teherautón vitték el a katonák, ki tudja, mivé lettek a gyalázatos háború utolsó heteiben?

Nagyapámék ismét főbérlőt kaptak a nyakukba, most egy Ternopilból származó öregedő ukrán tisztet, aki taknyos zsebkendőjéből cukorkát osztogatott a gyerekeknek. A nők rongyokba bugyolálták magukat, arcukra hamut kentek, kerülték a szappant meg a vizet, a porontyaikat igyekeztek az ágyak alatt tartani. Fiatal tiszt készült rekvirálni nagyszüleim lakását, Muttert sikálni küldte a padlóra, György fejéhez revolvert szegezett. A ternopili medve lépett közbe, adva ezzel nagyapámnak még negyedszázadnyi életet.

Nagyapám, Antal György Krúdy-hasonmás és szerelemgyerek volt, bár amikor ezerkilencszázhat Vízöntő havában Kézdivásárhelyen megszületett, ezeket senki sem vette észre. Apja Antal István vasutas, anyja Luka Amália cselédlány. Sosem házasodtak össze. Testvér nélkül nevelte a mama, de úgy elszegényedett, hogy István kivitte Erdélyből a kisfiút, ő azután Cegléden lelt asszonyt maga mellé. Kyri Mária lett a nevelőanyja Gyurikának, két féltestvérrel, Árpikával és Margitkával kellett osztoznia a szeretetben. Ez nem sikerült, így nagyon fiatalon Győrbe menekült a boszorkány elől, ahol kereskedelmi iskolát végzett. A Meinl üzletébe került, míg a válságok el nem sodorták a biztos állást. Hírlapvigéccé lett, járta a győri belvárost, a Lloyd, a Széchenyi tér, a Püspökvár módosabb házait, majd kijjebb a Kossuth utcát, a Szigetet, a vasúton túl a Nádorvárost, talán már a kukoricaföldeket is, de nem gyarapodott az előfizetők tábora. Egyetlen új ügyfélre ráakadt azért a Rába-parti szomorúfüzek titkokat suttogó árnyai alatt. Nagyanyám, Háberhauer Anna, magyaróvári lány újvárosi zsidóknál volt cseléd, mikor szerelembe esett a snájdig ügynökkel. Az akkor még kalandokra fogékony fiatalúrnak ő szerzett biztosabb állást az óvári Vadásztölténygyárba, ahol Szekeres igazgató úrnak szolgált. A Háberhauer szülők dolgoztak a Reisinger-uradalomnak is, így kaphatott bérbe Annus és György kisebb lakást a Bagolyvárban. Innen indult el hajnalonként nagyapa kerékpáron, öltönyben és sapkában a gyárba. A Magyaróvári Vadásztöltény-, Gyutacs- és Fémárugyár sok gazdát és sok nevet váltott, de azt a raktárt, amit a nagyapám tartott rendben, a legöregebb szakik még ma is Antal-raktárként ismerik. Pedáns és kimért maradt abban a korban is, amikor a rend felett a sekélyesség, a talmi, a szürke ülte torát. Tisztelte a többi baglyot, akik – ahogy öregedett – egyre inkább megszerették. Panaszaikkal őt keresték, vitáikra vele tetettek pontot, hatósági ember elé őt tolták, amikor a ház ügyében akadt tennivaló a törvénnyel. Éppen nyugdíjas lett, mikor a gyilkos gáz veseműtétje közben az álom helyett a halálba hajtotta azt a messzi erdélyi szívét. Sakkozni még megtanított. A nyitott ajtón át látom, ahogy vasárnap délután ütik a blattot az előszobaasztalon, mögöttük a nagytükör. A nagypapa, az Ehrenberger Jenő bácsi, a Lajcsika, a sógor, meg a szomszédból a Győry bácsi.

„Győry Vilmos Férfi Szabómester”. Ezt a cégért koptatta le az idő és a szocializmus a Bagolyvár spongyasárga külső homlokzatáról. Küzdött a veretes tábla közel negyven évet reménytelenül. Győry Vili bácsi sánta, fekete hajú, markáns arcú majoroki ember volt, korán megözvegyült. Egy kislányt hagyott gondjaira a sors, akit Győry Puciként ismer a bagolyvári legenda. Teri néni, a dercés lelkű második asszony elől korán férjhez szökött. A közös lány is gyorsan messze szállt. Győry Teréziát, a város szép Terikéjét a hetvenes években az NSZK-ba vitte egy müncheni buszsofőr, akit igencsak megbolondított a piros forrónadrágos magyar idegenvezető-menyecske. Vili bácsi megadóan és bölcs csendességgel görnyedt nap nap után a konyhaablak elé állított varrógépe fölé, hallgatva a háta mögül folyamatosan érkező női replikákat. Teri néni csak akkor vonult vissza, mikor vendég tért be, hogy pantallót, öltönyt, mellényt varrasson, megelégelve az állami ruházati bolt kiábrándító választékát. Ilyenkor Vili bácsi akkurátusan a hálószobába tessékelte a férfit, roppant tapintatosan méretet vett róla. Utána még megbeszélték a vasárnapi futballmeccs esélyeit – lelkes MOTIM-szurkoló volt az öreg –, vagy szidták sutyorogva a rendszert. Vili bácsi és Teri néni életének fonala csendesen, egymás után szakadt el. Az udvarban két virágoskert állt. A Győryék előtt, a körtefa mögött egészen a nagykapuig a fal mentén virágágyás díszlett. Benne dáliák, krizantémok, félelmes kardvirágok, estikék és néhány évelő. Teri néni a virágoknak tartalékolta azt a szeretetet, amit az emberek elől olyan kitartóan rejtegetett. A Mutterék édenkertje téglával körberakott ágyásban virult. Kortalan, fás törzsű szőlőtőke mászott fel az eresszel versengve a tetőre. Felül sátrat borított a pad fölé. Ültek a jól megfaragott, színét vesztett fapadon a kislányok, a Zsuzsi, Izabella és öccsük, a kis Gyuri. Ültek az urak, a kérők. Ültek a sógorok, sógorasszonyok, később mi, unokák. És ültek a csendes napok végein az öregasszonyok, a Mutter, a Teri néni, a Mariann és a többiek. De legtöbbet a Juci ült azon a padon!

Juci néni lakása előtt csupán egy ecetfa küzdött a keményre gyalogolt, sosem öntözött füvekkel. A téglából rakott, latrinák felé vezető járdáról nyílt az ajtaja. A Bagolyvár közepén, a két nagy fa alatt mélyült az ásott kút, ahonnan a lakók évtizedeken át hordták a vizet otthonaikba. A betonozott víznyerőtől lefelé a Lajta-ág felé terméskövekből kirakott nyitott csatorna húzódott, első és hátsó udvarra osztva a teret. A nedves kövek között mohák, nyálkás moszatok és titokzatos vízi lények gondoskodtak arról, hogy a csatornát csak a legbátrabb gyerekek merjék átugrani. Akinek sikerült, máris Juci néni rosszalló pillantásával találkozhatott. Miképpen került ő a baglyok közé? Ezt mindig halkan beszélték el ez öregek.

 

A Kiadó engedélyével.