Takács Zsuzsa: Tiltott nyelv
Írta: Hegyi Zoltán Imre | 2013. 07. 15.
recenziós epigonvers
A kultúra itt szuszog a szomszéd szobában
göndörödő, zabolázhatatlan
kislányhaja van és mélybarna szeme
felszikrázó zöld pöttyökkel az íriszén.
A kultúra utcalány, modell, túlélő
ágyhoz kötött néni, fürdőorvos
morfiummal a kezében, amit nekünk
lopott. A kultúra nyelveken beszél,
akárcsak mi. Ha elég messziről nézzük
ő maga a megszólaló tiltott nyelv.
Új életet kezd, kitelepítik, besúgják és besúg
fogadásra igyekszik a lépcsőházban
de kitessékeli a házmester.
A kultúra ott áll a képen, ugyanabban a
kiteljesített várakozásban, évek rozsdája
koptatta figyelemben. Vagy annak hiányában
hiszen az ünnep folytatódik, de immár nélküle.
A kultúra ha alszik, fiatalnak álmodja magát.
Csempévé lesz a metróállomás falán
mellette vakon sietnek – nem érti, hova
hisz erre nincs kijárat.
A kultúra a Szadovaja utcába Raszkolnyikovot
állít – kár, hogy nem Behemótot, de mindegy:
az állítás ténye lényeges. Mert a kultúra beleállít
az író mozdulatába, a modell fogyatkozó, kényelmetlen
vágyába – csak az asztráltestbe; a hús rég elolvadt.
A kultúra hervadt, vetetlen ágy előtte, vagy utána
ölés vagy ölelés avagy jeltelen egyéb bűncselekmény nyoszolyája.
Istrángját rángató ló képében szabadulna, de úgy is
megalázzák. A kultúra alázat.
Mert vannak mesterek, akiknek az ajtaja előtt
a kultúra elragadtatottan áll, de ha belép is
mintha nem lépne be. Nem a mesterek ijesztik
hanem a pedantéria. A kultúra világokat jelentő
egérpiszoktól pöttyös deszkán várja a végszót
de a végszó nem jön. Jelenti éppen
a világot, a határátlépéseket testben és szóban.
A kultúra nem múlik el, mint a kutyák hörgése
legfeljebb átalakul: elképesztő vádakat kohol
azok ellen, akiket szeret. Kihalt világ, senkiföldje
és mégis mélyen személyes, mint az előérzet.
Kalkuttában vagy itthon, a kultúra hozzád beszél.
S közben egy égszín zsámolyra képzelt térdeplő
könyörületére bízza magát.