Beleolvasó – Gárdonyi Géza: Amiket az útleíró elhallgat

Fülszöveg:

"Mindenki utazik, akinek hűs, leveles otthona nincsen, no meg akinek ideje, erszénye engedi. Mindig jólesik a lelkemnek, mikor fiatal embereket látok úton, akár vasúton, akár országúton. Ezek azért utaznak, hogy lássanak. Föl vannak szerelve földképpel, messzelátóval, kalauzkönyvvel, jegyzőkönyvvel s a szemükben az élet szeretete mosolyog. De vajon van-e köztük csak egy is, akit akár a szülők, akár a mesterek megtanítottak volna látni? Mert más a nézés, meg más a látás. Nézni mindegyike tud. Látni nem. S bizony az utazók közül nem mindig az tér a tapasztalatok legtöbb kincsével haza, aki a távolból leghamarabb megmondta, hogy a toronyóra mennyi időt mutat, hanem sokszor az a vaksi útitárs, amelyik szemüveg nélkül még az ajtón is alig tud kimenni." Gárdonyi úti naplója Erdélybe, Bukarestbe, Konstantinápolyba, Velencébe, Madridba, Dél-Amerikába, Afrikába kalauzolja olvasóit, de ne várjunk tőle puszta leírásokat: e műben ugyanis az elemző-vizsgálódó író a történetek és események mögöttes tartalmára hívja föl a figyelmet, legyen az egy vasúti fülkében elhangzott párbeszéd, egy vonatjegy kálváriája, egy magyar vendéglő Sztambulban, avagy éppen a Szent Anna-tavat megidéző mendemondák valósága. Vagyis nem "néz". Hanem "lát". Az "Amiket az útleíró elhallgat" olyan bédekker, amelyet sem korábban, sem azóta nem írt meg más magyar író.

 

Részlet a könyvből:

GYORSVONATON

 

Budapest

A vonat öt perc múlva indul. Ma alig van utazó: az idő borongós. Lehet, hogy esik is.

Az én kocsimban egy fiatal házaspár ül. A szomszéd fülkében foglaltak helyet. Ahogy bepillantottam, a nő kimerengett az ablakon, a férfi meg olyan unalommal nézett rá, mintha legalább is háromesztendős házasok volnának.

De mit is találnának egymáson érdekesnek. A férfinak halszemei vannak és rútul fölkarikázott fakó bajusza. Az asszony még szőkébb, szinte kenderszínű a haja, az arca meg pergamenthalavány. Rézszínű plüssruhába van öltözve és egy csomó pipacsot tart a kezében.

Bizonyosan színésznő volt és most a színpadi ruháit viseli.

 

Rákos

A beszéd áthallatszik a szomszéd fülkéből. Valami nyílás van itt. Nem érdekelne a beszédük, de meglep, hogy a férfi nagyságolja a hölgyet.

Hát nem felesége?

− Tegye el, nagysád − mondja a férfi −, valahányszor érzi, csak tartsa az orra alá.

Érthetetlen szavak.

Mit tegyen el? Mit érez?

Mit tartson az orra alá?

− De önnek nem marad, uram.

− Nem is kell. Nekem a fejem sohasem fáj. Csak éppen azért vettem, hogy legyen otthon. Mert pusztán lakom. De majd hozatok, ha kell, a patikából.

− Áldott jó orvosság.

− Ha elfogy, írjon egy sort dr. Ladányi Pálnak, mert az az én nevem. Küldök készséggel.

− Nagyon lekötelez. Én özvegy Fehér Imréné vagyok és önnek ezentúl hálás tisztelője.

− Csókolom a kezét. Mindig örülök, ha egy kicsit orvos lehetek.

− Hát nem orvos?

− De az volnék, hanem abbahagytam a mesterségemet: gazdálkodom.

− Az én szegény férjem is földbirtokos volt. Tegnap vetettem le a gyászruhát.

A vonat tovább indul. A kerekek dübörgése elnyomja a beszélgetést. Tovább olvasom a hírlapokat.

 

Gödöllő

A férfi hangja:

− Bocsásson meg az őszinteségemért, de én azt hittem, festi.

− Arról könnyen meggyőződhet. A festett hajnak határozott a színe és a hajszálak töve vagy sötétebb, vagy világosabb. Nézze meg az én hajamat, végig egyszínű.

− Bámulatos haj. Egyszer láttam ehhez hasonlót Karlovszkynál, aki nekem jó barátom. Egy modellje volt ilyen feltűnően szőkehajú, de nem ilyen pompás. Annak nem ért le a csípőjéig.

− Az enyém a térdemig ér.

− Irigylem a férjét a másvilágon is. Ezen a világon meg a szobaleányát.

− Most akartam éppen letenni a kalapomat. Hogyan tegyem le az ön dicséretei után? Ön azt gondolná, hogy leénekelte a fejemről.

 

Aszód

A nő hangja:

− Soha egy pillanatra sem. De mégis tegnap, hogy Trilbyt láttam. Ha én játszhatnám…

− Nagysád még olyan fiatal, hogy akármikor is visszatérhet a színpadra. Nagyon szeretném látni, mint Trilbyt.

− Már annak vége. Mikor az Imre elvett, megesküdtem neki, hogy soha többé színpadra nem lépek.

− Az eskü szerződés. A halál fölbontja a szerződéseket.

− Gondolja?

− Ez így van.

− Ha így is van, nem kívánok visszatérni. A hangom gyönge hozzá. Csak ezt az egy szerepet szeretném mezítláb, kibontott hajjal…

− Az igaz, hogy a szép női láb ritkaság a mai világban.

− Az enyémet a férjem gipszbe öntette.

− Nem lehetne abból kapni egy párt? Nagyon szeretnék kapni egy párt a kegyed szép lábából.

A nő kacagva:

− Nem lehet. Először is nem egy pár, csak egy: a jobb láb. Másodszor abból is csak egyet engedett önteni, és azután, aztán… azt is széttörte, mikor márványból kifaragták.

− Gyönyörű lehet.

− Ott van az ő íróasztalán és ott is marad örökre, mert a család azt a szobát úgy hagyja, amint volt.

 

Hatvan

A nő hangja:

− Én Miskolcig megyek. Ott mingyárt kocsira ülök és Hejő-Csabáig meg sem állok. Hát ön meddig megy?

− Én csak Gödöllőig váltottam jegyet.

− De hiszen Gödöllőt régen elhagytuk.

− Tudom.

Leszálltam, hogy egyet sétáljak a vonat mellett, mert a nap kisütött és jólesett a melege a hűvös reggeli idő után. Járás közben fölpillantottam a szomszédaim ablakára. A nő fején nem volt már kalap. Az arca így leányossá változott. A kunkorgós bajuszú doktor narancsot vásárolt, valami hatot és sietve vitte föl a kocsiba.

 

Vámos-Györk

A férfi hangja:

− Őszintén szólva nem volt rá időm. Huszonöt éves koromig az egyetemre jártam és tanultam. Ki gondol ebben a korban házasságra? Azután meghalt az apám és nekem a birtokot kellett rendeznem. Nem voltam még csak egy majálison sem.

− Most az édesanyjával lakik?

− Nem. Csak magam. Az olyan csöndes kis pusztán, mint az enyim, még az anyám sem szeret lakni. Pedig a házam paradicsom. Öt hold park veszi körül s ez tele van fülemilével meg sárgarigóval.

− Milyen boldog ember?

− Boldog? Azt mondja, boldog vagyok? Ott, egyedül? Ebben a pillanatban sajnálom, hogy kegyed nem férfi.

− Mért?

− Akkor azt mondanám: Pajtás, te szívem szerint való ember vagy, gyere el hozzám egy-két jó napra!

 

Kaál-Kápolna

A nő hangja:

− Soha, soha. Jobb így. Mikor fölvettem az özvegyi ruhát, elhatároztam, hogy soha többé le nem vetem.

− De hiszen levetette.

− A lélek is özvegy. Kép gyanánt mondtam. Oh, a férfiak mind egyformák. Míg lányok vagyunk, azt mondják: a házasság a mennyország kapuja. Mikor aztán átmentünk a kapun, behúnyt szemmel és mosolyogva, akkor hamarosan levedlik a finomságot s mi egyszercsak egy prózai ember mellett találjuk magunkat. A harmadik hónapban már a szemünk közé ásítanak. Brrr, micsoda változás!

− Nagysád, két fűszál sincs a világon egyforma.

− De mind zöld. Emlékezzék a szavamra, mikor házasember lesz, ön is átalakul. A hatodik hónapban már a feleségével tömeti meg a pipáját és oda szotyogtatja az orra alá. Menjen, menjen, maga is csak olyan csúnya, mint a többi!

 

Füzesabony

A férfi hangja:

− Komolyan mondja? Ilyen rövid ismeretség után, komolyan mondja ezt?

− Komolyan.

− Esszerint a balláb, az aranyos ballábacska az enyém.

− A magáé. A tiéd!

 

A Kiadó engedélyével.