Főkép

Sötét, hideg, fojtogató atmoszférájú könyv Gabriela Adamesteanu Futó viszonya – az a fajta, ami olvasás után napokkal-hetekkel is képes rátelepedni az olvasóra és elakasztani a lélegzetét. Pedig alig történik benne valami – olykor már-már unalmasan hömpölyögnek az oldalak, azonban a sorok közül annyi lefojtott feszültség, félelem, elhallgatás, gyanú és bizalmatlanság árad, hogy szinte faljuk a lapokat: legyen már vége, lélegezhessünk már fel – legalább mi, olvasók, ha már a szereplők úgysem. Persze rég tudjuk, az igazi irodalom nem így működik: mire végére érünk ennek a hétköznapi lidércnek, éppúgy magába zár minket is, mint a szereplőket.

 

A hatvanas évek Bukarestjében csetlünk-botlunk mi is a fiatal Letitia Arcannal, aki az egyetemről kikerülve – professzor férje segítségével, természetesen – egy rangos politikai kiadónál helyezkedik el, miközben irodalmi lapokban közli novelláit és folyamatosan „a” regényén dolgozik. Melynek legfőbb ihletforrása a simulékony karrierista, a törtető pártkáder-gátlásos jófiú tengelyen félúton megrekedt Sorin Olaru. Letitia és Sorin évtizedeken át húzódó viszonya adja a regény gerincét: a viszony, mely kölcsönlakásokban, pártrendezvényeken, irodai negyedórákban bonyolódik, miközben körülöttük szárba szökken, majd leszállóágba kerül a Caucescu-rezsim. Más korban, más helyen lehetne ez egy romantikus dráma – két szerelmes, akiket évtizedeken át bujkálásra kényszerítenek a körülmények. Megható is lehetne – csakhogy…

 

Itt bizony a hatvanas-hetvenes évek Romániájának mindent átható félelem- és izzadságszaga a szerelmesek üzekedésének intenzív szagával és az elfogyasztott töménytelen mennyiségű (nyugati tanulmányútról hozott) alkohollal gyomorforgató eleggyé áll össze. Mert Letitia és Sorin félnek – a lebukástól, a szégyentől, nem kívánt terhességtől, a férjtől és a kollégáktól, besúgóktól és rendőröktől, de legalattomosabban tán egymástól. Mert egy ilyen kizökkent világban a legnemesebb (?) érzelmek sem lehetnek mentesek a félelemtől – elég egy kiszólás, egy részegen-félálomban a másik vállán elsuttogott rendszerkritika, hogy semmi se számítson. Letitia nem tudhatja, Sorin valóban törtető pártfunkci-e, vagy csupán egy túlságosan jólfésült, mindenkinek megfelelni akaró mamakedvence. Ahogy Sorin sem tudhatja, kétségkívül tehetséges írónő szerelme mikor ír le róla olyat egy novellában, ami beláthatatlan következményekkel járhat.

 

Mégis, mintha kényszeresen játszanának a tűzzel – találkáik a szex-politizálás-ivás háromszögében zajlanak, ölelkezést kiadós ideologizálás követ. Akár a gyerekek, akik tiltott játékkal játszanak: ha már úgyis tilosban járnak – hisz a házasságtörés karrierek végét, hovatovább, feljelentést vonhatott maga után – menjenek el a végletekig. Feszegetik a határokat – mintha ez kéne ahhoz, hogy úgy érezzék, élnek. Ez az ő menekülésük – ha úgy tetszik, így dacolnak a rendszerrel (ha már másképp nincs sem merszük, sem képességük). S miközben ők sajátos násztáncukat járják, kibontakozik egy, a fél századon átívelő családtörténet: a Branea (Letitia lánykori neve) és az Olaru család itt-ott összefonódó históriája.

 

Mely história visszanyúlik a világháború idejére, a szélsőjobboldali félkatonai szervezet, a Mihály Arkangyal Légiója megjelenéséig – politikusok, gyártulajdonosok, forradalmárok és papok forgatagában látjuk, ahogy a szélsőjobb átadta helyét a szélsőbalnak, magával rángatva románok millióit. Vázlatosan kapunk egy tablót, melynek szereplőit gyakran csak a kötet végén lévő névszedet alapján tudjuk beazonosítani – hogy ki kinek a kije, ki árult el kit, és ki szeretetett el kit kitől, annak felrajzolása gimnáziumi orosz klasszikusokat idéző feladat. Itt kérem mindenki mindenkivel, mintha a politikai irányváltogatás és a szeretőváltogatás közt valamiféle szoros összefüggés lenne (végülis nem kizárt – kortárs pamfletíróknak kiváló terep lehet). Eme tabló összefüggésében nyer másodlagos értelmet a magyar cím: noha Letitia és Sorin két évtizeden átívelő viszonya cseppet sem futó, a családi-baráti viszonyok hálójában az övék mégis csak egy futó epizód.

 

S mint ilyen, bár a benne szereplőknek a világot jelenti, nem meglepő módon nem fut sehova. Nincs cél, nincs egy meghatározott végpont, ameddig tart, nincs előttünk a válás-szökés-mindent feladás romantikus ideája. Toporgunk egy helyben, évtizedekig – ahogy egy ország (s mellette még jó néhány) toporgott egy helyben, évtizedekig, a változás legkisebb esélye nélkül, miközben a benne élők szépen lassan megfulladtak a levegőtlenségtől. Ez a reménytelenség, ez a szürkeség hatja át Gabriela Adamesteanu remek regényének lapjait – visszafogottságában is erős, zsigerekig hatoló drámát pakolva egy akár banálisnak mondható szerelmi viszony köré. Mely után fel nem lélegezhetünk, de legalább hálát adhatunk a sorsnak, amiért nem ebben a világban kell élnünk.