Beleolvasó - Philippa Gregory: Az állhatatos hercegnő

Fülszöveg:

Vágy és végzet - egy szerelem, mely megváltoztatta a történelem menetét.

 

Philippa Gregory újabb bestsellere VIII. Henrik első feleségének, Aragóniai Katalinnak a történetét tárja az olvasó elé, vagyis a neves angol szerző legnagyobb sikerkönyve, A másik Boleyn lány eseményeinek előzményét meséli el.

 

Catalina, a spanyol infánsnő, akit még gyermekkorában eljegyeztek Arthur walesi herceggel, alig tizenöt évesen érkezik Angliába, a Tudorok udvarába. Az ifjú házasok kezdeti idegenkedése szenvedélyes szerelembe csap át - csakhogy történetük hamarosan szomorú fordulatot vesz. Arthur merész kívánsága azonban meghatározza hitvese további sorsát...

Aragóniai Katalint úgy ismerjük, mint VIII. Henrik első feleségét, akitől a király végül nagy nehézségek árán elvált, mivel az asszony nem szült neki fiúörököst. Az uralkodó ezután elvette Boleyn Annát, Katalin pedig az udvarból elűzve, magányosan töltötte utolsó éveit, bár mindvégig angol királynénak, Henrik törvényes hitvesének tekintette magát.

Philippa Gregory azonban, ahogy rajongói már megszokhatták, most is szokatlan szemszögből ábrázolja a történelmet. Újabb sikerregényében nem a válás viszontagságaitól meggyötört, idősödő asszonyt ismerhetjük meg, hanem az ifjú hercegnőt, a vonzó és eszes, elszánt és állhatatos lányt, akit arra neveltek, hogy Anglia királynéja legyen, s aki addig küzd, míg meg nem szerzi azt, ami hite szerint megilleti.

A romantikus történelmi regényeiről világszerte ismert szerző ezúttal is mély átéléssel rajzolja meg egy erős jellemű, céltudatos, de érző szívű nő életteli portréját.

 

Részlet a regényből:

1511. január 1.

Egész Anglia felbolydult, amikor elterjedt a hír, hogy szilveszter éjjelén a királyné kisfiúnak adott életet. Mindenki Henry hercegként emlegette a kicsit, más nevet el sem tudtak képzelni. Az utcákon az emberek ökröt sütöttek és a sárga földig leitták magukat. Országszerte megszólaltak a templomi harangok, a nép pedig ünnepségeket rendezett a Tudor örökös tiszteletére, a trónörökösére, aki megóvja majd Anglia békéjét, megszilárdítja a szövetséget Spanyolországgal, megvédi Angliát az ellenségeitől, végül pedig egyszer és mindenkorra legyőzi a skótokat.

Henrik a szabályokra fittyet hányva felkereste a szülőszobát, hogy megnézze a fiát. Lábujjhegyen óvakodott be, mintha attól tartana, hogy a léptei megrengetik a szoba falait. Bekukkantott a bölcsőbe, de szinte rá sem mert lehelni a kisfiúra, nehogy felébressze.

– Nagyon picike – állapította meg. – Hogy lehet ilyen kicsi?

– A bába azt mondta, hogy nagy és erős – vetette ellen Katalin, azonnal a gyermeke védelmére

kelve.

– Bizonyára. Csak hát a keze olyan… és nézd csak, van körme! Igazi körme van!

– A lábujjain is van körme – mondta Katalin. Ott álltak egymás mellett, és ámulattal figyelték a csodát, amelyet ők hoztak létre. – Apró, pufók lábfeje van, és olyan pici lábujjai, amekkorákat még elképzelni is nehéz.

– Hadd lássam! – kérte a király.

Katalin gyengéden lehúzta a piciny selyemcipőt a kisfiú lábáról.

– Tessék – szólt ellágyult hangon. – De hamar vissza kell adnom rá a cipőt, nehogy megfázzon.

Henrik a bölcső fölé hajolt, és nagy kezével finoman megfogta az aprócska lábat.

– A fiam – szólalt meg ábrándosan. – Hála Istennek, fiam született!

 

***

 

Soha nem éreztem még ilyen tiszta, felhőtlen örömet. Ha elszunnyadok, arra ébredek, hogy a szívemet boldogság tölti el, és hirtelen nem is tudom, miért. Aztán eszembe jut: fiút szültem Angliának, Arthurnak és Henriknek. S ilyenkor elmosolyodom, elfordítom a fejemet, és bárki van is mellettem, tüstént megválaszolja a ki nem mondott kérdést: „Igen, jól van a fia, felség.”

Henriknek semmi másra nincs gondja, csak a fiunkra. Napjában tucatszor bejön hozzám, hogy kérdezzen valamit, vagy elújságolja, mit intézett. Nem kevesebb mint negyven emberből álló udvartartást szervezett a kicsinek, és már ki is jelölte, hol lesz a tanácsterme a Westminster palotában, amikor felcseperedik. És csak mosolygok, nem szólok semmit. Henrik olyan pompás keresztelőt tervez, amilyet még nem látott Anglia; szerinte semmi sem elég jó a kis Henrynek, aki egy nap majd IX. Henrik néven lép trónra. Időnként az ágyban üldögélve úgy teszek, mintha levelet írnék, de valójában az ő monogramját rajzolgatom. IX. Henrik: a fiam, Anglia királya.

Amikor idehozzák az ágyamba, és az ujjamat apró tenyerére teszem, köréfonja az ujjait, mintha belém kapaszkodna. Mintha megfogná a kezemet. Mintha máris viszontszeretne. Csöndesen fekszem, nézem, ahogy alszik, az ujjam ott nyugszik a tenyerén, a másik kezemet puha kis fejére simítom, s érzem, ahogy ereiben egyenletesen lüktet a vér.

 

***

 

Az udvarba visszatérve Henrik olyan pompás lovagi tornát rendezett, amilyet még sosem láttak Angliában, Katalin pedig elhagyta az ágyat, hogy segítsen a szervezésben. A király még hálaadó útja előtt új páncélt rendelt magának, Katalin pedig felkérte kedvenc pártfogoltját, Edward Howardot, a Howard család tehetséges kisebbik fiát, hogy ellenőrizze, tökéletes lett-e az alkotás, és illik-e az ifjú király karcsú termetére. Emellett a királyné parancsára zászlókat varrtak, kárpitokat függesztettek ki, a dicső múltat megidéző maszkokat készítettek. Minden csupa arany volt: aranyzászlók és -függönyök, aranyleplek, aranytányérok és aranykupák, aranyhegyű díszlándzsák, aranybevonatú díszpajzsok – még a királyi lószerszámot is aranyozás díszítette.

– Ilyen pompás lovagi tornát még nem látott Anglia – mondta Edward Howard a királynénak. – Angol lovagok, spanyol elegancia. Csodálatos lesz!

– Valóban sosem rendeztünk még ilyen nagyszabású ünnepséget – felelte a királyné mosolyogva. – De soha nem is volt ilyen jeles okunk az ünneplésre.

 

***

 

Tudom, hogy káprázatos díszletet építtettem fel Henrik számára, de amikor belovagol a küzdőtérre, eláll a lélegzetem. Újabban az jött divatba, hogy a tornára érkező lovagok mottót választanak maguknak, olykor akár verset is költenek vagy élőképben vesznek részt, mielőtt megvívnának egymással. Henrik titokban tartotta a mottóját, még nekem sem árulta el, mit talált ki. Maga rendelte meg a zászlaját, s a hölgyek kuncogva rejtegették előlem, amikor a mottó szavait hímezték a Tudorok zöld selymére. Találgatni sem tudom, mi lesz rajta, míg a királyi páholyban ülve meg nem látom, hogy Henrik meghajol előttem, és kibontják a zászlót, hírnöke pedig hangosan közhírré teszi, milyen néven vesz részt a tornán a király: „Hűséges Szív uraság”.

Felpattanok, és az arcom elé kapom a kezemet, hogy elrejtsem ajkam remegését. A szemembe könny szökik. „Hűséges Szív uraság” – ezt a nevet választotta: így akarja tudatni az egész világgal, hogy ismét hódolattal és szerelemmel fordul felém. A hölgyeim hátrébb lépnek, hogy láthassam a leplet, amelyet az uralkodó parancsára a királyi páholy köré vontak. Az egészet kis aranyjelvények, egybefonódó H és K betűk díszítik. Bárhová nézek, a küzdőtéren, a zászlókon, az oszlopokon mindenütt összekapcsolódó K és H betűket látok. Henrik arra használta ezt a lovagi tornát, a legnagyobb és legpompásabb ilyen eseményt, amelyet valaha láttak Angliában, hogy tudassa a világgal: szeret, testestül-lelkestül az enyém, és enyém a szíve, az a hűséges szív.

Diadalmasan tekintek végig udvarhölgyeimen. Ha szabadon szólhatnék, most ezt mondanám nekik: „Tessék! Vegyétek ezt figyelmeztetésnek! Henrik nem olyan ember, amilyennek hittétek. Nem olyan férj, aki cserben hagyja hites feleségét. Nem olyan férfi, akit elcsábíthattok, bárhogy ravaszkodtok is, bármily alattomosan pusmogtok is a hátam mögött. Nekem adta a szívét, és az ő szíve hűséges szív.” Végigjártatom rajtuk a pillantásomat, Anglia legelőkelőbb családjainak legszebb lányain, és tudom, hogy titkon mindegyik azt hiszi, elfoglalhatná a helyemet. Ha mellészegődne a szerencse, ha el tudná csábítani a királyt, ha én meghalnék, akkor megszerezhetné a trónomat.

De ez a zászló azt üzeni nekik: „Ne is álmodozzatok róla!” Ez a zászló, az arany K és H betűk, a hírnök kiáltásának szavai mind azt üzenik, hogy Henrik az enyém, örökre. Anyám akarata, Arthurnak tett ígéretem, Anglia Isten által kijelölt sorsa végül eljuttatott ide: a bölcsőben ring Anglia trónörököse, az angol király ország-világ színe előtt kihirdeti, hogy szeret, s bárhová tekintek, mindenütt a nevem arany kezdőbetűjét látom, az ő nevének kezdőbetűjével összefonódva.

Az ajkamhoz érintem a kezemet, aztán Henrik felé nyújtom. Feltolta a sisakrostélyát, kék szeme csak úgy izzik az irántam érzett szenvedélytől. Szerelme gyermekkorom perzselő napsütését juttatja eszembe. Úgy látszik, mégiscsak Isten kegyeltje vagyok, az Úr áldása van rajtam… Elégedetten mosolygok Henrikre, miközben nagy, fényes szőrű, fekete lova lassan elüget a küzdőtér végébe, elégedetten mosolygok London népére, akik a nevemet harsogják, s azt kiáltják: „Isten áldja Katalin királynét!”, és magammal is elégedett vagyok e percben, mert azt cselekszem, amit anyám akart, amit Isten eldöntött.

 

A Kiadó engedélyével.