Főkép

Fülszöveg:

„…nem arról van szó, hogy sokat kell gondolkodni, hanem arról, hogy nagyon kell szeretni…” – Avilai Nagy Szent Teréz

Csányi Vilmos regénye játékos szeretettel állítja elénk a XVI. századi Spanyolország egyik legkarizmatikusabb alakjának példás életét. Egyfelől hagyja szabadon beszélni Terézt, aki kora vallásháborúi és eretneküldözései miatt nem engedhette meg magának, hogy műveiben egyértelműen kifejthesse újító gondolatait és mélyen emberi kétségeit. Másfelől a vallomást közreadó Könyv képében kommentálja is a szent megkapóan őszinte monológját. 

Egy nő élete, aki ha komolyan vette volna Szent Pál intelmét az asszonyok alacsonyabb rendűségéről, sosem taníthatott vagy prédikálhatott volna, és Istent sem gondolhatta volna el a maga bájosan esendő módján. Egy nő élete, akinek lépten-nyomon akadályoztatott munkája végül az egyház újbóli felemelkedéséhez vezetett az ellenreformáció idején. Akit végül, négyszáz évvel később VI. Pál pápa első nőként az egyháztanítók sorába emelt. Egy nő, aki egyszerre volt törékeny hívő, látnok, ügyes politikus és ellenállhatatlan gyönyörűség.

 

„Érzékeny orrom van és utálom az izzadt test szagát, nem hiszem, hogy az Úr csak a bűzlő ájtatosokat szereti. Azonkívül valamennyire ápolom is a testem, mindig veszek kicsi fiola réti virág olajat, főleg rózsa van benne meg levendula, és abból esténként néhány cseppet magamra kenek. Azt gondolom, ha az ember igyekszik belső állapotát az Úr figyelmébe ajánlani és tőle telhetően minél tökéletesebbre igazítani, akkor nem ildomos azt pállott, visszataszító foglalatban tárni elé. Kis árváim pedig büdösek, mint a görény, mert nem mosdanak.”

 

Részlet a regényből:

II. Fejezet

Amelyben az Inkarnáció kolostorának mindennapjait és Teréz betegségeit, valamint lelki problémáit ismerhetjük meg. Édesapja megbetegszik és meghal.

 

Szegény Apa! Gyerekei közül engem szeretett a legjobban és azt kívánta, maradjak vele otthon, ha már férjet nem akarok magamnak, és ha mindenáron apáca kívánok lenni, azt csak a halála után tegyem. Majdnem teljesítettem a kívánságát, de Szent Jeromos leveleinek olvasása után jobban féltem az üdvösségemet, mint valaha. Gyakorta beteges vagyok, mi lenne, ha előbb halnék meg, mint apa, és szörnyű bűneim következményeként a pokolba kerülnék? Benedicto atya, itteni gyóntatóm szerint a conversók legtöbbször oda kerülnek, mert gyakran megtagadják az igaz hitet. Testi botlásomért feloldozott, azt nem is tekintette halálos bűnnek, hiszen még nem voltam házas, gyerekség, legyintett, de amikor elmondtam, hogy zsidó vagyok, hosszan elgondolkodott, és származásom miatt hosszú, súlyos penitenciákat szabott rám. Naponta ostorozom magam, amíg a vér ki nem serked a hátamból vagy a karomból, és hetente háromszor veszem fel a durva, nehéz kecskeszőrből készült hosszú inget a teljes napra. Eleinte majdnem belehaltam, de már hálás vagyok neki. Krisztusért szenvedni fenséges érzés. Ő maga nyilván felmérhetetlenül többet szenvedett, hiszen az Isten számára emberi érzésekbe bújni biztosan roppant megalázó és különösen fájdalmas lehet. Mégis megtette az emberekért! Hálánkat sohasem róhatjuk le egészen ezért. Örülök, ha szenvedhetek valamennyit én is.

A tisztítótüzet szívesen elviselem, a barátnőm egyszer azt magyarázta, olyasféle az, mint az itteni élet a kolostorban, de a pokol szenvedéseit igazán nem kívánom.

 

A Könyv ugye a későbbi korok írásaiban is járatos valamennyire, amikorra a tudomány már alaposan megrontotta az emberiséget. Nos, a fájdalmak, mint az önostorozás, szőrcsuha viselése eleinte valóban kellemetlenek, de a szervezet okosan védekezik az elviselhetetlen fájdalmak ellen. Ha váratlanul jönnek esetleg ájulással, ha tartósak, akkor endorfinokkal. Ezek a szervezet belső fájdalomcsillapító peptidjei. Minden emlősben megtalálhatóak, és a túlélésben fontos a szerepük. Ha valamilyen állat vagy ember megsérül, és sérülése azonnal, tűrhetetlenül fájna, akkor ahelyett, hogy menekülne, küzdene vagy más szükséges módon kikecmeregne a fájdalmas szituációból, a fájdalom miatt elkezdene a sebével foglalkozni, nyalogatni, tisztítani, effélék. Így persze nagyobb valószínűséggel válna áldozattá, mert a sebet okozó ragadozó könnyebben képes lenne őt végleg elkapni és megölni. Az evolúció főként a ragadozók okozta fájdalomban gondolkodott, de másfajta sérülés esetén is hasznos az azonnali, majd lassan múló fájdalomcsillapítás. A hirtelen keletkező sérülés jó darabig nem fáj. Az endorfinok hatása alatt van idő menekülni, elbújni, esetleg megölni a támadót vagy épp sebesülten hazabotorkálni. Ha az összecsapásnak vége, akkor kezdődhet az ápolás, aminek szükségét jelzi is a fájdalom, mert az endorfintermelés a szervezetben fokozatosan megszűnik.

Bonyolultabb a helyzet a rendszeresen ismétlődő fájdalommal, ekkor bekapcsolódik a kondicionálás is, a feltételes reflexek kialakulásával az endorfinok a begyakorolt önkínzás első jeleire megjelennek, és kellemes bódultságba ringatják a flagellánst. Ahogyan Teréz írja később az önéletrajzában, „a fájdalom nagy, de elbűvölő és édes”. Vitathatatlan, hogy a vérveszteség, az esetenként elgennyesedő sebek problémáját ez nem oldja meg, de a fájdalomét igen, különösen azoknál, akik aktívan képesek az előkészületekre koncentrálni és az önkínzás ismétlődő rítusait kialakítani. Számos embernek sikerül ez, akinek mégsem, abból nem lesz önostorozó szent. Az önkínzást Teréz is aránylag hamar abbahagyta.

 

Drága apa, hogy kitett magáért! Az Inkarnációnak juttatott hozományom évi kétszáz arany dukát, illetve ennek megfelelő mennyiségű gabona. Gálánsan kifizette a felavatásomkor rendezett ünnepség költségeit is. Minden nővér apró ajándékot kapott. A lakomára még a vendégek szolgái is eljöhettek, persze azok külön étkeztek. Zenészeket is hívott. Szépen gitároztak, néhány dalt én kísértem tamburinon. Megható ünnepség kerekedett, csak apa szomorkodott, bár mindenki gratulált neki. Pedrót is megpillantottam az ajtófélfának támaszkodva. Nem lépett hozzám. Milyen szép férfi lett! Szomorú arca volt.

Amikor befogadtak, Francesca anya értekezett hosszan velem. Nagy darab, szigorú tekintetű nővér volt, már teljesen ősz, szinte kiabálva beszélt, és miközben velem foglalkozott, sok minden járhatott az eszében, mert időnként a különböző nővéreknek utasításokat harsogott. Menjenek a halashoz, mert mára ígért apró polipokat, hozzanak zöldséget és olajat is, el ne felejtsék értesíteni Guillermo atyát, hogy a keresztelő miatt szombaton később kell a misét kezdeni. Mindeközben engem hallgatott. Annyi mindent kérdezett, mintha ő is gyóntató atya lett volna. Nem mondtam el neki mindent, Pedrót sem, a zsidóságot sem. Ő se hozta szóba mindezeket, de sokszor figyelmeztetett az alázatosságra és a feltétlen engedelmességre, továbbá a többi nővér iránti tiszteletre. Érezze itt jól magát, Doña Teresa – búcsúzott. Nekem furcsa volt, hogy a nemesi családok lányai számára itt bent is megtartották a „Doña” megszólítást, de legalább ez emlékeztetett a korábbi életemre. A nővéreket a ruhájuk is megkülönbözteti. A fekete fátylasak vezetik a kórust, intézik a kolostori ügyeket, a levelezést és más értelmet igénylő feladatokat, a fehér fátylasak végzik a kétkezi munkát, ezek általában szegényebb családokból érkeztek.

Az első problémáim Brigitta nővérrel adódtak. Gazdag és arisztokrata. Különlegesen finom szövetből készült a rendi ruhája, messziről kitűnik a többi közül, már csak azért is, mert meglehetősen kövér, ékszereket visel, minden nap mást, és ami a legkülönösebb, nincsen a haja levágva, hanem hosszú, és hetente gondosan bodoríttatja. Amerre jár, egy nővér követi és szolgálja ki. Széket hozat neki, vagy csak párnát tesz alá, időnként vizet tölt a kristály poharába és cipeli Brigitta nővér imádságos könyvét, ami nem olyan kicsi, mint mindenki másé, hanem vastag, nagy alakú és csillogó ékkövekkel díszített bőrkötésbe foglalták. Az egyik nap kissé meleg volt, amikor ebéd után sétálgattunk a kolostor kertjében, Brigitta a karosszékében pihegett, és a nővér terebélyes legyezővel terelte felé a hűsítő levegőt. Négyszobás lakosztálya van, külön konyhával, két szobát ő foglal el; még nem voltam nála, de a nővérek mesélik, hogy gazdagon berendezett, értékes szőnyegek, drága festmények a falon, kellemes, tollas ágynemű. Az ebédlőjében ezüsttel és porcelánnal terítenek a szolgái. Négy nővér felett rendelkezik, még rabszolgája is van, ezek laknak a negyedik szobában. A nővérek szerint kegyetlenül bánik velük, gyakran veri őket, azt a szegény mór kislányt, aki a rabszolgája, csekély vétsége miatt egyszer még a tűző napra is kiköttette. Tudom, apa mennyire utálja a rabszolgaságot, pár éve az egyik messze élő rokonunk jött látogatóba, annak is volt rabnője, húszéves, ha lehetett, és apa úgy bánt vele, mint mindenkivel. Ragaszkodott hozzá, hogy étkezéskor a szolgák asztalánál üljön és mindenben részesüljön, amiben a többiek.

Nos, én mint novícia másodnaponta tisztítottam a három budit, és furcsának találtam, hogy az egyik rendszeresen le volt szarva. Hogy tehet ilyet egy nővér? Nem veszi észre? Nem törődik vele? Az nem lehet. Elhatároztam, hogy meglesem az elkövetőt. Korán reggel mindig a budik tisztításával kezdtem, és figyeltem, kik jönnek, majd ügyesen ellenőriztem, melyik maradt tiszta. Mindegyik, majdnem délig! De amikor délben megjelent Doña Brigitta, utána mindig szaros maradt az a budi, amelyet éppen használt. Nem tudtam elképzelni, hogyan csinálja, igaz, hogy akkora a segge, mint egy kondér, de hát miért nem helyezi el középen? Biztosan nem ül rá, mert utálja, hogy a többi nővér ott kuporgott már előtte, az arisztokraták finnyásak. Nekem is mondta anyám régen, hogy idegen helyen ne üljek rá a deszkára, mert szörnyű betegségeket kaphatok, persze ettől még nem piszkítottam össze semmit, és az Inkarnáció nem idegen hely, ez az otthonunk.

Még új voltam, alig járatos a belső életben, és egyszer a földszinti folyosón összetalálkoztam Francesca anyával, aki megállított, végigmért, úgy tűnt, mintha nem ismerne meg, pedig illendően köszöntem, de aztán megvillant a felismerés a szemében és megkérdezte, hogy szeretek-e itt lenni. Mondtam igen, erre azt válaszolta, hogy reméli nincsenek problémáim, megjegyeztem, valami aprócska van. Elmeséltem, hogy Doña Brigitta naponta lecsinálja a budit. Ha én szólnék neki, azt talán tiszteletlenségnek tekintené, de a főnökanya figyelmeztethetné. Francesca anya arca elsötétült és így válaszolt:

– Fiacskám! (Hogy utálom ezt a szót!) Először is, sohasem tudhatod, hogy az Úr miként méri rád a megpróbáltatásokat, légy hálás neki, hogy gyakorolhatod az alázatosságot. Légy hálás Doña Brigittának is, aki szívesen áll az Úr rendelkezésére. Továbbá ebben a kolostorban majdnem kétszáz nővér él, és talán már tudod, hogy eléggé szegények vagyunk, meg az étel is kevés. A te apád gazdag ember, kétszintes lakosztályt vett neked konyhával, míg a legtöbbjüknek semmije sincsen, és együtt alszanak. De a te vagyonkád szinte semmi ahhoz képest, amivel Doña Brigitta ajándékozza meg a kolostort minden áldott évben. Koldulni mehetnénk nélküle! Ez a második ok, hogy tűrj békességgel.

– Tűrök én. Francesca anyának igaza van.

– Harmadszor nem a te dolgod kioktatni Francesca anyát arról, hogy kinek mit mondjon. Menj és végezd a dolgod! Ma egész üdvözlégynyit késtél a hajnali imáról, többet ez ne forduljon elő!

– Igenis kedves anyám – válaszoltam illő tisztelettel és hálát adtam az Úrnak, hogy az alázatosságot gyakorolhattam.

A nővérek sok egyéb érdekes dologról is mesélnek, sohasem gondoltam volna, hogy mi minden lehetséges egy kolostorban. Pár éve, amikor még nem voltam itt, egy fiatal novícia, Teodóra megemlítette nekik, hogy Gerardo atya furcsa dolgokat művel vele gyóntatás közben. Mindenki kíváncsi volt, bíztatták, hát elmesélte:

– Meggyóntam az atyának, hogy előző éjjel viszketett a nunám és vakargattam. Reméltem, ez bocsánatos bűn. Az atya hosszan gondolkodott, majd felszólított, vetkezzem meztelenre, mert ez bizony súlyos bűn, közelebbről meg kell vizsgálja. Először vonakodtam, de amikor elkárhozással fenyegetődzött, levetkőztem. Belém dugta az ujját és halkan azt mondta: te még szűz vagy, és ezért incselkedik veled a Sátán. Én segíthetek rajtad, amikor itt vagyok. Valahányszor érzed a viszketést, azonnal szólj. Ezzel felhúzta a reverendáját és hosszú veres valamit fogott a kezébe, én még sohasem láttam meztelen férfit, nem is tudtam, mi az. Ő bedugta nekem, ami fájt, sírtam is, és húzogatta ki meg be, jó sokáig. A végén már nem fájt, egészen kellemes volt.

A nővérek kiröhögték.

– Téged alaposan megkufircolt Gerardo atya – mondták neki.

– Mi az a kufircolás? Tudjátok, hogy ötéves korom óta itt vagyok, keveset ismerek a világból.

Valaki aztán felvilágosította. Sírdogált, majd elment az atyához panaszkodni, hogy miért tette ezt vele.

– Édes lányom, nem követtél el bűnt, mert én azonnal feloldoztalak minden alkalommal. Mi bajod van, viszket még? – kérdezte az atya.

– Néha – feleltem, erre ismét bedugta és huzigálta. – Most mit tegyek? – kérdezte megint a nővéreket.

– Menj, tégy panaszt Francesca anyának – tanácsolták neki.

Teodóra el is ment, de nem számolt be arról, mit mondott a főnöknő. Az irodában dolgozó lány viszont kihallgatta, amikor Francesca anya üvöltözött Gerardo atyával, mert nem azért küldték ide, hogy felcsinálja a nővéreket, és ha nem hagyja abba, feljelenti az érseknél. Az atya meg azt kiabálta, hogy a szent gyónás titkaihoz az anyának semmi köze, és ha az elveszett szegény léleknek pici testi vigaszra is szüksége van, és ezt ő szolgáltatja, az igazán dicséretes dolog.

Mindenesetre, nem volt egyszerű ügy, mert úgy folytatódott, hogy Teodórának növekedni kezdett a hasa. Először vízkórra gyanakodtak és mindenféle teákkal itatták, de ez nem segített. Ekkor, a pletykák szerint titokban éjjel bejött a füvesasszony, akit a városban angyalcsinálónak is neveztek, ki tudja miért,

 

Én tudom. Alkalmas, hosszú rézdróttal végzett magzatelhajtásért. Szabott ára volt, és a városban a legtöbb lány, aki félrelépett, ismerte a címét.

 

és a betegszobában fekvő Teodórához ment. Később az egész kolostor felriadt a sikításra, de felharsant Francesca anya hangja: mindenki maradjon a helyén és imádkozzon Teodóra nővérért.

Másnap a betegápoló nővér elmesélte, hogy Teodóra lepedője csupa vér volt, és már alig élt. Harmadnap orvost is hívtak hozzá a városból, de nem tudott segíteni. Gerardo atya többet nem jött hozzánk.

Benedicto atya, az én gyóntatóm már igencsak vén ember és ilyesmiket nem csinál. No meg én nem vagyok olyan tudatlan, mint szegény Teodóra, Isten nyugosztalja.

Amikor ilyenféle történeteket hallok, mindig kétségbeesem, hogy jól döntöttem-e, a megfelelő helyre jöttem-e? Pedróval biztosan jobb lett volna, de annak már vége. Többet kell imádkoznom, mert biztosan elkárhozom.

Amúgy ez a kolostor nem unalmas hely. Késő délután, a vendégfogadás órái alatt leülünk a vasrács mögé, ami kettéválasztja fogadószobát, hogy minket és a jövevényeket elkülönítse, jön a felvigyázó nővér, kinyitják az ajtót, és sokan érkeznek a rács másik oldalára, családtagok, ismerősök, városi előkelőségek, de néha unatkozó ficsúrok is. Keresik azokat, akikhez jöttek. Apró ajándékokat, többnyire édességeket dugnak át a rácson, vagy ha a felvigyázó nővér nem néz oda, kis cédulákat rejtélyes üzenetekkel, amiket a nővérek persze azonnal elrejtenek.

 

Az Inkarnáció nyitott kolostorként működött, a nővéreknek sokféle kötelezettsége volt, imádkoztak, énekeltek, együttdolgoztak, de tarthattak kapcsolatot a városiakkal, családi meghívásra egy-két nap erejéig el is hagyhatták a kolostort. A legtöbbjük amúgy is csak vőlegényre váró bentlakó volt; s ha a sok levélke révén történő egyeztetés után végre a vőlegény megérkezett, a család kivette a lányt a kolostorból és a házasság kötelességhalmazába helyezte át.

 

Összebarátkoztam az egyik előkelő származású nővérrel, Amandával, és ő gyakran hívott a vendégeivel beszélgetni. Szinte mindenkit ismert a városban, és a jobb embereknek be is mutatott. Sokat fecsegtünk. A látogatás után a nővérekkel megbeszéltük a hallottakat, igazán lenyűgöző világ ez, csak az a bajom, hogy bár szinte óránként fohászkodom az Úrhoz, a sok közös imádság teljesen letaglóz. A napi zsolozsma előírásait buzgón betartjuk, hajnalban, reggel, délben, este, délután, éjfélkor összegyűlünk az imákra, de én néha már a harmadik üdvözlégy alatt elalszom és horkolok, mint egy malac. Rendszerint Amanda lökdös, hogy figyeljek már, mert mindenki engem néz. Borzasztó. Meg az a karének! Nekem rossz a hallásom, nem érzem az ének dallamát, ritmusát, rossz helyen kapcsolódom be és ki. A többiek nevetnek rajtam ezért, ami nem szép dolog tőlük, nem lehet mindenki tökéletes, és nekem ez érthetően, különösen fáj.

 

Teréz egy darabig valóban jól érzi magát az Inkarnációban, de sokszor beteg, néha elájul, a hasa fáj, a belei nem működnek rendesen, a szívére is panaszkodik. A penitenciául kapott önkínzások is sokat gyengítettek rajta, no meg a szegényes kolostori koszt. Felavatása után két évvel annyira legyengült, hogy aggódó apja kivette az Inkarnációból és elvitte az idősebb nővéréhez, hogy ott szedje össze magát.

 

Drága apa, mennyire szeretné, ha meggyógyulnék. A nővéremék birtokának közelében van egy fürdőhely, néha arra sétálunk. Ott ismerkedtem meg néhány érdekes emberrel. Az egyik középkorú, értelmes pap, valaki bemutatta és nagyon jókat beszélgettünk könyvekről, meg a szentek életéről. Közben észrevettem, hogy lassan közelebb húzódik hozzám a padon, amelyen ültünk. No, ezt nem – gondoltam –, ebből nem eszel! Arra tereltem a beszélgetést, hogy én mennyire utálom a testi kontaktust, és ennek jelentős szerepe volt abban az elhatározásomban, hogy apáca lettem. Úgy látszik, megértette, mert azonnal arrébb ült. Még sokáig beszélgettünk, és a vége felé különös dolgokat mondott. A nyakában lógott egy vékony ezüstlánc egy apró réz érmével. Gondoltam, valami szent képe lehet rajta, de nem. Megmutatta, furcsa rajzolatokat véstek az apró réz korongba. Veszedelmesek a réz talizmánok, Vénusz démoni hatását közvetítik. Szegény pap is elveszettnek tűnt. Azt állította, hogy ő ennek az érmének a rabja, és bánatosan nézett rám. Mindannyian Isten rabjai vagyunk, mondtam, hogy jön ide ez az érme? Erre hosszú történettel válaszolt, és én úgy éreztem, mintha gyónt volna nekem. A kanyargós elbeszélés lényege az volt, hogy pap létére barátnője van, akivel együtt hál kilenc éve. Sajnos pletykálnak is róluk, de a felettesei még nem szóltak, pedig tudják.

 

Nyilván szegények hasonló problémákkal birkóznak.

 

Ő szabadulna a bűntől, de ez a nő elátkozta, és azt állítja, hogy csak ez az érme, amit tőle kapott, tartja az atyát életben. Ha a barátnőjétől vagy az érmétől megválna, napokon belül meghalna.

Elképedtem. És az atya ezt elhiszi?, kérdeztem. El, válaszolta, olyan sok furcsa dolgot művelt már velem ez a nő, azt hiszem, igazán hatalma van felettem.

Úgy éreztem, itt tenni kell valamit. Elmondtam neki, hogy csak a Megváltóban hihet, csak benne bízhat, és nincs az a varázslat, érme, ágyas, aki a Jézussal való kapcsolatát felülírhatná. Megindultan, komolyan hallgatott, láthatóan elgondolkodtatták a szavaim. Amikor indulni készült, kértem, hogy adja ide azt az érmét, én megsemmisítem, és akkor nyugodtan visszatérhet Istenhez. Láthatóan elszomorodott. Még nem vagyok kész, mondta halkan, még nem tudom odaadni.

Valahányszor találkoztunk ezután séta közben, én mindig az érmét kértem és beszéltem neki Jézus nagyszerűségéről, szenvedéseiről és arról, hogy kicsi önmegtartóztatással örök boldogságban lehet része, így meg elkárhozik. A negyedik alkalommal láttam, hogy megváltozott az arckifejezése. Meg se várta, hogy beszélni kezdjek, levette nyakából a láncot, a kezembe nyomta és szó nélkül elsietett. Igazán megörültem. Este sokáig forgattam a különös talizmánt és imádkoztam az Úrhoz, hogy segítsen megtörni a hatalmát, ha van neki egyáltalán. Lehet, hogy nincs is, csak buta hiedelem. Másnap elmentem a folyóhoz és beledobtam. Pár nap múlva jött a pap ismét, ragyogó arccal: szabad vagyok megint, Krisztus visszafogadott! És a legnagyobb meglepetésemre kezet csókolt nekem.

Nekem. Egy igazi pap!

 

Terézen nem segített a kellemes környezet, apja hosszabb habozás után Becedába vitte a híres füvesasszonyhoz, aki hathatós kezelésekkel próbálta gyógyítani. Gyakori kúra volt akkoriban, hogy valahol felvágták a páciens bőrét, és a húsához kettévágott döglött csirkét kötöttek, hogy kiszívja a szervezetből a káros anyagokat. Igyekeztek a beteget minden módon megtisztítani erős hánytatók és hashajtók alkalmazásával. A sok felhasznált szer azonban inkább rontott Teréz állapotán, rövidesen teljesen lefogyott, csont és bőr lett. A kuruzsló ekkor azt gondolta, hogy valószínűleg a veszettség utolsó stádiumában van, amin ő már nem képes segíteni, és hazaküldte. Avilában apja házába vitték, orvosok vizsgálták, de annyiféle bajt találtak, hogy gyógyulásában nem reménykedtek. Hamarosan négy napig tartó kómába esett. Apját kivéve mindenki meg volt győződve, hogy halott, valaki a szemhéjára gyertyát csöpögtetett, hogy illően lezárja. Az Inkarnációban már megásták a sírját, készültek a temetésre, a közeli férfi karmelita kolostorban, ahol egyik bátyja élt, elmondták érte a gyászmisét, de Don Alonso nem engedte eltemetni, pedig fel is ravatalozták. A nővérek imádkoztak és elbúcsúztak tőle.

A negyedik napon váratlanul kinyitotta a szemét és jobban lett. Feléledt, de roppant gyenge maradt. Visszavitték az Inkarnációba, de még három évig nem tudta elhagyni a betegágyat.

Egyszer aztán elhatározta, hogy felépül. Szent József segítségét kérte az általa rendezett József napi ünnepségen, és néhány nap alatt lábra állt, mindenki őszinte csodálatára. Nem gyógyult meg teljesen, de tevékenykedett ismét, és sokszor ünnepelt leánykori szépsége is visszatért. Egész további életében csodának tekintette a gyógyulását, ahogyan kortársai is.

 

Megint él az agyam! Pedig azt mesélik, már halott is voltam, vagy legalábbis annak látszottam. A szentséges Szent József meghallgatta imámat és közbenjárt az érdekemben az Úrnál. Tűrhetően vagyok és minden időmet egy könyv foglalja le, amelyet Pedro bácsikámtól kaptam, amikor a becedai útra várakoztam náluk. A könyvet Francisco Osuna írta, aki franciskánus szerzetes, és a címe A harmadik lelki ábécéskönyv. Sohasem olvastam ehhez hasonlót. Tulajdonképpen gyakorlati útmutató valamiféle belső, mentális imádsághoz, amelyről itt a zárdában nem is hallottam. A szerző azt hangsúlyozza, hogy nem az ima magányos vagy akár közös mechanikus kántálása az Istenhez vezető út, hanem a belső elmélyedés, a Szentírás részleteinek, Krisztus Urunk szörnyű szenvedéseinek felidézése elménkben. Állítja, ha ebben gyakorlatot szerzünk, beköltözik lelkünkbe az Úr, és képesek leszünk magunkat teljesen neki szentelni.

Próbálkozom vele, de nekem – éppen úgy, mint a dallamos éneklés – nehezen megy jeleneteket elképzelni. Gondolok valamelyik történetre a szentírásból, de nem látom, legalábbis ritkán sikerül látnom.

Az is erősen megfogott, amit Osuna az érzelmekről ír. Az öröm, a szomorúság, a remény és a félelem érzelmei alapvetőek, és az állatokban is megjelennek, de Isten adott az embernek négy olyan tulajdonságot, amely ezeket meghaladja. Az örömhöz társul az igazság, a szomorúsághoz a körültekintés, a reményhez az önmegtartóztatás és a félelemhez a bátorság érzelme, ezek teszik az embert olyan bonyolult szellemi lénnyé, ami által Istenre hasonlíthat.

 

A középkor vége felé a kolostorokban meglazult a fegyelem, és különös világi praktikák kaptak lábra. Ennek egyik oka valószínűleg az volt, hogy az egyház egyre több embert fogadott be az Európában akkor még egyetlen keresztény vallás kötelékébe. A vallásos elkötelezettséget egyszerű és hatékony a hívek rítusokon, ceremóniákon való részvételén keresztül ellenőrizni. Könnyebben számon tartható, hogy ki jön a templomba, ki énekel, ki imádkozik hangosan együtt a közösséggel, mintha arra kellene figyelni, ki imádkozik csendesen magában. Ha a rítusok fontosságának növekedését nem kísérte volna a kolostorok fegyelmének lazulása, talán soha nem indulnak el azok a mozgalmak az egyházon belül, amelyek a ceremóniák helyett az egyéni elmélyedést, a jámbor belső életet ajánlották. Már a tizenkettedik-tizenharmadik században új rendek alakultak, mint a karthauziak és a ciszterciek, amelyek a spiritualitás eme újabb formáját választották. Sokan megmaradtak a rítusoknál, ezeket hívták „konvencionalistáknak”, akik az enyhébb, lazább szabályokat megtartották, míg „az engedelmeskedők” visszatértek a korai szigorú szerzetesi szabályokhoz. Nagyjából azonos időben új szellemi áramlat keletkezett a laikusok között is, a devotio moderna, a „modern áhítat”, amely a mechanikus imaismétlések helyett a hívek belső átélését szorgalmazta, közvetlen kapcsolatot kínált az Úrral.

A korábbi vallási reformoktól eltérően, a modern jámborság laikus mozgalomként jött létre. Kezdeményezőjének Geert Groote holland teológus és prédikátor tekinthető, aki misztikus olvasmányaiból arra a következtetésre jutott, hogy az Istennel való egyesülés útja a felebaráti szeretet gyakorlása a világban, és nem a világtól való elfordulás. Többféle intézményt alapítottak. Különösen híres volt a Párizsban alapított Montaigu kollégium, ahol olyan egyéniségek tanultak, mint Erasmus, Kálvin és Loyolai Szent Ignác, vagy a magdeburgi iskolájuk, ahol Luther Márton tanult. Thomas von Kempen német pap egyéb munkái mellett nagyhatású könyvet írt Imitatio Christi címen (1427). A humanisták, különösen rotterdami Erasmus, írásaikban nagyon hatékonyan népszerűsítették a modern áhítat gyakorlatát. Erasmus népszerűvé vált Spanyolországban, Cisneros kardinális, Izabella királynő gyóntatója a spanyol udvarban be is vezette az újfajta imádságot.

 

A Kiadó engedélyével.