Főkép

Fülszöveg:

A kötet versei - melyek klasszikus formákból építkeznek, de legalábbis a forma emlékét őrzik - nem csupán személyes kérdéseket járnak körül. A koordináták közül kibillent világban keresik és talán találják is meg a kapaszkodókat, a lehetséges kontúrokat. A mindennapok személyes eseményei (egy elveszett mobiltelefon, egy balesetben meghalt fiú, a férfi és női lét különféle nehézségei vagy egy vitrin tárgyai) mellett megjelennek a világhoz való lehetséges, illetve lehetetlen kapcsolódások, az elveszett nagy mítoszok képei (Küklopsz-fal, kőoltár, jelenések, Fra Angelico cellája) is.

 

Részlet a kötetből:

 

Edényekről

 

Nagy tűz volt.

zúgott a harangszó,

átért házfalakon, dobhártyán,

álom iszapján.

Bódultan, kapkodva kabátot, szoknyát,

jaj, ki csak érte, szaladt,

láncba beálltunk,

úgy adtuk kábán a vizet,

vödrünkből, lotty, ki-kilöttyent.

Köztünk volt a piros nő,

lakktűsarka kitört, már

sántán hozta a vödröt,

vágtázott a folyótól,

fényes melle kibomlott,

vödrét adta tovább

egy tolvaj hűs tenyerébe,

ő meg a vámos, a vénség

kacska kezébe,

úgy lihegett, mert súlyos volt a vödör,

komolyan nézett a szemembe, amint

nyújtotta nekem, bámultam,

hogy fénylett himlőhelyes arca,

de szánni idő nem volt,

fordultam, adva edényem

a leggonoszabbnak,

jaj, a gonosz, jaj,

hogy lehet itt?

Csak nem szabadult? Jaj,

majdnem földre esett a vödör,

remegett a karom, a vesém, a tüdőm,

ő volt, aki sérült

kisgyerekek koponyáját

csapta a falhoz,

az őrült,

és most ő, aki

állva mezítláb

átizzott köveken,

önti a lángba vizét

a folyónak,

hogy megmeneküljön a város.

 

 

Kaleidoszkóp

 

Most öregasszony.

Sütkérezni kiült.

Áttetsző ereit,

dermedt, vajszínű csontját,

szálkás húsát

megnyalogatja a nap.

Egyszervolt – el hova

tűnt? – szeretője ölelte,

már nem tudja, mikor,

jaj, mennyire forró volt,

mennyire jó volt,

épp ugyanígy.

 

Most meg Füst Milán.

Szép neve is lehet ok rá.

Éppen az is, hogy

gondcipelő és barnavizű,

pont, mint torkolatukba

lassan hömpölygő folyamok.

Kéne sietni?

Minek is? Hova is kéne?

 

Most pásztorlány lett, aki

sárgalilából fon koszorút.

Tóparton dalolász.

És kis kavicsokkal

széttöri tükrét.

Sírva fakad.

Zöld hab, haragos, csap ki.

Bosszúból csenevész

lábszárába harap.

 

Most az az őrült nő

egy francia filmből.

Barna haját lenyiszálta,

barna fegyencszeme, égő

bánata még süt.

Meg fog halni szegény.

 

 

Fűben hempereg

 

Percre perc, megöltem az időt. Ez győzelem.

Végre lágyan elterülve loccsan parttalan.

 

Meztelen a fény, a fűben hempereg.

Egyszerű, akár a nyári reggelek.

Talpa is csupasz, a konyhakő meleg.

Friss a tej, vajas kenyérre méz pereg.

 

Most, akár egy Holbein-képen, jól érzem magam,

mert a tegnap is ma van, a holnap is ma van.

 

 

A testi nyavalyákkal küszködő költő

 

elvétve úgy kívánom,

menekülnék belőle

valami áron,

szűk, de szép cipőtől megdagadt boka,

vagy szembevérzés, melynek nincs oka,

migrénroham, egy ronda pörsenés az orromon,

gondba fáradt gondolat,

más kínos érzés, de nátha se bántson,

ha lehet, ne legyen utánam lábnyom,

szöknék felizzó vágytól,

rettegéstől, lódarázstól,

határidőtől, sürgős hívástól,

attól, mi elválaszt,

asztaltól, ágytól,

 

nem bánva semmit, mi csak marasztal,

tenni-venni, lengedezni nemtelen,

amint az angyal,

jönni-menni, egyetlen ügyről tudva csak,

hírrel, malaszttal

 

 

Fegyelmezett

 

Csupasz

ma itt.

A fal tövén

kupac

levert levél.

 

A nap,

az ég.

vörösre kék.

A szél

kimarta

arcod.

Mióta már nem sírsz, fogad koccan csupán, csak csont a csonthoz.

 

Összezár

a száj,

szemed,

karod,

öled.

Fegyelmezett

a test,

a szerzetes,

fagyos.

 

A vágy,

a rügy feszít,

feszül.

Keresztbe

kín.

Kerékbe

tör.

Gyomorba

sav,

tüdőbe

tőr.

egy íz se végzi

végezetlenül.

 

 

Halálanyó

 

Szelíd, pufók, és színezüst haját

fehér kendő szorítja le,

nagyon szeret, s cserébe semmit nem kíván,

de minden hozzáérkezett vendége szót fogad neki,

az illem is teszi, no és a hangja: lágy, ahogy

teát kínál;

 

Ennek álomhozó bársony minden cseppje,

gyere, az utolsó kortyig nyeld le,

nyugodj, feküdj, ne félj,

ha én takarlak – plédemet

a hátadnál majd jól betűrködöm –,

nem lesz kedved kikelni már,

az ágyad mellett én ülök,

mesélek is, olyan mesét tudok,

mint senki más,

ha végighallgatod,

ébredésed könnyű lesz majd

messze, túl az Óperencián.

 

 

Hogy féli

 

Bordák közt dobog és döng,

fortyog a tűz az erekben,

ömlik a láva a mélyben,

csont ropog és a tüdő zúg,

volt, nincs, lüktet az agyban,

buggyan a szó – sár fröcsög így –,

rettentő zaj a test,

s benne az apró csend,

ó, hogy féli a lélek.

 

 

Da capo al fine

 

Egyszer volt egy álom, bóbitás,

elfújja majd a szél, trombitás,

ha megjön a reggel,

napsugársereggel

kiszúrja a szívből, nem vitás.

 

Egyszer volt egy ő, mint bárki más,

volt hitetlen napja, és volt imás,

hol volt, csak sót vágott,

hol nem volt, sóvárgott,

szívében az álom bóbitás.

 

 

Rejtek

 

ha elásom magam a titkos kertbe

a deszkán a szöget erősen verd be

senki ne lépjen oda be többet

fölöttem sóval szórd be a földet

madártollal a nyomom simítsd el

mondj el egy imát magadért hittel

jeltelen nyomtalan legyen a kertem

örvendezz micsoda rejtekre leltem

nem jövök vissza nincs itt már dolgom

menj innen kérlek hiába mondom

 

A Kiadó engedélyével.