Főkép

A barátaim közül sokan egyértelműen vitatkoznának velem ezen, de az igazat megvallva nem rajongok feltétlenül mindenféle metal zenéért, sőt, a legtöbb együttestől egyenesen kiráz a hideg. Vannak azonban kivételek, méghozzá nem is annyira kevés, és a többségük olyasmit képes adni, amit mástól nem, vagy legalábbis nem úgy kaphatok meg, mint éppen tőlük. Mint, mondjuk, Noa Rocktól, aki nem is oly régen még a Lovegun nevű formáció frontasszonyaként döngette földbe a közönséget, és rendkívüli hangja mellett a szinte az első pillanattól fogva vele együtt énekelhető dalai miatt lopta a szívembe magát.

 

Új, ezúttal saját neve alatt futó albumán, amely a Hammerworld magazin májusi számának mellékleteként jelent meg, mindazt megkaphatjuk, amit már megszoktunk tőle, ugyanakkor néhány meglepetéssel is szolgál nekünk. Az első és legfontosabb valószínűleg az, hogy a zúzás népies/magyaros/világzenei motívumokkal keveredik több számban is – méghozzá nem is akárhogyan. Rögtön a „Száz év”-ből kiderül, mennyire izgalmasan, és – ami még talán ennél is fontosabb – teljesen magától értetődőnek tűnően ötvözi Noa csapata a műfajokat, és ez nem kis dolog, mivel nálunk a legkiválóbbakon kívül csak keveseknek sikerül elfogadhatóan népiesíteni a metalt. Ugyanitt igencsak erőteljesen az előtérbe kerül a direkt politikai üzenet, ami, igaz, nem teljesen idegen Noától, ám eddig inkább a mindennapok, a társadalom bírálatát hallhattuk tőle.

 

Mindez persze még messze nem minden. A számokban, ahogy a nyitó nótában is, felfedezhetők thrash-re emlékeztető, death-ből ismert, és mindenekelőtt szimfonikus metalra hajazó, klasszikus elemek. Olyannyira sűrű a számok szövete, minden olyannyira változatos, és mégis áttetsző és követhető, hogy ismét elég egyetlen meghallgatás, és már belénk is ivódtak a dallamok. Ritkaságszámba megy, hogy valami ennyire mesterkéletlennek tűnjön, miközben rendkívül gondosan kidolgozott és ötlettel teli. Annak idején a „vörös pap”, Antonio Vivaldi tudta ennyire közvetlenül megszólítani a hallgatóságát, ő volt képes efféle könnyedséggel közvetíteni érzelmeket és hangulatokat. Valószínűleg pontosan ennek a látszólagos keresetlenségnek köszönhető például, hogy az amúgy nem különösebben veretes „Tetoválunk”-at nem tudom kiverni a fejemből, vagy hogy valahányszor meghallom, a kiváló gitárszóló miatt úgyszintén izgalmas, de a kiválasztott hangzások okán eleve elképesztően jóra sikeredett „Lélekzombi” hasonlóképp azonnal a fülembe mászott, és odabent ragadt.

 

A címadó „Emlékgyilkos”, melyből angol nyelvű, ütős klip is készült, önmagában össze képes foglalni az albumot. Van benne népzene, kemény, ordítós, szenvedélyes kitörés, nagy ívű, himnikus dallam és dögös refrén. Ha ez nem hatásos, akkor bizony semmi. Vagyis talán a lassú „Tükörálarc”, aminek hallgatásakor mindig attól félek, hogy végül könnyekre fakaszt, pedig cseppet sem érzelgős, vagy lányos dal, csupán elképesztően eltalált és pazarul kidolgozott. Mintha a Monarchia hagyatékát hallanám benne: azt a jó értelemben vett bombasztikusságot, amit Mozarttól és Haydntól fogva az Edenbridge-ig és a Vision Of Atlantisig osztrák sógoraink tudnak rendkívüli érzékkel bevetni, amikor csak kell. Ahogy a gyors számok közül nagyjából ugyanez elmondható például a „Színház” című remeklésről és a népi és klasszikus zenéket bekeményítő, táncos-mulatozós „Szörnyarcú hold”-ról is – nyilvánvalóan könnycsalogatás nélkül.

 

Nem lehet, nem tudom, és valójában nem is szeretném végigelemezni az összes számot, hiszen gyakorlatilag mindegyik ugyanazon a túlszárnyalhatatlanul magas színvonalon készült, és nehéz lenne belekötni bármelyikbe is, hacsak nem rosszindulatból. Nehezen tudnék olyan magyar előadót említeni, aki Noa Rocknál jobbat, tökéletesebbet produkálhatna, legfeljebb az ízlések különbözősége miatt elképzelhető, hogy ne ez a lemez legyen az év egyik nagy befutója, legalább a maga műfajában. Bárkinek, aki kedveli az igényes metalt, vagy akár a külföldön is meglehetősen nagyra értékelt, világzenei beütésű kemény zenét, kétségkívül kötelező darab az Emlékgyilkos, hiszen a sokadik meghallgatás után sem nyílik meg előttünk még az anyag összes titka. A magam részéről ismét megerősödtem abban a hitemben, hogy a magyar metal messze nem halott, sőt, folytonos megújulásra képes, és az eredmény valójában felül is képes múlni a várakozásaimat.

 

A zenekar tagjai:

Noa Rock – ének

Krcsmarik Steew István – basszusgitár

Szávai Gergő – gitár

Hajdú Farkas – dob

Paul Sturmann – gitár

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Száz év

2. Lélekzombi

3. Emléjgyilkos

4. Nincs határ

5. Tükörálarc

6. Nincs több

7. Tetoválunk

8. Vagyok, aki vagyok

9. Színház

10. Szörnyarcú hold

 

Diszkográfia:

Emlékgyilkos (2013)