Tammara Webber: Egyszeregy

 A kiadók kínálatát és tervezett megjelenéseiket nézegetve úgy érzem, kijelenthetjük, kis hazánkat is utolérte az ifjúsági irodalom legújabb őrülete, a new adult regények árja, amellyel a magam részéről örömteli várakozással nézek szembe. Míg a 14-16 évesek természetfeletti vagy disztópikus kalandjait olvasva gyakorta Csodaországba tévedt Alice-ként érzem magam, addig ezekben – tizensok vagy huszoneleji fiatalokkal a főszerepben – kicsit olyan, mintha magam is visszarepülnék a főiskolás és kollégista lét bulisabb, gondtalan idejébe. Attól pedig, hogy a főhősök rendszerint a lányokat tisztelettel kezelő, eszes srácok, akik nem csupán vonzóan jóképűek, de dögösen rosszfiúsak is egy csipetnyi titokzatossággal, rám tör az álmodozó sóhajtozhatnék, és gyorsabb ritmusra vált romantikáért bolonduló szívem. Ennek persze általában az az eredménye, hogy képes vagyok egy ültő helyemben behabzsolni ezeket a háromszázegynéhány oldalas könyveket.­­­

Tammara Webber Easy című regényére bevallom, először a pompás borító miatt figyeltem fel. A „majdnem csók” pillanatok úgy vonzanak, mint lepkét a fényreklám, így képtelen voltam ellenállni, noha a fülszöveg nem igen bővelkedett információkban. Egy hosszú téli estén nekikezdtem az eredeti kiadásnak, s ami varázslat megfogott mondjuk a Tökéletes kémia vagy a Gyönyörű sorscsapás esetén, ezúttal is működött. Olyannyira, hogy a könyvhéten beszereztem a magyar fordítást is, amely nagy örömömre roppant hangulatosra sikerült. Könnyedén, élvezettel lapoztam és lapoztam, hogy ismét elmerüljek Jacqueline és Lucas egymásra találásában.

„Nem a te hibád, ami történt (…) Azt hibáztasd, aki tehet róla.”

Közös történetük egy borzalmas esettel veszi kezdetét. Jacqueline egy diákszövetségi halloweeni partiról távozna éppen, amikor váratlanul valaki betaszítja az autója ülésére, leszorítja, és kis híján megerőszakolja. Szerencséjére Lucas még idejében érkezik, ellátja a támadó baját, majd biztonságban hazafuvarozza a rémült lányt. Talán mindössze ennyiben is maradt volna kettejük kapcsolata, ha Jacqueline-t nem két héttel azelőtt dobta volna három éves együtt járás után a fiúja, ha szobatársa, Enid, nem igyekezne olyan nagyon, hogy ő újra bepasizzon, vagy ha a szakítás utáni búskomor hetek nem sodorták volna veszélybe a közgazdaságtanért járó kreditek megszerzését. Így azonban újra és újra keresztezik útjaik egymást, s hamarosan képtelenek tagadni, milyen őrülten vonzódnak egymáshoz. Ám a fiú túl sok titkot őriz, a lánynak pedig meg kell küzdenie a még mindig nyomában járó támadójával. Kérdéses, hogy ebben a zűrzavarban születhet-e igaz szerelem.

Mi sem bizonyítja jobban, mennyire tetszett a regény, mint hogy idén immár másodszor vettem kézbe. Szeretem, és kedvenceim közé sorolom annak ellenére, hogy tökéletessége itt-ott megbicsaklik. Azt hiszem, ezek nem is kimondottan csak ezzel a könyvvel kapcsolatban merültek fel bennem, mint inkább úgy általában a műfaj kapcsán. Nyugtalanítónak érzem, hogy a szülők karakterei milyen iszonyatosan jelentéktelenre rajzoltak, s még az a kevés is, amit megtudunk róluk, igen ritkán pozitív. Picit elkeserít ez, még akkor is, ha minden könyvbe jut legalább egy támogató és gondoskodó felnőtt szereplő. A másik problémám, amit szintén nem itt tapasztaltam először, hogy míg a főhőst olyan élesen látom magam előtt, mintha HD videón nézném a jeleneteit, addig a mesélő hősnő karaktere enyhén szólva is ködös, leginkább csak homályos benyomások formájában marad meg bennem. Nehezemre esik eldönteni, hogy ezt az E/1-s narratíva miatt érzem-e így, avagy ez valami készakart szerzői trükk azért, hogy az olvasók még könnyebben képzeljék magukat a főszereplő lány helyébe.

De ezeket a csekély zavaró tényezőket leszámítva nagyszerű kis regény ez, olyan, amit szíves örömest ajánlok mindenkinek, aki kicsit is nyitott a műfaj iránt. Ha esetleg megigézett rajongókra jellemző széles mosolyom nem lenne elegendő egynémely tamáskodó meggyőzéséhez, akkor először pár kattintással előhívnám a borító alapjául szolgáló fényképet, mert szerintem Dusan Novakovic egy az egyben úgy néz ki, mintha Lucas lépett volna ki a könyvből. Majd azzal folytatnám a győzködést, hogy szót ejtek a történet szerves részét képező, édesen piszkálódva flörtölős e-mailekről, mert hiszem, nem én vagyok az egyetlen, aki bájosnak találja, ha a szerző ilyen aprósággal fűszerezi a főszereplők között szövődő kötődés ábrázolását. Végül bedobnám a nehéztüzérséget. Beszámolnék a történet két, engem leginkább megfogó üzenetéről.

Módfelett tetszett, hogy nem csak azt láthattuk, ahogyan a vak szerelem hevében hajlamosak vagyunk akár lényünk egy részét is elveszíteni, de azt is, hogy olykor egy ilyen elhibázott döntés az, ami teljesen új és jó irányba tereli az életünket. Ám legfőképpen azt becsülöm ebben a történetben, ahogyan bemutatja a nemi erőszak kérdését. Ahogyan láttatja, milyen felháborító tud lenni a társadalom hozzáállása, és milyen rettegést érezhetnek az áldozatok, vajon hisz-e majd nekik bárki, vagy jobb-e, ha magukba temetik a fájdalmukat. Csak mélyen helyeselni tudok, amiért annyiszor hangsúlyt kapott, hogy az erőszakot elszenvedők nem kérték, nem akarták, nem okozták azt semmi módon, ami velük megesett. A barátnői összefogás és önvédelmi tanfolyam támogató, önbizalom visszaadó szerepének bemutatása miatt szintén csak elismeréssel adózok az írónőnek. Hálás vagyok neki, hogy egy percig sem kellett azt éreznem, hogy, csak azért mert ez egy romantikus regény, elbagatellizálta volna ezt a szörnyűséget.

Összességében ez egy happy enddel záródó romantikus könyv, olyan, ami reményt ad, hogy létezhet igaz barátság és töretlen hűség, olyan, amely elhiteti velünk, hogy a sebek idővel valóban begyógyulnak és két szerelmes szív megküzdhet sok mindennel – de emellett komoly mondandóknak is jut hely a lapokon. És ezért mondom azt, hogy örömest várom a hasonló regények kiadását.