Beleolvasó - M. C. Scott: Róma - A király eljövetele

Fülszöveg:

Kr. u. 65: Sebastos Pantera, Néró császár kéme, mindennél veszélyesebb küldetést vállal. Magányos vadászként, alig néhány emberben bízva kell felkutatnia és a szigorú igazságszolgáltatás elé állítania a Római Birodalom legveszedelmesebb emberét.

Ellenfele nem más, mint Szaulosz, akinek lelkét személyes természetű gyűlölködések és hamis hitek gyötrik. Szaulosz, aki most egy egész római provincia elpusztítását tűzi ki célul. A rendkívül éles elméjű, irgalmat nem ismerő embert egyedül a teljes győzelemről elképzelt víziója vezérli - nem törődve azzal, hogy hány ember halálát, és mekkora pusztítást hozna magával egy ilyen hadjárat.

Kettejük között áll a berber Iksahra, a vadász. Szépséges és halálosan veszélyes nő, akinek el kell döntenie, ki mellé álljon, ha meg akarja bosszulni az apja halálát.

A véres harcot egy királyi város palotája és egy sivatagi sziklaerőd falai között kell megvívni a két embernek, akik mindent megnyerhetnek - és egy királyságot veszíthetnek el...

 

Részlet a regényből:

Előszó

Észak-Afrika, kora tavasz, Kr. u. 66.

 

A nap perzselő tűzgömbje már most, alig két órával a hajnal beköszönte után, égő forróságot árasztott a sivatagra. A szél felkapta a durva szemcséjű szürke homokot, amely tucatnyi lélegzetvétel után eltömte az ember tüdejét, ha elővigyázatosságból nem fedte el az arcát, és eleven parázsként égette még a legegészségesebb talpat is.

Szaulosz Herodionnak, a júdeai király unokafivérének a talpa nem volt épp a legegészségesebb. A római tűzvészben a jobb sarkáról teljesen leégett a bőr, félig a hús is, és a sivatagban töltött első évében nem tudott úgy a homokba lépni, hogy fel ne jajdult volna.

Valamikor a második év telén – már amit itt télnek neveztek – eljutott hozzá Seneca halálhíre. Részleteket nemigen tudott; félmondat volt mindössze, nem sokkal ért többet maréknyi szárított datolyánál. De még így is, aminek föl kellett volna vidítania, csak azt tette világossá, mennyire elment mellette és nélküle a világ. Egy hónap leforgása alatt újból megtanult járni. Most, e második tavaszon hitt benne, hogy ha kellene, már szaladni is tudna; és ami a fő, alkalmas rá, hogy visszatérjen abba a homoksivatagon túli, gyorsan változó világba.

A búcsú szomorúsággal is járt. A karcsú, fekete bőrű nők, akik eddig gondját viselték, egyszersmind a lovakat is tenyésztették, amelyeken a férfiakkal vadászni járt, egy kancát ajándékoztak neki. A nyelvi hiányosságokat áthidalandó, sok-sok mozdulat kíséretében felajánlották, hogy mielőtt elmegy, fedeztesse valamelyik ménjükkel, mert így egy értékes csikót is magával vihet arra a sivatagon túli semmit érő, hitvány világba.

Ő hasonlóan sok mozdulattal elhárította az ajánlatot: a kanca még nem sárlott, ő pedig nem tudott várni, amíg a hold megteszi a magáét, hogy a kanca készen álljon a csődör felvételére. Mert még ma indulnia kell; a világot talán rá lehetne beszélni arra, hogy lassítsa le a forgását, amíg egy ember új bőrt növeszt, és közben megpihenteti a lelkét, de ő nem bízik abban, hogy a végtelenségig várni fog rá.

Szaulosz őszinte szomorúsággal kelt föl a berber törzsek között töltött időszak utolsó reggelén, elköltötte erjesztett kancatejből és – az egykor utált, de azóta megszeretett – kőkemény datolyából álló reggelijét, fejét és arcát lazán bebugyolálta csodatévő burnuszába, és végiglépdelt a perzselően forró homokon, a táborhely széléig.

Minden készen állt. Valójában már nem volt semmi oka tovább itt időzni, de valamit még meg kellett kérdeznie, és a jövőt illető tervei a kérdésére kapott választól függtek.

Az oázis árnyas fái alatt, két acélszürke sólymával foglalatoskodva talált rá arra, akit keresett. Szaulosz szó nélkül a sarkára ereszkedett, alkarját keresztbe tette a térdén, és hagyta, hogy a látása elmosódottá válva mindent befogadjon, és tekintete ne szegeződjön semmire. Amíg nem jött ide, ezek közé az emberek közé, türelmesnek tartotta magát. Az a tizenöt hónap, amelyet közöttük töltött, megtanította az igazságra: távolról sem volt türelmes, de nagyon sokáig annak tudott mutatkozni, ami akár ugyanaz is lehetett.

E pillanatban a magas, karcsú nő, akihez jött, kegyeskedett észrevenni őt. Sűrű, fekete haja göndör volt, mint a kosok gyapja, szeme a törzsére jellemző mély tüzű, borostyánsárga; az arcán kétoldalt, egészen az orrnyergéig a csigavonalú tetoválás arra utalt, hogy vadász, nem pedig azok közül az asszonyok közül való, akik gondos ápolásukkal életben tartották őt, a hátáról, a lábáról, a talpáról a bőrt lemaró égési sebeit kimosták, gyógyírral kenegették, mialatt ő üvöltve tiltakozott, és addig ringatták a karjukban, amíg álomba nem sírta magát.

Ez a nő nem látogatta meg, nem adta kölcsön neki a lovát, nem tanította meg, hogyan küldje a sólymokat élő prédára. Attól kezdve, hogy Philotus teveháton elhozta a táborukba, és aranyban kifizette a királya váltságdíját – felét azért, hogy gondoskodjanak róla, felét meg az ígéretük fejében, hogy nem árulják el az őt üldöző rómaiaknak –, tudomást sem vett róla.

Szaulosz nem kételkedett abban, hogy megtartották az ígéretüket, csakhogy ő kém volt, mielőtt egy másik, egy nagyobb hívás jogot nem formált az életére, és ismerte annak a másiknak, kémtársának a képességeit, akit ugyanaz a tanító képezett ki ugyanolyan színvonalon, mint őt. Az a másik nem volt jobb nála – korántsem –, de épp elég jó volt, hogy veszélyt jelentsen rá. Csaknem két év elteltével elképzelhetetlen volt, hogy az az ember ne tudja, hol van, hogy ne tartsa szemmel, várva a pillanatot, amikor a préda megmozdul.

Szaulosz tudván ezt két télen és egy nyáron át rejtőzködött, s küldte ki a kérdéseit, melyekre galambbal, lovon és gyalog jöttek a válaszok. Ezeket egymás mellé rakva az első homályos, gyűlölettel tele lázálmai lassanként mesterien kitervelt, tökéletesen kidolgozott haditervvé kovácsolódtak, melyekkel lehetetlenség volt kudarcot vallania. Hacsak nem most, ebben a pillanatban.

A hideg pillantás érintését magán érezve sem fordította el tekintetét az előtte elterülő térségről. Itt ez volt a szokás; a nők birtokolták a hatalmat. Kezdetben megvetette emiatt a férfiakat.

– Búcsúzni jöttél? – A nő hangja a sivatag délelőtti forróságában úgy szólt, mint egy jégből faragott fuvoláé. Minden lélegzetvételét gyűlölet hatotta át, de fegyelmezettsége és tartózkodása lehűtötte körülötte a levegőt.

– Azért jöttem, hogy kérdezzek valamit tőled, Iksahra sur Anmer – válaszolta Szaulosz.

Azt gondolta, melléfogott azzal, hogy csupán a saját és az apja nevén szólította meg a nőt; hogy majd ökölbe szorított kezeire hívja a

 

sólymait, egy füttyentéssel magához rendeli szelídített vadászgepárdját,

és ellovagol. Figyelte, amint a nő végiggondolja a dolgot, és hallotta a

pillanatra elakadó lélegzetet, jeléül annak, hogy meggondolta magát.

– Mi a kérdés?

– Hogy van az, hogy meg akarod bosszulni apád és anyád halálát,

akiket szerettél?

Ezért akár meg is ölheti őt, gondolta Szaulosz. A nő az övében hordta

hosszú, görbe kését, amellyel egyetlen mozdulattal elválaszthatná a

fejét a nyakától. A lábánál betanított kopóként ülő gepárd egyetlen harapással össze tud roppantani egy emberi koponyát. Látott is ilyet egyszer, vagy úgy gondolta, hogy látott; lehet, hogy csak delíriumos álom volt. Életlenül hagyott tekintetét a durva szemcsés homokra szegezve elképzelte, milyen lenne meghalni itt, távol mindattól, amit eltervezett.

Iksahra sur Anmer, akinek apját egy idegen király parancsára a saját lovai téptek négyfelé, levette a kezét a kése markolatáról. Ujja egyetlen emelintésére a gepárd nyelvlógatva elhevert egy datolyapálma árnyékában. A nő elengedte a sólymokat, amelyek megültek a feje fölötti faágon, maga pedig, karját térdein összefonva, leült Szaulosszal szemben. Burnusza, amely ugyanolyan volt, mint a férfié, úgy rezgett körülötte, mint a bögöly szárnya. Árnyékokkal teli fekete arcában mély tónusú okkersárga szeme inkább feketének látszott, mint barnának, és csak a szemfehérje emelte ki sötét hátteréből.

– Mondd el! – szólította fel, és Szaulosz kiengedte az eddig visszatartott levegőt.

A terv nem volt egyszerű, de a szerep, amelyet a nő játszott benne, viszonylag az volt, és Szaulosz hat hónapja készült erre a percre.

– Elmegyek Júdeába, II. Agrippa király udvarába – kezdte. – Várj… – Felemelte a kezét, jóllehet a nő meg sem mozdult, csak mintha a szeme lyukat akart volna fúrni Szaulosz koponyájába. – Tudom, az apja ölte meg az apádat. Én is azért megyek oda, hogy bosszút álljak. De az én bosszúm lassú lesz, amit hónapokig lehet ízlelgetni, nem pedig egyben lenyelni annyi idő alatt, amíg egy kés megállítja az ember szívét. Az én bosszúm nem csupán egy embert, hanem az egész héber nép vezetőit fogja utolérni. Ha az erőfeszítéseim sikerrel járnak, néhány év elteltével Ábrahám tizenkét törzse megszűnik létezni. Arra kérlek, legyél ebben a segítségemre.

– Mint a szajhád? – A nő hangján mélységes megvetés érződött. Az arcára festett csigavonalak enyhén megduzzadtak. Szaulosz nézte őket, és ügyelt, hogy el ne mosolyodjék.

– Semmi esetre sem. Te lennél a király kedvenc solymára. Valamint a vadállatai gazdája, a vadászkopói, a nagymacskái, a kutyái, a lovai gondozója. – Ahogy az apád is volt az ő apjánál. Ezt már nem mondta ki, de a mondat kimondatlanul is ott kígyózott kettőjük között a forró levegőben.

– Az új király nem vadászik – felelte lassan, kimérten a nő. – Az egész világ tudja, hogy szívesebben fekszik az ágyában a… játékszereivel, miközben a nővére uralkodik. A királyné vadászik.

– De valamilyen ajándékot muszáj adni a királynak, még akkor is, ha azt igazából Bereniké királyné kapja. Tulajdonképpen nem számít, melyiküké leszel, a lényeg, hogy ott legyél a sólymaiddal együtt.

Kis habozás után megkockáztatta a kérdést: – Jól gondolom, hogy a madaraid el tudnának kapni és meg tudnának ölni egy üzenetvivő galambot? Egy olyat, amelyik a sivatag fölött gyorsan és alacsonyan repülve írott üzenetet visz a birodalom egyik végéből a másikba? A nő nem válaszolt, de úgy nézett rá, mintha a puszta kérdés is sértés volna.

– Jó – biccentett Szaulosz. – Akkor hát a te feladatod az lesz, hogy elcsípd azokat az üzenetvivő galambokat, amelyeket a királyi galambdúcba küldenek szerte a világból. Rómából, Damaszkuszból, Antiókhiából, Athénból, Korinthoszból, Alexandriából és még távolabbi helyekről. Rendszerint hajnalban és alkonyatkor érkeznek, mialatt a király Cézáreában van, és mindig egy bizonyos tengerparti földszoros fölött repülnek el, ahová nem látni el a palotából, de nyílt sík vidék veszi körül, úgyhogy téged nem tudnak észrevétlenül megfigyelni.

Le kell hoznod ezeket a madarakat az égről, és el kell juttatnod hozzám a náluk lévő üzenetet, hogy megtudhassam, mi áll bennük. A király vadállatainak gazdájaként néhány üzenetvivő madárnak is te leszel a gondozója. Ezeket a messze városokba tartó mesteremberek szokták magukkal vinni. Ennélfogva néha-néha mi is igénybe vehetjük őket arra, hogy üzenetet küldjünk a királynak – mintha valami távoli országból üzennénk. És ha már tudjuk, kik az ellenségeink, és hogyan állnak fel velünk szemben, akkor mi is lépni fogunk.

– Mit fogunk csinálni?

– Háborút szítunk Róma ellen. Agrippa király Cézáreában, a nagyapja, Nagy Heródes által alapított városban székel. Az hely is tele van feszültségekkel, amelyeket kihasználva rákényszerítjük a királyi családot, hogy telepedjenek át Jeruzsálembe. Ha az ottani Háború Párt zelótáit rá tudjuk venni, hogy hadat üzenjenek Rómának, akkor Néró kiküldi ellenük a légiókat. Márpedig ha ez bekövetkezik, akkor egész Júdea fellázad a megszálló hadseregek ellen.

– És mind meghalnak – jelentette ki meggyőződéssel Iksahra. – Róma légióinak senki sem tud ellenállni.

– Pontosan. És Jeruzsálemet a földdel teszik egyenlővé, hogy kő kövön nem marad; a lakóit megölik, vagy rabszolgákként elhurcolják idegen országokba. Akkor majd te, aki gyűlölöd Agrippát, és én, aki gyűlölöm a hébereket, elmondhatjuk, hogy a bosszúnk beteljesedett.

Szaulosz egy könnyed mozdulattal felállt; ezt is itt tanulta meg.

– Az esti hűvösség beálltával indulok. Örömmel venném a te és a vadjaid társaságát, ha csatlakozni akarnál hozzám. Szaulosz nem egyedül kelt útra a táborból. Három kísérő tartott vele, de Iksahra sur Anmer, a berber törzsek legkiválóbb vadásza, nem volt közöttük.

Csalódását leplezve lovagolt a férfiak között, és hagyta, hogy elszórakoztassák a lovakról, vadászatokról és a nők érthetetlen cselekedeteiről szóló történeteikkel. Napszálltakor, amikor tábort ütöttek egy dűne szélárnyékos oldalában, kissé távolabb ment a tűztől, hogy kiürítse a hólyagját.

Épp mozdult, hogy visszaforduljon, amikor a nő keze a csuklójára kulcsolódott. Meglepően magasnak tűnt. A gepárd sárga szeme egy tűztől megvilágítatlan, sötét helyről szegeződött rá.

– Üdvözöllek. Reméltem, hogy eljössz – mondta Szaulosz.

A nő az arca elé tolta az arcát.

– Te tudod, hogy én miért akarok bosszút állni. És te miért?

– Gyere, üljünk le a tűz mellé! Hideg az éjszaka, és én nem vagyok úgy hozzászokva a hőmérséklet változásaihoz, mint te. Úgy gondolom, a többiek nem fognak zavarni bennünket.

Igaza volt. A férfiak látták Iksahrát, és elmentek – nem tapintatból, hanem félelemből. Amikor a nő elhaladt mellettük, egyikük a gonosz elhárítását célzó jelet mutatta. Társa sziszegett valamit, amiből Szaulosz csak az ifrit szót hallotta ki. Nem sokat tudott e törzsek isteneiről és démonairól, de azt igen, hogy az ifritek szárnyas félistenek, akik halálos veszélyt jelentenek az emberekre. Nem volt nehéz elképzelni, hogy Iksahra és kísérteties nagymacskája is közéjük tartozik.

Jóllakva, tele vizestömlővel a kezében – ezek az emberek nem ittak sem bort, sem sört –, a tűz mellett ülve Szaulosz nagyobb biztonságban érezte magát. Miközben a tüzet bámulta, könnyebben elhitte, hogy ez itt egy páratlan ügyességgel vadászó nő, nem pedig egy démon, aki felfalhatja a lelkét.

– Hosszú mese lenne elmondani, de megpróbálom rövidre fogni… Fiatalkoromban Seneca, a kémmester, akit Tanítónak ismernek, kémnek képezett ki, és elküldött Júdeába, hogy Róma uralma alá hajtsam a hébereket.

– Nem sikerült elérned. – A nő villogó szeme csúfondárosan nézett rá. Szaulosz beharapta az ajkát. Régen volt, amikor utoljára nevetség tárgyává vált valaki szemében.

– Nem. De felégettem Rómát. – Lángok ugráltak közöttük. – Én gyújtottam meg a tüzet.

– Miért?

Szaulosz a táncoló lángokba nézett. Egyáltalán nem így tervezte.

– Egy jövendölés miatt – felelte, és ez igaz volt. – A szibillák azt mondták, hogy ha Rómát a Kutya-csillag szeme láttára tűzvész pusztítja el, akkor Jeruzsálem elszakadhat tőle, és a helyén… – Erőt ellett gyűjtenie, hogy állni tudja a nő tekintetét. – A helyén, azt hiszem, kinőhet valami csodálatos, ahol az isten, akit megtagadtak, rabul ejti mindannyiukat, és dicsőségben fog uralkodni. De hogy ez megtörténhessen, Júdeának el kell buknia.

– És ha Jeruzsálem elbukik…

– Akkor vele együtt elvész egész Júdea, igen. Róma elvesztése csekély árnak tűnt érte. És nem is az egész veszett oda… – Széttárta a karját. – A tizennégy kerületből mindössze négy égett le, és azokat is újjáépítik.

– És a te életed? Véletlen volt, hogy kis híján veled is végzett a tűz?

– Nem. Azt az ellenségem tette. Ő a második oka annak, hogy Júdeába megyünk.

– Ő ott van?

– Még nincs. De oda fogom csalni, és amikor ott lesz, gondoskodom róla, hogy tönkremenjenek a kapcsolatai, a barátságai, a szövetségei, mígnem már nem fogja tudni, kiben bízhat. Egyenként fogom elidegeníteni tőle a barátait, végül egyedül marad, elveszetten. Gondom lesz rá, hogy lassan, fokozatosan jöjjön rá, mit csinálunk, és amikor Jeruzsálem bukása már biztosra vehető, akkor a saját kezemmel fogom megölni őt lassan, centiről centire, szívdobbanásról szívdobbanásra, ő pedig minden pillanatban tudni fogja, hogy miért és kinek a kezétől kell meghalnia.

Elhallgatott, mert az őt körülvevő bíborvörös köd valóságos volt, a lángok már az arcát nyaldosták, ahogy a vak szenvedély egyre mélyebbre, egyre közelebb vitte a tűzhöz.

Megperzselődött az arca. A földet csapkodó, kezeitől megbolygatott tűzből szikrák pattantak Iksahra ruhájára. Vékony füstindák kacskaringóztak fel, majd tűntek el a sötét levegőben. A nő kifürkészhetetlen arccal bámult Szauloszra.

– Mi a neve annak a férfinak, akit ennyire gyűlölsz?

Szaulosz becsukta a szemét e tekintet elől.

– Az ellenségem neve Sebastos Abdes Pantera – felelte közönyös hangon. – Egy Appius Mergus nevű egykori századossal és Alexandriai Hypatiával, Ízisz papnőjével együtt járja az útját.

– Emlékezni fogok a nevükre. – Iksahra sur Anmer felállt, és kinyújtotta a kezét. Szaulosz megfogta, a nő pedig minden erőfeszítés nélkül felhúzta a földről. – Bizonyos dolgokban közösek vagyunk – mondta, és megvillantotta fehér fogait. – Csatlakozom hozzád. Levadászom az üzenetvivő madarakat. De ha eljön az ideje, meg fogom ölni Agrippa királyt, és ebben nem akadályozhatsz meg.

 

A Kiadó engedélyével.