Beleolvasó - Mark Morris: Spartacus - Morituri

Fülszöveg:

Spartacusnak és gladiátortársainak, akik egymás után vívják vad, véres csatáikat az arénában, ezúttal új kihívójuk akad: gazdájuk, Batiatus régi ellenfele, Solonius mellett feltűnik egy görög rabszolga-kereskedő, Hieronymus is, és vadonatúj gladiátoriskolát alapít Capuában. Batiatus harcosai egészen új kihívással szembesülnek - vajon úrrá tudnak lenni önmagukon és a ludusban megjelenő titokzatos betegségen?

A kérdést kétségbeesett harc dönti el, amelynek során mindkét fél kímélet nélkül küzd az aréna véráztatta homokján.

 

Az igen nagy sikernek örvendő Spartacus filmsorozat első évadának eseményei után játszódó újabb regénynek köszönhetően a gladiátorok korának rajongói ismét elmerülhetnek az aréna vérrel, szexszel és intrikával teli könyörtelen, öldöklő világában.

 

Részlet a regényből:

Szép ez a lány, de nem elég szép. Batiatus meglegyintette a légycsapót a nyaka felé, és elfintorodott a szagtól.

–Jupiter pöcsére, Albanus! – morogta. – Kihívná vajon isteneid haragját, ha megmosdatnád őket, mielőtt mutogatni kezded?

Albanus, a zsíros hajú, apró, fekete szemű szíriai, látványosan vállat vont.

–Szívességből mutatom meg nagyra becsült vásárlómnak előre az árumat. Ily alkalmak csak sietős előkészületeket tesznek lehetővé. Ha illata megédesítésével pepecselem el az időt, a szél más érdeklődőkhöz is elviheti kellemes szagát.

Batiatus felsóhajtott.

–Bár küldenének az istenek szélvihart rögvest, hogy ezt a szarszagot elfújja! De ők inkább csak tovább árasztják rám, tetézve azt, amit te elém raktál!

–Én csak igyekszem Batiatus házának, egész Capua legfontosabbikának jó szolgálatot tenni. Senki más kedvéért nem fedném fel az árumat előre, még mielőtt a piacon kikiáltanám őket.

Batiatus hitetlenkedve mordult fel.

–Fordulj meg! – szólt az előtte álló meztelen lányhoz.

A lány rémült szemeket meresztett; először Batiatusra, majd Albanusra nézett. Batiatus vádló tekintettel meredt a szíriai rabszolga-kereskedőre.

–Még ennyit se ért a nyelvünkön? Mégis miféle fajzat ez?

–Messzi földről származik, Thule szigetéről, ahogy a görögök nevezik. Jóval az ismert világunk határain túlról.

–Egzotikus származást találsz ki, hogy hibás árudat fényesíthesd. Meséd trágyaként potyog ki a szádból, további növelve a bűzt. – Batiatus legyintett. – Fáradságos munka betörni az ilyet.

–De mily édes fáradság! – vetette ellen Albanus, kéjesen felcsillanó szemmel. – A szeme épp eleget mond. Zsenge leány, mit sem tud a világról. Megvan minden foga, a bőre hibátlan, puncija akár egy szűzé!

–A feleségemnek nincs ideje azt instruálni, hogyan is alakítsák megfelelő formára e nyersanyagot. – Batiatus elutasítóan legyintett a légycsapóval, és továbblépett a sorban álló nők előtt.

Kíméletlen délutáni napfény vibrált a levegőben lebegő poron.Oly’ forróság uralkodott a kőfallal körülkerített udvaron, akár kenyeret is süthettek volna.

Albanus elfintorodott. Elfordult, csettintett a közelben álló sötét hajú, olajtól fénylő bőrű fiúnak. Az előlépett, kezében vörös folyadékkal színültig telt cserépkupával.

–Enyhítsd szomjadat, míg a perzselő napsütésben vizsgálódsz, jó Batiatus!

A lanista elvette a kupát, belekortyolt, majd elfacsarodott az arca. Savanyú, durva bor volt. Egy pillanatig még forgatta a szájában, mielőtt kiköpte volna. A folyadék vérfoltként loccsant a lába előtti homokra; eszébe jutottak róla a nap más tennivalói is – figyelmet követelő, elvégzetlen dolgai.

–Ez a húgy csak szúrja a torkot, más haszna nincs. Nem feledteti ígéreted, hogy valami figyelemre méltót is mutatsz.

A szíriai oldalra döntötte a fejét, mint valami madár.

–De, Batiatus…

Fiatal lány szaladt be a homokos udvarra, és térdre esett Al¬banus előtt.

–Dominus! – kiáltotta. – Másik vendéged türelmetlenül várja a bebocsátást!

Batiatus felvonta a szemöldökét.

–Ügyeskedő elméjének, úgy tűnik, mást jelent áruja „előre megmutatása”, bár az valóban meglep, hogy ennyi mindenkire tekintesz „nagyra becsült barátként”.

–Jó Batiatus, elnézésedet kérem szerencsétlen baklövésemért! – nyögte ki gyorsan Albanus. – Csak egy rövid pillanatra hagylak magadra, s aztán ígérem, további remek árut mutatok majd. Türelmed elnyeri jutalmát!

Batiatus kurtán meghajolt felé, bár emésztő düh és kíváncsiság fortyogott benne. A szíriai hangosan tapsolva, az intézőjéért kiabálva kiszaladt az udvarról, Batiatus pedig intett a mögötte a falat támasztó emberének, aki a hőség ellenére is köpenybe burkolódzott.

–Ashur, te maradj kint a napon. Én benézek és kiderítem, vajon ki más üzletelne még Albanusszal ma reggel.

Ashur sötét szakállal borított arca mozdulatlan maradt.

–Igenis, dominus.

A ház nagy kőlapokkal kirakott folyosóján már jóval hűvösebb volt. Szellős, jókora és jól megépített házban járt, bár Albanus ízlése a faliképek terén hajlott a feltűnősködés felé. Batiatus örömmel mosolyodott el, ahogy eszébe jutott a saját tricliniuma falán épp most készülő mozaik. Rövidesen olyan fényűző környezetben vacsorázhat ott vendégeivel, hogy…

–Erre parancsoljon – szólt egy ott álló fiú lehajtott fejjel, a világos ajtónyílás felé mutatva.

–A kertbe?

A fiú bólintott, de nem emelte fel a tekintetét.

–Általában nem ott mutogatják a rabszolgákat – jegyezte meg Batiatus.

De a fiú már ott sem volt. Batiatus még bosszúsabban suhintott a nyakára a légycsapóval. A fény egy pillanatra elvakította. Szökőkút halk sustorgását hallotta, az orrát megcsapta a nedves föld szaga, növények, gyógyfüvek tömény illatkeveréke. A kakukkfüvet és a levendulát felismerte benne, és puha füvet érzett a talpa alatt: buján zöldellt a mostanában hullott esőtől.

Hogy szeretne ilyet Lucretia is, gondolta. Talán el kéne gondolkodnom egy kert kialakításán. A peristylium közel sem elég.

Továbbhaladt, és ismét árnyékba lépett, ezúttal egy fügefáéba. Néhány méterre tőle kék selyembe öltözött lány ült egy kőpadon. Türoszi selyem, aranyárban mérik az ilyet! Szabad nő, méghozzá nem is akármilyen származású, állapította meg. Már épp megfordult volna, hogy elhagyja a kertet, mikor észrevette a lány nyakán a vaskarikát. Pillanatnyi meglepetését leküzdve lassan felé indult, a lány pedig rögtön felállt.

A selymet görög módon, khitónként rendezték el rajta: a derekánál összefogták, de oldalt nem varrták össze. Batiatus jól látta az egyik hófehér mell körvonalát; hagyta, hogy tekintete lefelé kalandozzon a lány testén. Bőre fehér volt, mint valami nemeshölgyé, a haja fekete, mint a hispán bika. Kék szeme volt, fénylő zafírkék, és olyan hibátlan arca, hogy Batiatusban azonnal valami égető éhségféle érzés kerekedett tőle. Meg akarta érinteni, felfedezni a formáit, a fehér bőrt a selyem alatt.

–Mi a neved? – kérdezte.

–Athenais – felelt a lány lehajtott fejjel. Tehát görög.

–Albanus rabszolgája?

–Az vagyok. De csak hat napja vagyok a házában.

–Honnan származol?

–Athénból. – Tökéletesen beszélte a latint, a finom, éneklő görög akcentust nem számítva.

–Nemes város. Taníttattak? – érdeklődött tovább.

–Igen, én…

–Jó Batiatus, látom, meglelted kertemben e ragyogó virágszálat! – Albanus gyors léptekkel, széttárt karokkal lépett a kertbe, sarkában két idegen férfival.

–Biztosítottalak, hogy türelmed elnyeri jutalmát, nemde? – folytatta a kereskedő. – Ennek szépsége mellett többi árum csak luzitániai kancák gyülekezete, de jaj, megfeledkezem az illemről! Még nem ismeritek egymást. Batiatus, ő legújabb ismerősöm, Hierónümosz. Nemesember, Szicília-szerte nagy tiszteletben áll. Hierónümosz, ő Quintus Lentulus Batiatus, Capua legkiválóbb lanistája. Ludusa hemzseg az aréna remek vadjaitól. Köztük van Spartacus is, az Esőhozó, Capua bajnoka!

Batiatus kis meghajlással üdvözölte a férfit – ugyanazzal az egyenes nyakú biccentéssel, amit római szenátoroknál látott, amikor azok egyszerre kívántak nyugtázni valamit és kinyilvánítani felsőbbrendűségüket.

Hierónümosz szakállt viselt, mint sok más görög, és a meleg ellenére is gyapjúból készült peploszba burkolózott. Nagydarab ember volt, dióbarna bőrrel, a szeme fekete, mint az olajbogyó, túlságosan készséges mosolya pedig rögtön gyanút ébresztett Batiatusban. A fülében aranykarikák (egyetlen rómainak sem jutott volna eszébe ilyen), a római szinte az orrában érezte, ahogy árad belőle a pénz szaga. Gazdag ember, bár csak egy provinciából érkezett.

Batiatus alig egy rövid pillanatra vette csak le a szemét a szicíliairól, sokkal jobban érdekelte a Hierónümosz mögött járó másik alak. Sosem látott még ilyet. A bőre sötétebb volt, mint gazdájáé, öltözete bő köpeny, amelyet mintha valami durva anyagból (talán lószőrből) készült, színes csíkokból varrtak volna össze. A derekán fekete övvel megkötött köpeny elöl nyitva maradt, így jól látszott a mellkasa és a törzse: telis-tele pecsételőszerű jelek és rúnák formájában belevésett hegekkel. Batiatus elképzelni sem tudta, hogyan szerezhette ezeket.

Azonban a legmegdöbbentőbb és egyben legnyugtalanítóbb mégis a feje volt. Akárcsak a felsőtestét, a férfi arcát, homlokát, nyakát, a kopaszra borotvált feje búbját is ezoterikus szimbólumok hegei borították. Az ajkát középen aranykarika szúrta át, pont olyan, amilyet gazdája viselt a fülében. A szeme sápadt, mint a szamártej (biztosan vak), vékony, szinte lilás árnyalatú ajkai pedig folyamatosan mozogtak. Mintha állandóan mormolt volna valamit magában, közben Batiatus egy pillanatra meglátta a nyelvét is: megesküdött volna, hogy villás kígyónyelv volt, középen végighasítva.

–Akit csak kicsit is érdekel az aréna dicsősége, el sem kerülheti, hogy ismerje a Batiatus-házat – mondta épp Hierónümosz, ismét magára vonva Batiatus figyelmét. – Magam is a játékok nagy tisztelője vagyok, már-már a rajongásig szeretem őket. Időnként még az is előfordult, hogy magam is állítottam ki gladiátorokat; de csak a provinciákban, sosem Capuában, ahol e szakma szíve dobog! És ahol abban a szerencsében lehetett részem, hogy láthattam a jó Batiatus trákját diadalt ülni a legendás Theokolész felett! Minden lanista életének csúcspontja az ilyen esemény.

Batiatus újra meghajolt, ezúttal kissé kevésbé fagyosan. Az egyik oldalán Hierónümosz kísérőjét látta a szeme sarkából: sötét árnyék, mint egy földre szállt viharfelhő; a másik oldalon az Athenais nevű lány kék csillogása.

–Feltétlenül tiszteld meg házamat látogatásoddal, ha akad szabad időd – felelte a görögnek. – Nejemmel nagy örömünk telne benne, ha szenvedélyünkben osztozó vendéget fogadhatnánk. Most viszont, sajnos, távoznom kell, sürgős elintéznivalók várnak. Ezt a lányt elvinném, Albanus, az üzlet további lépéseiről gondoskodom. – És már indult is.

Albanus megnyalta az ajkát.

–Mi sem szolgálna nagyobb örömemre, mint ha eladhatnám neked. Barátságunk oly sokat jelent számomra. Csakhogy a jó Hierónümosz is ugyanilyen élénken érdeklődik a lány iránt.

Batiatus elmosolyodott.

–Úgy látszik, több mindenben is hasonló az érdeklődésünk. Így duzzad Albanus kertjének magánya nyüzsgő piactérré! – Fejben végigszaladt a számokon, újra megszemlélte a lányt: milyen remek vonalú a nyaka, hogy dudorodnak a mellbimbói a vékony selyem alatt! Batiatusnak már nem is kellett meztelenül látnia: teste minden apró domborulata kirajzolódott, ahogy a szellő testére szorította az anyagot.

–Bűnnek tűnik pénzről beszélni, ha ily remek példányról van szó – búgta Hierónümosz. A lány álla alá nyúlt, kicsit felemelte a fejét. Sűrű, fekete haja hátrahullott, feltűnt egy rózsaszín fül: ragyogó, akár egy kagyló belseje.

–Ötszáz sestertius – mondta végül Batiatus. Érezte, ahogy ébredezik benne a harag, ahogy az aréna napjain is mindig megmoccant. Ez pont ugyanolyan – ez is egyfajta küzdelem.

–Ötszáz? – kérdezte Albanus. – Örömmel tölt el, hogy barátságunk elég erős az ilyesfajta tréfák átvészeléséhez is.

–Ez az összeg egy légionárius félévi zsoldja, aligha tréfa.

–Ezer – szólt Hierónümosz, és kissé megvonta a vállát, mintha elnézést kérne.

Batiatus kivillantotta a fogait, majd a vicsorgást mosollyá alakította át.

–Ezerötszáz! – Ez bizony jóval több, mint amennyit itt akart ma hagyni, de hát a saját városában csak nem licitálhatja túl egy kibaszott fülbevalós görög a lábánál kuporgó alvilági teremtményével!

Hierónümosz sóhajtott egy kicsit. Egyik hosszú körmű ujját végighúzta a lány testén, az hirtelen megdermedt az érintéstől. Egy pillanatig mindhárom férfi őt bámulta. Fehér bőrén pír futott végig, lesütötte a szemét. Batiatus pedig rögtön tudta: azt akarja, hogy ez a lány ott térdeljen előtte, rózsaszín kis ajkaival a farkán. Muszáj megszereznie!

–Kétezer – mondta a görög.

–Három – vágott vissza Batiatus. Érezte, ahogy a hátán végigfolyik az izzadság.

–Négy – felelte Hierónümosz macskaszerű mosollyal.

Batiatus Albanusra pillantott. A szíriai arcán kapzsiság ragyogott. Nyilvánvaló, hogy az egészet megrendezte! Batiatus torkát lassan szorítani kezdte a düh. Ennél többet nem tud ajánlani – nem szabad ennél többet ajánlania!

–Ötezer – szólalt meg végül, képtelen lévén arra, hogy visszafogja magát.

A másik bocsánatkérés jeleként széttárta a két kezét, Batiatus szíve nagyot dobbant.

–Hatezer – mondta aztán halkan a görög.

És ezzel vége is volt.

 

–Az a kecskebaszó szíriai strici! Ez a gennyes kis pöcs megállta volna a helyét az arénában is! – dühöngött Batiatus.

Félrelökdöste maga elől az utcán tolongó embereket, és kiabálnia kellett, hogy a nyitott boltokból, a macskaköves utakon zörgő fakerekek zajától is hallható legyen. Ashur fürgén bicegett gazdája oldalán, közben fájdalmas arccal dörzsölgette sánta lábát. Régebben ő is Batiatus ludusában volt gladiátor, míg az arénában meg nem nyomorította a gall Crixus – szintén Batiatus embere.

E kudarca óta Ashur Batiatus jegyzőjeként dolgozott, de esetenként más szolgálatokat is ellátott.

–Csak azért intézte úgy, hogy ott legyek, hogy felnyomhassa az árat – morgott Batiatus. – Szíves örömest teszem a kezébe a pénzt, csak hogy aztán azt lássam, a háta mögött a másikkal nagyobb összeget csal ki. Rohasszák le a golyóit az istenek! Ashur, mondj valami fontosat erről a görög féregről, különben Juno picsájára mondom, szétszabdaltatom a jó lábadat is, hogy jobban menjen a rosszhoz!

–Ha dominus lassítana kissé – lihegte a másik –, Ashur megoszthatná tudását a tömött utcán, fájdalmát feledve.

Batiatus szigorúan ránézett.

–Hát jó. Hátha ezúttal valóban elnyeri jutalmát az a sokat emlegetett türelmem.

Megálltak egy nagy kövekből épült ház árnyékában, míg az emberár tovább hullámzott mellettük a forró napon, az utca porában. Ashur sötét, macskaszerű arcán értelem és ravaszság fénylett, de szemében több látszott, mint egyszerű jókedv. Nem volt számára ismeretlen dolog a gyilkosság, az arénán belül és kívül sem, és értett olyan jól a számokhoz, mint bármely bértollnok.

–A szíriai egyik embere elejtett néhány szót.

–És felszedte értük a pénzem, nem vitás – mordult vissza Batiatus.

–Egy sestertiust, dominus, régi, csorba, meghajlott érmét…

–Elég! Csak azt mondd, mit vettem érte – vágott közbe a gazdája.

Ashur kivárt, félig felemelt kezeivel, mintha valami nagy hírt jelentett volna be.

–Hierónümosznak tengernyi pénze van, dominus.

Batiatus lesújtó pillantást vetett rá.

–Pénzt adtál valami olyasmiért, amit szabadon megtudhat bárki, ha csak ráemeli a szemét.

–Megvásárolt egy házat a Volturnus-folyó mellett – folytatta gyorsan Ashur. – Mellé jókora birtokot is.

Gazdája erre már elgondolkodott.

–Le kíván telepedni Capuában. Van más is?

–Pénzváltásból gazdagodott meg keleten, Epheszoszban és Pergamonban. Kliensei közt befolyásos emberek is akadnak. Az egyikről úgy mondják, a római szenátus magas rangú tagja.

Batiatus szemében máris érdeklődés csillant. Itt a lehetőség, hogy ő is felemelkedhessen.

–Mi e magas rangú férfiú neve? – kérdezte.

–Sajna, Albanus szolgája nem mondott más fontosat, Ashur hiába kérlelte.

Batiatus csalódottan, kurtán bólintott.

–És mit tudsz e sötét teremtményről, aki a hatalmas barátokkal bíró férfi nyomában jár?

Ashur oldalra döntött fejjel jelezte, hogy semmit sem.

–Hogy ezt kiderítsem, tovább kell kérdezősködni, dominus.

–Kezdj neki! – sóhajtott Batiatus. – Szeretném ezt a titkot is felderíteni, meg Hierónümosz hatalmas barátainak nevét is. Ilyen barátokra nem tesz szert az ember, hacsak nem nyaldos ki néhány segget. Tudd meg, kit simogat a nyelve!

Ashur bólintott.

–Hierónümosz igen szereti az arénát, még a szajháknál és a bornál is jobban. Talán errefelé megtalálhatom a megoldást.

–Bizony, már fontolóra vettem magam is ezt az utat. – Batiatus szeme felcsillant, mintha valami jókedvféle futott volna szét az arcán. – Kihasználom az ő gyengéjét, egyben saját szakmámat! Egyet gondolunk mi ketten, Ashur.

–Nekem csak a Batiatus-házra van gondom – hajolt meg kissé a rabszolga.

–És szolgálataidért továbbra is megkapod tőle a fizetséged – jelentette ki Batiatus.

–Hálás vagyok, dominus.

–Meg arra is, hogy megnyisd a szájakat, amelyektől többet tudhatunk meg. – Batiatus elhallgatott, elgondolkodott valamin. – És a görög lány! Úgy látom, éveiből nem sokat töltött még szolgaságban, öltözéke is inkább ajándék csomagolása, mint rabszolga-viselet. – Batiatus felidézte magában a lány képét. – Róla is többet akarok tudni.

A két férfi most újra belevetette magát a Capua utcáit elborító gőzölgő tömegbe. Csak két csepp az arcok tengerében.

 

A Kiadó engedélyével.