Interjú: Esterházy Péter - 2013. június 9.

A 84. Ünnepi Könyvhéten Galamb Zoltán beszélgetett Esterházy Péterrel, a most megjelent, Egyszerű történet vessző száz oldal - a kardozós változat – című regény alkalmából.

 

Nagyon régen láttam már írástechnikailag ennyire erőteljesen posztmodern szöveget. Más íróknál és igazából még önnél is azt látom, hogy inkább a realizmus felé mentek el. Miért ez a visszatérés? Vagy ez csak egy paródia?

 

Azt hiszem, sem egyik, sem másik. Van valóban… nem is tudom, hogy visszatérés-e ez. Meg aztán én rögtön leblokkolok a „posztmodern” szóra, mert nem igazán tudom, hogy mi az, hisz irodalomban annyi minden tartozhat a posztmodernhez, kezdve az amerikai minimalistáktól Umberto Ecóig, és hát Umberto Ecónál mesélősebb írót keveset lehet találni. Hát elvileg ez is mesélős. Ezek külsődleges szempontok. Ez engem nem érdekel, és ez ügyben nem is hozok döntést. Nem akarok a realizmus felé menni, és nem akarok távolodni tőle. Ez itt így adta magát.

 

Nagyon érdekes a főszövegnek és a mindenféle lábjegyzeteknek és a többszörös lábjegyzetelésnek a játéka. Honnan jött ez az ötlet?

 

A lábjegyzeteket szándékosan ugyanolyan betűvel szedettem, mint a főszöveget, tehát ez így egyben valami, nincs alá- és fölérendeltség. Kicsit éppen azért, hogy a főszöveget könnyítsem, de aztán ezeknek az aránya olyan lett, hogy ezt nehéz volna könnyítésként érzékelni. A reflexiónak a lehetősége ez, mégpedig egy többszörös reflexiónak: egy szerzői vagy kvázi-szerzői reflexiónak, egy filológiainak, és akkor idézetek is vannak, és ez ügyben mindenféle viták is voltak, hogy hogyan kell ezt csinálni és mit, és akkor az erre való mozdulatnak van valóságossága és parodisztikussága is, és így tovább, és így tovább.

 

Hogy működött ez a kulináris dolog? Rengeteg olyan utalás van, ami kifejezetten a szakácsművészetre vonatkozik. Előbb sikerült megtalálni ezeket, vagy a szövegalkotás közben jöttek ezek az ötletek.

 

Nem, a kulinárisakat nem kell külön keresni. Az megvan bennem nevetséges mélységekig és szenvedélyességgel. Aztán az megint más kérdés, hogy ha az ember gondolja, ide kéne valami, akkor annak utánamegy. Van olyan leírás, amely egy valóságos vacsorából jön, amit éppenséggel a nagy Kalla Kálmán csinált egyszer nekem. Ott a csigákkal az tehát egy reálisan létező vacsora leírása. De ennek nincs jelentősége, mindegy miből jön a szó. Nagyon hamar, már a Fancsikó és Pintá-ban is van egy-két jelentős lágy tojás, és szerintem nincs olyan könyvem, amelyben ne lenne ételről-italról szó.

 

De ezt most nagyon pregnánsnak éreztem, tehát, hogy nagyon-nagyon gyakran előfordult.

 

Igen. Erre így nem gondoltam, de nincs ellenemre. Mondjuk, ha elméletet akarok köré keríteni, amit nem akarok, de az ön kedvéért most megteszem, akkor azt mondanám, hogy ha ennek a szövegnek az egyik alapszava az „örülni”, akkor ebben ez nagyon benne van. Tehát jót enni, jót inni, barátokkal együtt lenni. Nem nagy program ez, de ha valóságos, akkor az fontos, mondhatni szerencse.

 

Van jelentősége annak, hogy pont a 17. századot választotta?

 

Azt gondolom, van. Részint nyelvileg is ez egy érdekes helyzet, tehát a barokk vagy a barokk körüli szövegek. Itt nincs nagyon erősen ez kihasználva, csak jelzésszerűen, tehát nem úgy, mint, mondjuk, a Csokonai Lili-ben. De történelmileg is egy olyan idő, amely… az ugyan nem igaz, mert pontatlanság volna, hogy párhuzamot találunk mostani ügyekkel, de mindenesetre olyan dolgok történtek, vagy olyan mondatok hangozhatnak el, amikre élesebb most a hallásunk. Ez a 17. század, amikor megy széjjel tulajdonképpen egy értelmi és egy érzelmi hazafiasság. Talán. Ez mintha igaz volna. Ezt nem akarom túlfeszíteni, de le lehet írni azt a kort, mint a labanc-kuruc megjelenése. Amiből furcsamód azóta sem keveredtünk ki.

 

Maga a nyelv is nagyon érdekes, mert ott van az egyik szereplő, Kara Zsigmond, aki magyar, és mégsem magyarul beszél. Hogy működik ez? Tehát ez miféle üzenetet hordoz, ha hordoz bármiféle üzenetet a mának?

 

Az üzeneteket nem fejtegetném meg. A mi viszonyunk, magyaroknak vagy általában közép-európaiaknak, a nyelvhez nagyon mély, más, mint, mondjuk, a skandináv államoké. A nyelvet nem gyakorlatiasan nézzük, hanem az önazonosságnak egy jele vagy föltétele. Csak az például egy olyan kor, amikor ebből is százféle volt. Már úgy értem, hogy történet. A kisgyerekek, akiket elvitt a török, és töröknek nevelt, és akkor az török is volt, meg nem is, vagy vissza is kavarodott. Vagy egyáltalán a stratégiáknak az egymás mellett élése, ahogy, nem tudom, egy Zrínyi gondolkodott, vagy egy Pázmány gondolkodott, vagy egy Bethlen. Ezek mind érvényes stratégiák, és egymással, nem tudom, hogy összeegyeztethető stratégiák-e, de mindenesetre össze nem egyeztetett stratégiák. És akkor ehhez jön még Thököly, az ő egyrészt rokonszenves szenvedélyessége és a nem rokonszenves vagy ijesztő rövidlátása, és így tovább, és így tovább.

 

És hogyan lehetett ezt összehozni ezzel a teljesen huszonegyedik századi nyelvvel, ami például az internetről bemásolt részekben felfedezhető?

 

Egy regényben egyszerre többféle idő van, és mindig is szerettem az időt nem mint valami lineáris dolgot tekinteni, hanem amelyik hirtelen váratlanul fölbukkan, és tocsogunk az időben, és akkor külön-külön pocsolyákba lépünk be, melyek nem okvetlenül vannak egymással követhető kapcsolatban.

 

Ennek lehet bármi köze ahhoz, hogy természettudományos képzésben részesült valamikor?

 

Nehéz megválaszolni ezeket a kérdéseket, de nyilván ebben van valami. Ha vonzódások nem is, de csábítások vannak a fogalmi gondolkodást vagy egyáltalán az absztrakciót illetően. Arra nézvést van bennem hajlandóság. De hát ezt nehéz megállapítani, mert nincsen ellenpróbája. Tehát vajon miket írnék vagy gondolnék akkor, ha bölcsészhallgató lettem volna.

 

Nyilvánvalóan ugyanaz, mint a Schrödinger macskája.

 

Az biztos, hogy a Schrödinger macskájáról nem írtam volna, ahogy nem írtam volna egy olyan színdarabot, amelyben euklideszi asszonyok szerepelnek, anélkül, hogy most kitérnék arra, hogy mik is volnának azok az euklideszi asszonyok. Bár kérésre el tudnám magyarázni. Ha találunk egy ilyen asszonyon egy háromszöget, márpedig lehet találni, és lemérjük a szögeket, akkor a szögek összege nem száznyolcvan fok. Ezt így tudnám könnyű ízléstelenséggel összefoglalni.

 

Rengeteg önellentmondást láttam a könyvben, például azt, hogy elvileg száz oldal vagy fejezet van, közben igazából nem száz oldal vagy fejezet volt, meg rengeteg apró, és nagyon sokszor tudatos önmegtagadást, vagy öntagadást. Ennek mi a jelentősége?

 

Egyrészt az az elgondolás, hogy az irodalom nem igenre meg nemre van csinálva, hanem ennél bonyolultabbra. Még csak nem is okvetlenül talánra, hanem ezek együttállására, vagy játékára. Ez az egyik, a másik pedig egy regény viszonya a külvilághoz. Tehát a referenciák. Hogy a regénynek külön igazsága van. Külön pontossága. És hogy a vasvári béke mikor volt, azt meg tudjuk nézni egy lexikonban, de nálam nem éppen akkor van. Olyat nagyon nehéz írni, hogy semmilyen tény ne feleljen meg a tapasztalatainknak – az volna az igazi –, de azért igyekeztem.

 

Lényegében ugyanez illik a címre is. Tehát ez se nem egyszerű történet, se nem száz oldal.

 

Egyfelől, bár másfelől én azért ezt nem tréfából írtam. Ezt komolyan gondoltam, és aztán lett belőle, ami lett, de nem adom fel ezt a küzdelmet, hogy legyen egy egyszerű történet vessző száz oldalam.

 

Köszönöm szépen.