Főkép

Mircea Eliade neve nem ismeretlen a magyar olvasók előtt, hiszen az emigráns román vallástörténészt és filozófust – akinek szakmai művei mellett számos szépprózai munkája is megjelent – az érdeklődők már az Európa, a Cartaphilus vagy a Kriterion kiadók kínálatában, vagy még a régi időkben, a Kozmosz Fantasztikus Könyvek-sorozatban is megismerhették. Érdemes megemlíteni, hogy a 20. század első felében született neves tudós szépíróként szinte csak román nyelven volt hajlandó írni, tanulmányai pedig többnyire francia nyelven jelentek meg. Eliade műveinek egy része a science fiction műfajába is besorolható – a Metropolis Media ezekből az elbeszélésekből állított össze egy könyvre valót, és egy-két apróbb hibától eltekintve igen jó munkát végeztek.

 

Persze viszonylag könnyű dolguk lehetett, Eliade ugyanis nagyszerűen ír. Elég snassz kijelentés, de teljes egészében igaz, és első körben nem is érdemes ezt fokozni. Nagyszerűen ír, mert nyelvezete letisztult, műveinek felépítése átgondolt és precíz, és a sokszor egyszerűnek – vagy helyenként érthetetlennek – tűnő helyzeteket lépésről lépésre bővíti ki, és a mű végére mindig máshogy fest a helyzet, mint az elején. Sokszor úgy érezzük, mintha egy krimit olvasnánk: magával ragad a felfedezés izgalma, ahogy egyre több tárul fel előttünk a történetekből, a szereplőkből és az őket körülvevő helyzetekből. Mintha kezdetben egy nagy és sötét barlangban állnánk, kezünkben egyetlen árva fáklyával, majd szépen haladnánk előre, hogy egyesével meggyújtsuk a falakon elhelyezett többi fáklyát is, az utolsóhoz érve pedig már fényárban úszna a helyiség – és csak ekkor döbbennénk rá, hogy egy gyönyörű reneszánsz katedrálisba keveredtünk. És mindezt úgy éri el az író – bizonyítván zsenialitását is –, hogy a narrációt csak a helyszínek lefestésére, egy-egy helyzet megjelenítésére és a történtek nagy vonalakban való ábrázolására használja, de az egészet a szereplők töltik meg részletekkel, és helyenként ők beszélik el a múltat is.

 

Eliade fő témái között szerepel a művészi és értelmiségi lét, a szellemi szabadság és e szabadság szépsége. Ám ezeket is oly sokféleképpen ábrázolják az írások, amennyire csak lehet. A művészi hangvételű, múltat és jelent egybecsúsztató első két novella, a „Tábornoki egyenruhák" és a „Rangrejtve Buchenwaldban" után a szereplőkön túlmutató, világméretű összeesküvést mutat be az író egy olyan novellában, amely már-már Philip K. Dick életművébe is passzol, míg a „Dionüszosz kertjében" című írásban egy amnéziával küszködő művész és egy névtelen kiskocsmákban éneklő, rendkívül vonzó nő különös kapcsolata kerül a középpontba.

 

Ahogy már említettem, a Metropolis Media szép munkát végzett: a borító gyönyörű, ízléses színei remekül hívják fel a figyelmünket arra, hogy ezúttal nem egyszerűen sci-fivel, hanem szépirodalmi szintű prózával találkozhatunk. A fordítás pedig könnyed és érzékletes, remek munka – attól a hibától eltekintve, hogy a helyenként egymás hegyén-hátán szereplő francia mondatok fordítása még lábjegyzetben sem szerepel, ami néhol igencsak zavaróan hat. És ha már felhoztam a könyv egyik hibáját, hadd folytassam a másikkal: a már említett első két elbeszélés áll legtávolabb a tudományos fantasztikus műfajtól, és bizony helyenként igencsak nehezen követhető, hogy épp kinek a szemszögéből látjuk az eseményeket, vagy hogy egyáltalán melyik idősíkról van szó. Ezt természetesen nem lehet a magyar kiadás hibájának betudni, de hogy miért épp ezekkel a novellákkal kellett kezdeni, amelyek könnyedén elbátortalaníthatnak és a könyv becsukására sarkallhatnak egy kevésbé elszánt olvasót – nos, ezt olvasói szemszögből nem tudom megérteni. Ám ezektől függetlenül egyetlen percre sem bántam meg, hogy a kezembe vettem a kötetet. Mindegyik elbeszélés igen nehéz mű, ám olyan nagyszerűen vannak megírva, hogy ez elgondolkodtat: ha ilyen művek születnek, hogyan lehetséges, hogy léteznek még olvasni nem szerető emberek?