Főkép

Fülszöveg:

Egy napon egy ájult fiatal lányt vet partra a tenger. A közeli falu lakói befogadják, ám nem tudják róla, hogy egy olyan társadalomból érkezett, ahol az emberek nemcsak a színeket nem ismerik, de bizonyos érzelmek is hiányoznak a világukból, s ők boldog együgyűséggel tűrik a szűk elit által számukra kialakított rendet. Claire-t a döntéshozók történetesen szülőanyának jelölték ki, s már tizennégy évesen életet kellett adnia egy fiúnak, akit a szokásoknak megfelelően azonnal elvettek tőle. Ám a gépezet ezúttal nem működött tökéletesen. Új beosztást ugyan kapott - egy halfeldolgozó üzemben -, de nem kapta meg a pirulát, amely a társadalom minden tagját megfosztja a zavaró érzésektől, s biztosítja számukra a kétségektől mentes, békés életet. Claire nem tud lemondani fiáról; látni akarja, mindenáron tudni akarja, mi lett a sorsa. Hiszen ő hozta erre a világra! S miközben mindent kockára téve elindul, hogy valahogyan a nyomára bukkanjon, sorra feltűnnek azok a világok és szereplőik, amelyeket Lowry Az emlékek őrével kezdődő, majd a Valahol, messze és a Hírvivő című kötetekkel folytatódó regényfolyamában már elénk tárt.

A záró kötetből végre megtudjuk azt is, amire a sok iskolában ajánlott olvasmányként szereplő első kötet nem ad egyértelmű választ: él-e, hal-e Jonas, aki - bár a Döntéshozók Bizottsága igen különleges és megtisztelő feladattal bízza meg, megteszik őt az emlékek őrzőjének -, megszökteti a még csecsemő Gabrielt, ezzel mindkettejüket halálos veszedelembe sodorva.

A világszerte elismert Lois Lowrynak ez a regénye is a választásról szól: a választásról a könnyű és az igaz út között. Így, ahogyan az eddigi kötetek is, különleges lehetőséget kínál arra, hogy szülők és gyerekek, tanárok és tanítványaik elbeszélgessenek az élet nagy kérdéseiről.

 

Részlet a regényből:

1

 

A fiatal lány alázatosan tűrte, hogy a szemkivágás nélküli bőrmaszkot a fejére erősítsék. Groteszknek és szükségtelennek érezte az egészet, de nem tiltakozott. A folyamat része volt. Tudta. Az egyik hordozó mesélt neki erről a déli étkezés közben egy hónappal ezelőtt.

- Egy maszkot? - kérdezte a lány megrökönyödve, s kis híján elnevette magát a különös gondolaton. - És az mire jó?

- Nos, nem is igazi maszk - helyesbített a balján ülő fiatal nő, és evett még egy falatot a ropogós salátából. - Inkább bekötik a szemed.

Suttogott. Nem lett volna szabad ilyesmiről beszélniük maguk között.

- Bekötik a szemem? - kérdezte a lány döbbenten, aztán bocsánatkérően felkacagott. - Nem vagyok valami jó beszélgetőtárs, ugye? Folyton csak ismételgetem a szavaidat. De hogy bekötik a szemem? Miért?

- Nem akarják, hogy lásd a terméket, amikor kijön belőled. Amikor megszülöd - azzal a gömbölyödő hasára mutatott.

- Neked már sikerült korábban is, ugye? - kérdezte a lány.

A nő bólintott.

- Kétszer is.

- És milyen? - Már maga a kérdés is teljes képtelenség volt, a lány jól tudta.

Órákat vettek, diagramokat tanulmányoztak, utasításokat kaptak. De az nem ugyanaz volt, mint olyasvalakitől hallani róla, aki már végigcsinálta. És most, hogy már úgyis megszegték a tilalmat és beszéltek róla, miért is ne kérdezhetné meg?

- A második könnyebben ment. Nem fájt annyira.

Amikor nem kapott választ, a fiatal nő incselkedően a lányra

nézett.

- Nem mondták, hogy fáj?

- Azt mondták, kellemetlen.

A fiatal nő gúnyosan horkantott.

- Hát akkor kellemetlen. Ha így akarják hívni... Másodjára nem olyan kellemetlen. És nem is tart olyan sokáig.

- Hordozók! Hordozók! - a matróna hangja erélyesen felharsant a hangszóróból. - Vigyázzatok a szátokra! Ismeritek a szabályokat.

A lány és a beszélgetőtársa engedelmesen elnémult, mert rájött, hogy hallják őket az étkező falaiba beépített mikrofonokon keresztül. Néhány fiatal fruska elvigyorodott. Talán ők is rossz fát tettek a tűzre. Alig-alig lehetett másról beszélni. A termelés, a munkájuk és küldetésük volt az egyetlen közös bennük. De a szigorú figyelmeztetés után témát váltottak.

A lány evett még egy kanál levest. A Szülőanyák Házában az ételadagok mindig kiadósak és ízletesek voltak. A hordozókat megfelelően táplálták. Mivel a közösségben nőtt fel, a lány természetesen eddig is kielégítő mennyiségű és minőségű táplálékhoz jutott. Az ételt minden nap kiszállították a családja lakóegységéhez.

De amikor tizenkettes lett, és beosztották szülőanyának, megváltozott az élete. Fokozatosan minden átalakult. A csoportja számára az iskolai tantárgyak - matek, természettudomány, jog - jelentőségüket vesztették. Kevesebbet kellett vizsgázniuk és olvasniuk. A tanárok nem is igazán figyeltek oda rájuk.

A tanmenetben megjelentek táplálkozástudományi és egészségügyi órák, és többet kellett tornázniuk a friss levegőn. Az étrendjüket vitaminokkal egészítették ki. Tetőtől talpig megvizsgálták őket, teszteket végeztek el rajtuk, és felkészítették őket az itteni életre. Miután eltelt egy év és a következőnek is egy része, úgy ítélték meg, a lány készen áll. Utasították rá, hogy hagyja el a családi lakóegységét és költözzön át a Szülőanyák Házába.

A költözködés a közösségen belül nem volt bonyolult. Senkinek sem volt semmije. A ruhákat a Ruházati Elosztóközpont mosta és osztotta ki. A tankönyveket az iskola begyűjtötte, és a következő évben továbbadta az újabb tanulóknak. A biciklit, amellyel a lány gyerekfővel iskolába járt, felújították, és egy nála fiatalabb kölyök kapta meg.

A lakóegységben töltött utolsó estéjén ünnepi étkezést rendeztek. A hat évvel idősebb bátyja már az Igazságügyi Hivatal szakmai képzésében vett részt. Csak a nyilvános gyűléseken látták, idegenné vált számukra. Így az utolsó esti étkezésen csak hárman vettek részt: ő és a gondviselő pár, aki felnevelte. Elmerengtek kicsit a múlton, s felidéztek néhány vicces helyzetet a lány gyerekkorából (egy alkalommal a bokorba hajította a cipőjét, és mezítláb jött haza a Gyermekőrző Központból). Nagyot nevettek, majd a lány köszönetet mondott a gondviselőknek, hogy felnevelték.

- Zavarba jöttetek, amikor szülőanyának osztottak be? - kérdezte tőlük.

O maga valami megbecsültebb foglalkozásban reménykedett. A bátyja ceremóniáján, amikor a lány még csak hatos volt, mindenkinek dagadt a melle a büszkeségtől. Jogtudósnak csak a kivételesen eszes kölyköket osztják be. De a lány nem volt különösebben jó tanuló.

- Nem - felelte az apja. - Megbízunk a döntéshozók ítéletében. Ok tudják, miben vagy a legjobb.

- És a szülőanyák feladata nagyon fontos - tette hozzá Anya. - Szülőanyák nélkül egyikünk sem lenne itt.

Aztán minden jót kívántak a lánynak a jövőre nézve. Az ő életük is meg fog változni: mivel már nem gondviselők többé, a gyermektelen felnőttek közé fognak költözni.

Másnap a lány egyedül bandukolt el a Szülőanyák Házába, ami a Szülőközpont épületében volt, és beköltözött egy kis szobába, amit kijelöltek számára. Az ablakból láthatta az iskolát, ahová járt, és a mögötte húzódó játszóterületet. A távolban a folyó derengett, amely a közösségi telepet határolta.

Azután - hetekkel a beköltözést követően, amikor már elkezdett összebarátkozni a többi lánnyal - megtermékenyítésre hívták.

Mivel fogalma sem volt róla, mi vár rá, feszültnek érezte magát. De amikor a folyamat véget ért, fellélegzett: gyors volt és fájdalommentes.

- Ennyi? - kérdezte meglepetten, miközben a technikus intésének engedelmeskedve felkelt a vizsgálóasztalról.

- Ennyi. Gyere vissza jövő héten, hogy elvégezzünk néhány vizsgálatot, és minősítsünk.

A lány idegesen felnevetett. Azt kívánta, bárcsak világosabban elmagyarázták volna a dolgokat abban a mappában, amelyet a beosztásakor kapott.

- Mit kell minősíteni? - kérdezte.

A technikus, aki éppen elpakolta a megtermékenyítéshez használt felszerelést, kissé hajszoltnak tűnt. Minden bizonnyal mások is vártak rá.

- Megbizonyosodunk róla, hogy tényleg beágyazódott - magyarázta türelmetlenül. - És akkor igazi hordozónak minősítünk. Még valami? - fordult a lány felé, mielőtt elhagyta volna a

helyiséget. - Semmi? Akkor mehetsz.

 

***

 

Mintha csak tegnap lett volna. Most meg itt volt, kilenc hónappal később, és bekötötték a szemét. A kellemetlenség, ami kisebb- nagyobb megszakításokkal néhány órája kezdődött, mostanra állandósult. Mélyeket lélegzett, ahogy utasították. A maszk nem könnyítette meg a dolgát, a bőre forró volt alatta. Próbált lazítani. Beszívta a levegőt, majd kifújta. Igyekezett figyelmen kívül hagyni a kellemet... Nem, gondolta. Ez fájdalom. Igazi fájdalom. Összeszedte minden erejét, hogy el tudja végezni a dolgát, halkan felnyögött, meggörbítette a hátát, és átadta magát a sötétségnek.

Claire-nek hívták. Tizennégy éves volt.

 

2

 

Köré gyűltek. Hallotta a hangjukat, amikor a hullámokban érkező fájdalomtól képes volt összpontosítani. Pattogós hangon beszéltek. Valami baj volt.

Újra és újra megvizsgálták a hideg fémműszereikkel. A karjára helyezett mandzsetta felfújódott, valaki egy fémkorongot nyomott a könyökhajlatába. Aztán egy másik eszköz ért feszülő, reszkető hasához. Levegő után kapkodott, amikor újabb görcsös fájdalom borította el. A kezét az ágy széléhez kötözték. Moccanni sem tudott.

Ilyennek kell lennie? Szerette volna megkérdezni, de a hangja elgyengült, csak rémülten motyogott, így senki sem hallotta.

- Segítsetek! - nyöszörögte.

De érezte, hogy nem rá figyelnek, nem kimondottan rá. A termék miatt aggódtak. Széttárt lába között kezek és eszközök matattak. Már órák teltek el, amióta elkezdődött: először a szúrás, aztán a lüktető, erősödő fájdalom, majd a maszk.

- Vigyétek ki. Közbe kell avatkoznunk - mondta egy parancsoló hang, nyilván a folyamat felelőse. - Most!

A parancs ijesztően sürgető volt.

- Lélegezz mélyeket! - utasította most a hang a lányt, és valaki valami gumiszerűt tolt be a maszkja alá alulról.

A lány engedelmeskedett. Nem volt más választása. Máskülönben megfulladt volna. Valami kellemetlenül édes illatot lélegzett be, és a fájdalom rögvest alábbhagyott, a gondolatai megnyugodtak, a teste ellazult. Az utolsó, amit érzékelt, az volt, hogy a fájdalom megszűnik, és a tudata kitisztul. És valami belevág a hasába. Belemetsz.

 

***

 

Egy új, másfajta fájdalomra tért magához: ez már nem az a lüktető sajgás volt, hanem valami mélyből jövő, mindent átható fájdalom. Érezte, hogy szabadon mozoghat, és észrevette, hogy a csuklóját eloldozták. Még mindig az ágyon feküdt, meleg takaró borította. Az ágy zörgő oldalrácsát felhúzták, így minden oldalról védve volt. A szoba most üres volt. Se gondozók, se technikusok, se műszerek. Csak Claire egymaga. Óvatosan megfordult, tekintetével végigpásztázta az üres helyiséget, és megpróbálta felemelni a fejét, de a kísérlet okozta fájdalomtól visszahanyatlott. Nem tudott lenézni a testére, de a kezét elővigyázatosan a nemrégiben még feszes, duzzadt hasára tette. Most lapos volt, bekötözték, és nagyon fájt. A terméket kimetszették belőle.

Hiányzott neki. A veszteség borzalmas érzése járta át.

 

***

 

- Elvesztetted a minősítésedet.

Három hét telt el. Az első héten Claire a Szülőközpontban lábadozott, ahol gondját viselték, újra és újra megvizsgálták, kicsit kényeztették, és közben Claire ráeszmélt valamire. Volt valami kellemetlen az egészben. Más fiatal nők is voltak ott, ők szintén gyógyulgattak, és kedélyesen elcsevegtek egymással, eltréfálkoztak rajta, hogy újra karcsúak. A testüket - akárcsak Claire-ét - minden reggel megmasszírozták, és a személyzet felügyelte a kímélő testedzésüket. De Claire lassabban épült fel, mint a többiek, mert a testén egy sebhely maradt, ami a többiekén nem volt.

Az első hét után egy ideiglenes helyre vitték őket, ahol csacsogással és játékokkal szórakoztatták magukat, majd két hét múltán visszatértek a hordozók közé. A Szülőanyák Házában üdvözölték a régi barátokat - sokan közülük kissé nagyobb méreteket öltöttek mostanra: a pocakjuk növekedésnek indult, ahogy várni lehetett -, és újra elfoglalták a helyüket a csoportban. Mind egyformán néztek ki: mindannyian alaktalan, zubbonyszerű ruhát viseltek, s ugyanolyan frizurájuk volt, de a személyiségük megkülönböztette őket. Nadia mókás volt, mindenből viccet csinált, Miriam komoly volt és szerény, Suzanne rendszerető és gyakorlatias.

A hordozók folytatták a termelést, és meglepően keveset beszéltek a feladatról.

- Hogy ment? - kérdezte valaki.

De válaszul csak egy hányaveti vállrándítást kapott.

- Minden rendben volt. Elég könnyen ment.

Vagy:

- Nem volt semmi gond.

De az arcokról lerítt, hogy nem volt éppen kellemes.

- Jó, hogy újra itt vagy.

- Köszönöm. És mi történt, amíg távol voltam?

- Semmi különös. Két új hordozó érkezett. Nancy pedig elment.

- Hova került?

- Tanyára.

- Remek. Úgyis arra vágyott.

Mindennaposak és teljesen lényegtelenek voltak az ilyen párbeszédek. Nancy nemrégiben hozta világra a harmadik termékét. A harmadik után a hordozókat újra beosztották. Tanyákra. Ruhagyárba. Ételelosztóba.

Claire emlékezett rá, hogy Nancy abban bízott, tanyára küldik. Szeretett a szabad ég alatt tevékenykedni, és egy jó barátját tanyára osztották be néhány hónapja, Nancy pedig abban reménykedett, hogy munkás élete következő részét olyasvalaki társaságában töltheti, akit szeret. Ezért aztán Claire szívből örült a hírnek.

De a saját jövője nyugtalanította. Bár csak ködösen emlékezett, de tudta, valami balul sült el a termelésnél. Szemmel látható volt, hogy másokon nem maradt sebhely utána. Kissé szégyellő- sen próbálta kifaggatni a többieket, főleg azokat, akik már többször voltak eredményesek. De úgy tűnt, megijeszti és összezavarja őket a kérdése.

- Még mindig fáj a hasad? - suttogta oda Miriamnak, akivel együtt lábadoztak.

- Hogy fáj-e? Nem - felelte Miriam.

Egymás mellett ültek a reggeli étkezésnél.

- Az enyém igen. Ott, ahol a seb van. Ha megnyomom - magyarázta Claire, és finoman a hasára szorította a kezét.

- Seb? - grimaszolt Miriam. - Nekem nincs sebem.

Elfordult, és csatlakozott egy másik beszélgetéshez.

Claire újabb kísérleteket tett, más hordozóknál is puhatolózott. De sebe egyiküknek sem volt. Senkinek a testén nem volt heg. Egy idő után a fájdalom csillapodott, és Claire megpróbálta kiverni a fejéből a kellemetlen gondolatot, hogy valami nagyon nagy baj történt.

Aztán behívták.

- Claire! - reccsent meg a hangszóró, amikor a hordozók éppen a déli ételüket fogyasztották. - Közvetlenül étkezés után jelentkezz az irodában!

Claire nyugtalanul pillantott körül. Az asztal túloldalán Elissa ült, akivel igen jóban volt. Ugyanabban az évben vettek részt a Tizenkettő Ceremóniáján, és mindkettőjüket hordozónak osztották be, de Claire még iskolás korából ismerte a lányt. Elissa még új volt itt, őt nem termékenyítették meg olyan hamar, mint Claire-t. Most az első termékkel volt egy korai szakaszban.

- Miről van szó? - kérdezte Elissa, amikor meghallották az utasítást.

- Nem tudom.

- Csináltál valamit?

Claire a homlokát ráncolta.

- Szerintem nem. Talán nem hajtogattam össze a szennyest.

- De azért nem hívatnak be, nem?

- Biztos nem. Olyan apró cseprő dolog.

- Hát - folytatta Elissa, miközben összeszedte az üres tányérokat -, úgyis mindjárt megtudod. Biztos nem nagy ügy. Később találkozunk!

Otthagyta Claire-t az asztalnál.

De igenis nagy ügy volt. Claire csüggedten nézett farkasszemet a döntéshozókkal, amikor közölték vele a határozatukat. Elvesztette a minősítését.

- Szedd össze a holmidat - mondták neki. - Még ma délután távozol.

- Miért? - kérdezte. - Azért, mert... Szóval azt tudom, hogy valami baj volt, de én.

A bizottság tagjai kedvesek és támogatóak voltak.

- Nem a te hibád volt.

- De mi? - kérdezte Claire, és igyekezett, hogy ne hasson pimaszságnak, de képtelen volt lakatot tenni a szájára. - Ha esetleg elmagyaráznátok.

A döntéshozók megrántották a vállukat.

- Előfordul néha. Fizikai oka van. Hamarabb is felismerhettük volna. Nem lett volna szabad megtermékenyíteni téged. Ki vizsgált meg először? - kérdezték.

- Elfelejtettem a nevét.

- Nem baj, majd kiderítjük. Bízzunk benne, hogy ez volt az első tévedése, és adhatunk neki még egy esélyt.

Azzal útjára engedték, de Claire még egyszer visszafordult az ajtóból, mert nem tudta kérdés nélkül annyiban hagyni a dolgot.

- És a termékem?

A döntéshozók először elutasítóan meredtek rá, de aztán megenyhültek. Az egyikük odahajolt a mellette ülőhöz, és az előtte heverő papírok felé biccentett, hogy utánanézzen a dolognak.

- Mi volt a száma? - kérdezte a nő, de nem kapott választ. - Jó, akkor név szerint keresem. Te. Claire vagy?

Mintha nem tudnák. A nevén szólították, amikor behívták. De azért bólintott.

A döntéshozó végighúzta az ujját a papíron.

- Igen. Itt is van. Claire: a termék száma harminchat. Ó, igen, látom a nehézségekről szóló feljegyzéseket.

Felpillantott. Claire megérintette a hasát, ahogy feltörtek benne az emlékek.

A döntéshozó visszatette a papírt a halom tetejére, majd megütögette a lapok tetejét, hogy összerendeződjenek.

- Egészséges kisfiú - mondta.

A többi döntéshozó elkerekedett szemmel bámult rá.

- Úgy értem, egészséges termék - helyesbített. - Azt akartam mondani, hogy egészséges termék. A nehézségek nem tettek kárt benne. Veled is minden rendben lesz, Claire - fűzte hozzá nyájasan.

- És hová kerülök most? - kérdezte Claire.

Hirtelen megrémült. Nem mondták, hogy újra beosztották. Csak azt, hogy elvesztette a minősítését. Hogy nem lehet többé szülőanya. Ennek volt értelme. A teste nem jól végezte a dolgát. De mi van, ha...? Mi van, ha azokat, akik elvesztették a minősítésüket, simán elbocsátják? Ahogy gyakran megtették azokkal, akik kudarcot vallottak.

De a döntéshozók válasza megnyugtatta.

- A Halgazdaságba mész - mondta a döntéshozók feje. - Oda osztunk be. Szükségük van segítségre, híján vannak a dolgos kezeknek. Holnap reggel meg is kezdik a betanításodat. Fel kell zárkóznod a többiekhez. Kész szerencse, hogy olyan jól vág az eszed.

Egy intéssel elküldte Claire-t, és a lány visszament a Szülőanyák Házába, hogy összeszedje kevéske holmiját. Pihenőidő volt. A többi hordozó mind szundikált, alkóvszerű szobáik ajtaja egytől egyig csukva volt.

Kisfiú, gondolta Claire, ahogy összepakolta azt a néhány személyes tárgyat, amije volt. Kisfia lett. Egy kisfiút szült. Volt egy fia. A veszteség érzése ismét elhatalmasodott rajta.

 

A Kiadó engedélyével.