Ilja Ilf – Jevgenyij Petrov: 12 szék
Írta: Baranyi Katalin | 2013. 06. 11.
„– Emlékszik a szalongarnitúrára? – Amelyik az én házamban volt? – Igen, Sztargorodban. – Emlékszem, egészen pontosan emlékszem… Dívány, tizenkét szék és hatlábú, kerek asztalka. Elsőrangú Gambs-bútor volt. De miért jutott eszébe? (…) – Az egyik székbe varrtam be a briliánsokat.”
Ezzel a beszélgetéssel veszi kezdetét a huszadik századi orosz irodalom egyik legkacagtatóbb regénye, a 12 szék. Ahogy a végrendelkezésnél elrebegett utolsó szavakból kiderül, Madame Petuhova fantasztikus gyémántjai egy gyönyörű, virágos angol bútorszövettel gondosan bevont diófa székben rejtőznek. Csak az a baj, hogy nem lehet tudni, a tizenkettőből melyikben. Sőt, az sem ismeretes, hol is rejtőznek a nevezetes bútordarabok, tekintve, hogy az 1920-as évek végének Szovjetuniójában vagyunk, ahol a haldokló öregasszony egykori úri háztartása már semmivé lett, a székeket pedig szinte annyifelé sodorta a történelem, ahányan csak voltak. Ippolit Matvejevicsnek, a haldokló vejének tehát ki kell nyomoznia a sorsukat: csak így juthat hozzá a százötvenezer rubelt érő kincshez. Ebben siet segítségére az egyik leggátlástalanabb irodalmi figura, Osztap Bender, „a nagy kombinátor”. Ahol ő megjelenik, érték nem marad eltolvajlás, olvasó pedig szórakozás nélkül. A kincskereső páros útját kiszámíthatatlan veszélyek, mindenre elszánt haszonlesők és állandó mulatságos események kísérik, miközben körülöttük kavarog a NEP Szovjetuniójának karneválja: egy olyan világ, amelyben nagyon nem szerettünk volna élni, mégis, egyes darabkái mintha ismerősek lennének…
Ilja Ilf (1897-1937) és Jevgenyij Petrov (1903-1942), a 12 szék szerzőinek neve elválaszthatatlan egymástól. Tökéletes művésztársak voltak: mindketten odesszai születésűek, mindketten könyörtelen szemű és ironikus látásmódú moszkvai újságírók, s mindkét regényüket, a Tizenkét széket és az Aranyborjút is közösen írták ugyanarról a világról: a frissen létrejött államról, amelyben elvileg igazságosság és társadalmi egyenlőség uralkodik, s létre kellene jönnie a makulátlan és erkölcsös szocialista ember típusának, ehelyett gazdaság és társadalom állapota egyaránt válságos, s minden kisember épp alkalmazkodni igyekszik az új világ új (s nem egy esetben lehetetlen) létfeltételeihez, sokszor ugyanúgy nyerészkedve, ahogyan tehette a sokat átkozott régi világban is. Az eredmény modern pikareszk regény, ahol a fantasztikus eseményeket csakis a két főszereplő személye és a kincskeresés köti össze.
Miközben folyik a kutatás a gyöngysorok, smaragd karkötők, függők és fejdíszek után, bepillanthatunk a népjóléti bizottság kettes számú szociális otthonának nyomorába (a lakók, tizenöt vénasszony, elvileg fúvószenekarban játszanak – mivel a fúvószenekar út a kollektív alkotás felé –, valójában azonban már csak énekkaruk van, mivel a haszonleső igazgató titokban eladta a hangszereket…), a Kolumbusz Színházba (ahol ugyan kialszik az összes lámpa előadás közben, de sebaj, elég a közönséggel elhitetni, hogy ez a friss, új típusú dramaturgiához tartozik), vagy a Bútoripari Múzeumba (ahol Nagy Katalin díványait is megnézheted, ha végighallgatod, amint a vezető a cárnő imperialista háborúiról magyaráz). Megtudhatjuk, milyen álmodozva hajózni a Volgán, miközben egy egész másodosztályú zenekar próbál (a tagok neve: Galkin, Palkin, Malkin, Csalkin és Zalkind), sőt, megtanulhatjuk azt is, hogyan szerezhet magának az ember pillanatok alatt jobb helyet egy gabonatermék- vagy cukorsorban. A könyv groteszk módon ábrázolja a korabeli Szovjetuniót: „1920-ban, amikor a kommunista szombatok megkezdődtek, a közraktári és kötélgyári munkások egy szép napon zeneszó mellett kimentek a Gusziscsére, és késő estig árkokat ástak. Igen sok mély és széles árkot. Egy mérnöksapkás elvtárs futkosott közöttük. Nyomában munkavezetők jártak más-más színű rudakkal. A rákövetkező szombaton ugyanazon a helyen dolgoztak. Két rossz helyen ásott árkot betemettek.” Ám szállóigévé vált apróságokat is találhatunk benne: „Jól rágd meg az ételt, ezzel is támogatod a társadalmat!” „Ne tanítson engem élni!” „A vízbefúlók megsegítésének ügye a vízbefúlók saját ügye!”
A 12 szék világát szokás a Rejtő Jenő regényeiben megjelenőhöz hasonlítani, ezt teszik a könyv hátulján a Molyról idézett vélekedések is. Ez annyiban is igaz, hogy az 1928-as regény igencsak hatást gyakorolhatott a fiatal Rejtő Jenőre: aki ismeri A szőke ciklont és benne a Buddha-szobros dobozkák utáni hajsza történetét, annak bizonyosan ismerős lesz majd a 12 szék keresésének egyik-másik fordulata… Ám van valami jellegzetesen orosz is a regény abszurd humorában.
Az Alinea Kiadó új kiadása két dologban tér el a korábbiaktól. Egyrészt Gellért Hugó kissé modernizált szövegét tartalmazza (bár nem sok értelmét látom az afféle beavatkozásnak, hogy a fent idézett szövegben az önkéntes szombat kifejezést kommunista szombatra cserélték). A második eltérés, a modern és tetszetős grafikai megformálás, ami Molnár-Polányi Petra munkája, viszont örömmel indíthat mindenkit a kötet kézbevételére. Érdemes!