Főkép

Az a baj a magyar képregényekkel, hogy mire kezdeném megkedvelni a hangulatot, a világot, a szereplőket vagy a történetet, addigra véget ér a füzet, s újabb évet (rosszabb esetben éveket) várhatok a következő rész megjelenése előtt. Persze értem én ennek az okait (szabadidőben, gyakorlatilag l’art pour l’art dolgozó alkotók, lehetetlen terjesztői viszonyok, szűkös olvasóréteg, és így tovább), de míg a tengeren túl legalább havonta/kéthavonta jelennek meg az egyes kötetek, addig ilyen-olyan okoknál fogva a magyar piacon ez a legtöbb esetben nem valósul meg. Ez pedig már csak azért is sajnálatos, mert amikor olyan ígéretes képregényt veszek a kezembe, mint a Gépjárómű sorozat második fejezete, a röpke 42 oldala pillanatok alatt elrepül, s hiába érdekelne a folytatás, hiába lennék kíváncsi a következő izgalmakra, mire napvilágot láthat a harmadik epizód, már újra évek teltek el.

 

Ezen a problémán túllépve viszont, muszáj magamat ismételnem, a Gépjárómű több szempontból is rendkívül ígéretes sorozat. Kezdve azzal, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia korában játszódó, erős steampunk jegyekkel bíró történetről van szó, melynek hangulata nem kizárólag a gépmonstrumoknak és az anakronisztikus háttérnek köszönhető, de az olyan apróságoknak is, mint a lapokon felbukkanó Ferenc József vagy a tömegjelenet közepén megjelenő Unicumos palack. Egyelőre még mindig nem teljes a világról alkotott képünk, de olyan benyomásokat kapunk róla, amelyek mindenképpen felkeltik a figyelmünket: elvégre nem mindennap találkozik az olvasó gépszörnyetegekkel a magyar puszta közepén – s akkor még a gépemberekről nem is beszéltem. Rengeteg lehetőség rejlik a koncepcióban, nagyon remélem, hogy nem maradnak kihasználatlanul, mert megérné őket látni.

 

Már csak azért is, mert valahogy szokatlanul merésznek tűnik az egyes események ábrázolása. Vagy csak én nem a megfelelő képregényekkel találkoztam eddig, de ritkának érzem az erőszak (s mellette valamelyest a meztelenség) ilyen nagyfokú jelenlétét, amely kicsit rátelepszik a kötet atmoszférájára is: habár a kalandosnak érződő cselekmény, a felfedezésre váró háttértörténet inkább egy kicsit könnyedebb szórakoztatást ígér (a téma hasonlóságáról állandóan Scott Westerfeld Leviatán sorozata ugrik be), folyton szembesülnünk kell azzal, hogy itt bizony durva és vérre menő eseményeknek lehetünk tanúi. Ami egy percig sem okoz gondot, hiszen a második fejezet még komolyságával együtt is kifejezetten szórakoztató, meglepetésekben gazdag epizód, amely még a rajzstílusban is megmutatkozik.

 

Persze még mindig nem profi munkáról van szó, de azt hiszem, a lelkesedés érződik annyira a rajzokon, hogy pótolni tudja az esetleges kisebb hiányosságokat is. A színeket továbbra sem tartalmazó képek illenek a gépekkel telített környezethez, ám a vonalas technika ilyen alkalmazásának hátulütője, hogy gyakran egybefolynak az egyes panelek, ami néha az átláthatóság rovására megy. A látványosnak szánt nagyjelenetek sem lesznek eléggé látványosak, mert csak hosszabb tűnődés után lehet minden részletet a helyére tenni – viszont legalább az egyes alakok ábrázolásában nem találtam különösebb kivetni valót, inkább kifejezetten érzékletesre sikerültek a rajzok.

 

Összességében egy remekbeszabott képregényt vehetünk kézbe, melyet apróbb gyenge pontjai ellenére is sajnálkozva tettem le, szívesen folytattam volna még további negyven oldallal. Sok fejlődési lehetőséget látok, sok potenciál rejtőzhet még a sorozatban, kívánom, hogy megtalálja magában Budai Dénes az ezek kiaknázásához szükséges kitartást, s a következő fejezet legalább ilyen szórakoztató legyen. Ennél többet talán nem is várhatok.