Christoph Ransmayr: A repülő hegy

Meghaltam

6840 méterrel a tengerszint fölött

május negyedikén a ló esztendejében.

Halálom helye

egy jégpáncélos sziklatű lábánál volt,

melynek szélárnyékában túléltem az éjszakát.

Halálom órájában a levegő hőmérséklete

mínusz 30 Celsius-fokra süllyedt,

és láttam, amint utolsó leheleteim párája

kristállyá fagy,

és füstként oszlik el a hajnali derengésben.

Így kezdődik az egyik legjelentősebb kortárs író, Christoph Ransmayr eredetileg 2006-ban megjelent, közkeletűen prózaverses regénynek tartott könyve, A repülő hegy. Az író saját elmondása szerint azonban ennek a műnek semmi köze a verseléshez, hanem ez az úgynevezett repülő mondatos írásmód.

A történetet egy ír testvérpár expedícióját írja le a legendás Phur-Rira, vagyis a Repülő-hegyre. Az egyikük, Liam, meghal, a másik, Padraic emlékezik. Folyton újrakezdve igyekszik bátyját visszamesélni az életbe, s minden lényeges közös emléket felidéz gyerekkoruktól egészen a tragédiába torkolló csúcstámadásig. Liam volt a profi mászó, ő tanította és szerettette meg öccsével ezt a sportot és életformát. A történet egy pontján, még az otthonukul szolgáló Horse Islanden magyarázza fiatalabb testvérének, egy kezdő számára rémületesnek tűnő sziklafal előtt, hogy a jó mászó még indulás előtt feltérképezi a kapaszkodókat, a pihenőhelyeket, a nehézségeket, egyszóval a legfontosabb pontokat, amiket mindig szem előtt kell tartani, és amikhez mindig vissza lehet térni.

És Ransmayr, aki maga is tapasztalt hegymászó, ezt íróként is betartja: a látszólag csapongó történetben, az emlékek között hol szárnyalva, hol bolyongva a legbiztosabb kézzel ragadja meg a kulcsfontosságú momentumokat, a kapcsolódási pontokat. Így kerül például párhuzamba a két egymástól nagyon sok mindenben különböző, ám néhány lényeges vonásban hasonlító nép: a tengermelléki írek és a hegyvidéki khampák. Mindkét nép elnyomás alatt sínylődött/sínylődik, az írek az angolok, a khampák a kínaiak által.

Padben felidéződik a gyerekkor, a korai túrák az inkább domboknak látszó ír hegyekbe, az anya által elhagyott gyerekek, vagy a folyton zsörtölődő IRA-szimpatizáns apa, akinek sírkövére csak annyit véstek: a gentleman. Ezzel párhuzamosan megismerjük Pad szerelmének, Nyemának és népének történetét; látjuk a lerombolt kolostorokat, a halomba hányt jakcsontokat, a kilőtt tankokat és a nyugati ember számára szinte feldolgozhatatlan madártemetkezést.

Ahogy emelkedik a két ír fiú, egyre feljebb és feljebb ebbe az utolsó világba, kénytelenek számot vetni saját addigi életükkel. Padraic legalábbis ezt teszi – és szembesül azzal, hogy eddig sosem élt úgy, ahogy szeretett volna. Mindig azt tette, amit mások akartak. Előbb azt, amit az apja, később azt, amit a bátyja, de sosem járt a saját útján. Azonban ebben a magasságban – ami nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is értendő – rájön, hogy az igazán egyszerű, de fontos dolgok valahogy kimaradtak az életéből; például a szerelem. És ez a szerelem, bár nem is számított rá, itt talál rá az angolul tökéletesen beszélő, korán megözvegyült Nyema személyében. Padraic – bár még elkíséri bátyját a Repülő-hegy csúcsára – már ekkor tudja, hogy útjaik végleg elválnak egymástól, ő a szerelmet, a nyugalmat, a boldogságot választja. A tragédia után azonban nem marad más, csak a mese, az emlékezés. Ez a keleti felfogás szempontjából kiemelkedően fontos, szerintük egy halott a róla szóló történeten keresztül beszélhet az élőkhöz, és ezáltal nem felejtődik el. Az elbeszélés mindvégig nyugodt, csöndes, kiegyensúlyozott, hisz Pad is tisztába jön azzal, hogy semmi sem állandó, mindennek el kell múlnia, szeretete testvére iránt, számára, így is örök.

Ransmayr eposza tökéletesen egyensúlyoz az emelkedettség és a giccs határán, de szerencsére végig az innenső oldalon marad. Úgy ír általános dolgokról, hogy azok egyetemes érvényűvé emelkednek; a belső, lelki értékek és érzések fontosságát hirdeti, de egy pillanatra sem megy el az ezotéria irányába. Végig a szakadék szélén egyensúlyoz, de nem esik le.

Külön említést érdemel a könyv nyelvezete, ami egészen zseniális. Itt természetesen meg kell említeni a fordító, Márton László nevét is. Végig választékos, pontos és emelkedett, a meglepő forma pedig tovább tagolja a szöveget, másfajta ritmust ad neki, mint a szokásos prózának. A Ransmayrt kedvelőknek ez a nyelvezet nem is lehet nagy meglepetés, főleg annak fényében, hogy a legendásan lassan dolgozó mester saját elmondása szerint akár egy évet is eltölt alig 10 oldal megírásával, és csak akkor halad tovább, ha már az addig leírtakat tökéletesnek érzi.