Főkép

„Sápatag új idők flanca, hogy a krónikás magáról a krónikaírásról is beszámol, annak folyamatáról, nehézségeiről (horribile dictu ennenmagáról)” – írja új regénye 144. oldalán Esterházy Péter, és ezt olvasván rögtön különféle jelzőharangok szólalnak meg a tájékozott irodalomélvező fejében. Bizony, a második világháború utáni évtizedek avantgárdjának, a posztmodern írásnak az eszköztárába tartozik a – nevezzük nevén a dolgot – metafikció. Ám itt még nem ér véget a visszautalások sora, hiszen a szöveg sűrűn lábjegyzetelt, ami önmagában megakasztja az olvasási folyamatot, ha pedig hozzávesszük ehhez, hogy az elbeszélőnek a főszöveghez ebben a formában hozzáfűzött megjegyzései nem egyszer pontatlanok, megkérdőjelezik/kijavítják a hivatkozott szöveghelyet, esetleg egyszerűen ironikus vagy humoros kontextust kerítenek köré, azzal kell szembesülnünk, hogy a könyv való(já)ban pusztán megalkotott, elsősorban önmagában értelmezhető szöveg.

 

Jellegzetes példája a narrátori önmeghazudtolásnak, hogy az ál-végkifejlethez közeledve az egyik lábjegyzet azt sugallja – jelenti ki –, hogy a regény szándékos kaotikussága ellenére pontosan száz oldalból áll, pedig ha megszámláljuk a fejezetcímként használt oldalszámokat, száztizennégyet kapunk. E „fejezetcímek” eleve érdekesek. A számozás egy ideig szabályszerűen halad, majd hirtelen felborul a rend. Későbbi vagy korábbi oldalak bukkannak fel beékelve, oldalszámok ismétlődnek meg, mintha összekeveredett vagy megállt volna az idő. A történetvezetés tehát – már amennyire ilyesmiről beszélni lehet itt – nem lineáris, hanem bizonyos fokig, erősen leegyszerűsítve B. S. Johnson Szerencsétlenekjének és Quentin Tarantino Ponyvaregényének időszerkezetét idézi. Persze magától értetődően esterházys eredetiséggel.

 

Ezenkívül a szerző nem is önmaga lenne/lett volna – az író és a narrátor azonosságának kérdése persze a regényben ténylegesen is megemlítődik –, ha nem játszana a nyelvvel, a nyelvekkel. Az, hogy Esterházy latin, német, holland, török szavakat és rövidebb-hosszabb szövegtöredékeket sző bele az elbeszélésbe, cseppet sem meglepő a korábbi művek ismeretében. És voltaképp az sem újdonság, hogy a regényidő, vagyis a feltételezett tizenhetedik század stílusát a mai kor szófordulataival keveri a főszövegben éppúgy, mint helyenként a lábjegyzetekben, amivel időtlenné, időben meghatározhatatlanná teszi a mondatokat. Ez pedig a szerkezet ok-okozatiságának kvantumszintű folyamatokra emlékeztető hiányára rímel, így makro- és mikroforma példátlan módon erősítik egymást.

 

Mindehhez hozzájönnek még a matematikai utalások, a gyakran alig észrevehetően, mégis egyértelműen hibásan feltüntetett történelmi adatok, a fel-felbukkanó kulináris allúziók és történetek, mely utóbbiaknak határozottságát és hitelességét megkérdőjelezik az egyéb csúsztatások, és valójában úgy érezhetjük, egyetlen pillanatban sem tudjuk, hogyan tör át egymásba valóság és fikció. Persze valószínűleg épp ez lehetett a cél, a regény megírásának egyik apropója.

 

A címben ígért egyszerű történet – melynek ránézésre tagadhatatlanul van eleje, közepe és vége, vagyis valamiféle alapkonfliktusból kiindulva halad egyfajta végkifejlet felé – így aztán elveszik a mesélésben. Ugyanakkor nem elhanyagolható a barokk körítés, ami nem kizárólag a nyelvi játékokban érvényesül, hanem a magyar történelem egy nehezen feldolgozható korszakához köthető, amikor a mai értelemben vett Magyarország gyakorlatilag nem létezett, hiszen három részre szakadva vagy a Habsburgok, vagy, nagyobbrészt, az Oszmán Birodalom fennhatósága alá tartozott: az elfoglalt területek közvetlenül, az Erdélyi Fejedelemség annak vazallusaként. Mindennek jelentősége akkor érthető igazán, ha tudatosodik bennünk, hogy a műben inkább csak érintett – vagyis kidolgozatlanul/kifejtetlenül maradt – két toposz épp a magyarságtudat és a kémkedés/árulás kérdése. Ez pedig elgondolkodásra, a bizonyosságnak vélt megszokások legalább részleges átértékelésére késztet. Akárcsak az egész regény.