Főkép

Számomra a 2013-as tavaszi MondoCon egyik legnagyobb meglepetése volt ez a kötet, hiszen az előző rész négy évvel ezelőtt jelent meg, én pedig már eltemettem a sorozatot. Persze nem lehet összehasonlítani azokat az éveket a mostanival, hiszen amíg Kentaró hazai bemutatkozásakor dinamikusan bővült a hazai képregény-piac, addig 2009 végén már érezhető volt a válság (nem csak az eladott darabszámok, hanem a kiadásra kerülő címek is csökkentek). Azt persze külsősként nem tudhatom, miért kellett ennyi évig szüneteltetni a kiadást, de remélem, ezúttal eljutunk a 13-ik részig, ami lezárja az Aranykorként ismert történeti egységet. Aztán persze jöhet a többi, hiszen Kentaró még nem fejezte be a sorozatot.

 

Az előző részben Guts és Griffith megküzdött egy démonnal, aki hosszas pofozkodás után visszavonult, de előtte még mondott egy jóslatot, ami úgy vélem, meghatározza a következő pár rész eseményeit. Az biztos, hogy Griffith a jelenlegi pozíciójánál jóval többre vágyik, és ennek érdekében sokan távoznak idő előtt az árnyékvilágból, Guts pedig nem tehet mást, mint teljes kardhosszúságban támogatja vezérét. A sérült vitézek ebben a részben lábadozásnak szentelt pihenőt tartanak a fővárosban, de itt a harcmezőnél sokkal nagyobb kihívással szembesülnek, Griffith ugyanis óhatatlanul célpontjává válik az udvari intrikáknak, kivált a király testvére, Julius generális féltékeny rá, mivel a sólymok hadi dicsősége kezdi elhomályosítani a hírnevét – és ez még csak a problémák kezdete.

 

Ahhoz képes, hogy Miura Kentaró 1966-ban született Japánban, szemlátomást szereti, és ami még fontosabb, jól ismeri a középkori Európát. Mangája nem csak azért érdekes, mert ebben a stílusban nem emlékeszem hasonló részletességgel megrajzolt páncélos lovagokra, de említhetem a nemesi ruhák pompáját, vagy a középkori városok építészetének megidézését (mondjuk az utcákon csordogáló szenny hiányzik), hanem azért is, mert a középkor a szereplők gondolkodásmódjában is jelen van: a nemesek simán lenézik a köznépet, a férfiak a nőket (erre jellemző Adon és Casca szóváltása). Egyszóval megvannak azok a részletek, amelyek miatt azok is kedvelhetik ezt a mangát, akik egyébként nem vesznek kézbe ilyen kiadványt. Miközben Miura végtelen tisztelettel közelít a középkorhoz, nem rest fantasy elemekkel, vagy teszem azt japán viselkedésmintákkal dúsítani az alapsztorit. Például gyakorta van, hogy a szereplők csak jelentőségteljesen néznek, de nem mondanak egy szót sem.

 

A sorozat hatodik része ugyanolyan véres, mint az előzőek, legyen szó „egyszerűnek” induló orgyilkosságról, vagy a páncélos lovasság csatájáról. Ömlik a vér, hullanak az emberek, Miura pedig tobzódik mindezen jelenetek ábrázolásában. Ami eddig nem merült fel – vagy csak én nem vettem észre –, az a moralizálás. Guts előbb-utóbb szembe kell nézzen azzal, hogy mi mindenre hajlandó Griffith oldalán, illetve lassan rendezhetnék a kettejük viszonyát is. Grafikailag egy szavam sem lehet a kötetre: mozgalmas panelelrendezés, pazar páncélos vitézek, és helyenként még az olasz reneszánsz is megidéződik a rajzokon. Egyedül azzal nem tudtam megbarátkozni, hogy amikor egy szereplő suttog vagy halkan beszél, a beírás a normálisnál kisebb betűmérettel szerepel.