Főkép

Egy közismert televíziós regényt ír, mégpedig vaskosat, sok szálon futót, s nagyon különös, egyszerre a történelmi múltban és a majdnem-jelenben játszódót… Vajon milyen is lehet ez a könyv? Három szóban: eredeti, élvezetes és rejtélyes. Nagy György A kör bezárul című regényét a Duna International Kiadó jelentette meg.

 

A szerző neve, arca sokaknak ismerős lehet többek közt az olyan nagy sikerű televíziós műsorokból, mint az Ablak, a Rocklexikon és a Magyarország története. Azt azonban talán kevesebben tudják, hogy Nagy György annak idején történelem szakot is végzett – nem véletlen tehát, hogy egyszerre könnyed és alapos, fiatalos és professzoros stílusban készítette el történelmi tévésorozatát. S az sem véletlen, hogy A kör bezárul olyan egyéni szemléletű, sok meglepetést kínáló történelmi regény, amelynek első jelenetében még Álmos fejedelem búcsúzik fiától és a többi honfoglaló vezértől, utolsó fejezetében viszont már az elbeszélő, fiatal, magyar újságírónak születik kisfia a hetvenes évek Budapestjén.

 

Ami eközben villózva-váltakozva végigpereg a szemünk előtt, Magyarország ezerszáz éves történetének titkokkal, néha misztikummal, sok érzelemmel és rengeteg hiteles, megelevenítő részlettel teli filmje. Az események egyik szála azt mutatja be, hogyan lát neki Megyeri Árpád saját családfája, múltja felkutatásának. Miközben első kézből nyerhetünk ismereteket arról, hogyan is kezdhet neki egy ilyen vállalkozásnak valaki, a beszélő nevű Árpád szívósan, meg-megújuló energiával halad visszafelé a múltban, a száraz adatokból sorsokat kibontva, anyakönyvek, parókiabejegyzések, háborús dokumentumok, szerelmeslevelek, életkacatok adatmorzsáit felhasználva, székely szombatosok, budapesti kegyszobrok, vagy épp egy katolikus pappá váló őse után kutatva, s egyúttal rátalálva élete szerelmére.

 

Eközben, mintegy szemben haladva a jelenkori történet epizódjaival, amelyben Árpád leás a múltba az 1700-as évekig, öt kisregény terjedelmű betételbeszélés fejezeteit olvashatjuk, amelyek egy-egy olyan Megyeri-ős életéről mesélnek, akiknek a kiléte valószínűleg örökké titok marad Árpád előtt. Közülük három – az István király korában az új, keresztény Istennek templomot építő Kurcsa, a 13. század elején Anonymus krónikájához régi magyar történeteket diktáló-mesélő Sebő, s a Mohács előestéjén nemességet szerző Fazekas-ősapa – tökéletes történelmi pontossággal, de nagyon izgalmasan megalkotott életútja csak a regény lapjain találkozhat Árpádéval. Történetük hiába van éppúgy tele tragédiával, szerelemmel, titokkal, mint kései leszármazottuké, túl messze élnek egymástól az idő végtelen vonulatában ahhoz, hogy ez a hasonlóság felismerhetővé váljon. Csak az olvasó figyelhet fel hasonló házasságokra és csalódásokra, kék szemekre és mély hitekre az összes történetben.

 

A negyedik betételbeszélés – a leghosszabb és szerintem a legjobb – azonban kissé más. Mária Terézia udvarába, a magyar testőrök közé, majd az osztrák-orosz-török háború kevéssé ismert viharaiba, az isztambuli Héttoronyba és a szultáni könyvtárba repít el, s ebben rakódnak egymás mellé igazán a könyv mozaikkockái. Lassan kibontakozik egy rejtett kép, amelyet a kutató Árpád persze teljesen sosem ismerhet meg, olvasóként azonban ekkor ismerjük meg igazán a Megyeriek történetét. Ami elszomorított a nagyon igaz, mégis regényesen bonyolított történet olvastán, épp az volt, hogy le kellett vonnom a tanulságot: hiába kutatjuk igaz lelkesedéssel a történelmet, igazán sosem láthatjuk magunk előtt a múltat, legfeljebb kikövetkeztethetjük, elképzelhetjük, jól-rosszul. De nagy része mindig ismeretlen marad számunkra. Ahogy a közelmúlt is: az utolsó történet nemcsak azt mutatja meg, hogyan lehetett a második világháború Magyarországán egy székely nemesből, a Vitézi Rend tagjából a keleti fronton halálba űzött zsidó munkaszolgálatos, de fellép benne egy olyan szereplő is – okos, tűzről pattant, néha egyenesen bölcs feminista újságírónő a harmincas évekből – akivel a regény lapjain már találkoztunk, de akkor egészen másnak tűnt: unalmas, érdektelen, nevetséges személynek… Szerencsére mindentudó olvasóként többféleképpen láthatjuk őt és a többi szereplőt is, így igazságot szolgáltatva nekik.

 

Ugyanez viszont lehet pozitív tanulság is: a történelmünk a miénk, mert itt van bennünk. Gyásszal és örömmel, szerelemmel és házassággal, barátsággal és megcsalatottsággal. Lehet, hogy soha nem ismerjük meg a maga teljességében, de magunkban hordozzuk, mint a regény főhősei. Igazi kaland végigolvasni Nagy György könyvét: irodalmi élmény, szinte detektívregény-izgalmú nyomozás, s töprengés Magyarország történelméről. Mindenkinek bátran ajánlom: olvassa el!