Andrea Hirata: A végletek szigete
Írta: Profundus Librum (H. Hanuta Éva) | 2013. 05. 30.
Hosszú utat tett meg a közgazdásznak induló indonéz születésű Andrea Hirata, aki talán maga sem gondolta volna, hogy egyszer író válik belőle. Régóta szeretett volna emléket állítani két tanárának, akik önfeláldozó pedagógusi tevékenységükkel megváltoztatták az egész életét. Könyve nem azért íródott, hogy valaha is kiadják, egy régi ígéret hívta életre, és csak a véletlennek köszönhető, hogy a világ is megismerte.
A végletek szigete olyan szumátrai gyermekek történetét követi végig, akik európai ésszel szinte felfoghatatlan mélyszegénységben élnek. Ami nekünk alapjog, Belitungban áldozatos döntés. Generációról generációra öröklődik a nélkülözés, a nyolcgyermekes szülők még nem minősülnek nagycsaládosnak. Az utódok munkájára ugyanolyan szükség van, mint a felnőttekére, ezért amikor egy szülő úgy dönt, egyik gyermekét taníttatja, komoly munkaerő kieséssel kell számolnia. Szumátra legnyomorúságosabb és legeldugottabb helyéről érkeznek a nebulók, ha egyáltalán érkeznek, mert a több mint 100 éves Muhammadiyah Általános Iskola puszta léte is csak egy hajszálon függ. Össze kell ugyanis gyűlnie legalább tíz kisdiáknak ahhoz, hogy az osztály elindulhasson. A sors furcsa fintora, hogy egy értelmi sérült társuk csatlakozásával dől el a csapat – és egyben Andrea Hirata – sorsa, és ha ő nincs, akkor a szerző feltételezhetően teherhordóként vagy halászként keresné most a kenyerét.
A belitungi Alma Mater azonban cseppet sem nevezhető a tudás templomának, leginkább egy istállóra hasonlít, tetején beesik az eső, a tanórákon a tanulók banánleveleket használnak esernyőként, és a reggeli programhoz hozzá tartozik, az arra tévedt kecskék kihajtása az osztályteremből. Ha esetleg már kezdenénk szánakozni a szegény nebulók sorsán, mindez semmi az oktatókéhoz képest. A tanárok ugyanis nem kapnak fizetést, hímzésből és konyhakerti növények termesztéséből szedik össze a mindennapi betevőt. Mellékhelységről álmodni sem mernek, és amikor a gyermekeket a dzsungel szélén, a legkevésbé sem illendő testtájakon kígyómarás éri, ők szaladnak elsősegélyben részesíteni a pórul járt gézengúzokat. De a szegény embert az ág is húzza, vagyis a két tanítónak nem csak a zord körülményekkel és az engedetlen gyermekekkel kell megküzdenie, de nyakukra jár a tanfelügyelet és az ónbányászati tröszt minden földet és nyereséget bekebelező megbízottja is.
A hazai iskolai transzport helyzete sem fényes, de a belitungi egyenesen horrorisztikus. A diákokra nem mindennapi veszélyek leselkednek, pálmaerdőkön és mocsarakon át kísérhetjük őket, és ha időnként az útra téved egy kókuszpálma nagyságú krokodil, szinte már meg sem lepődünk. Száraz évszak idején ez még elmegy, de az eső megérkeztével kiáradnak a folyók és jobb, ha a diák jól és lehetőleg észrevétlenül tud úszni, különben könnyen végezheti valamelyik csúcsragadozó reggelijeként. Egyikük napi 80 kilométert kerekezik, hogy részt vehessen az órákon. Ez versenyzőknek is tekintélyes, hát még egy kisgyereknek.
A cselekmény heroikus küzdelmeken át kísér bennünket, melyet áthat a mélységes tisztelet és az oktatás becsülete. A honi pedagógusok, akiket gúzsba köt az éves tantervi tematika, valószínűleg sóhajtozva olvassák majd a könyvben szereplő tanárok munkamódszereit. A terem rogyadozó falai között ugyanis jellemnevelés és értékrend hagyományozás zajlik, az iskola itt nemes és tekintélyes dolog, a civilizáció fénye és a humanitás ünnepe. Lassan, erőltetés-mentesen zárkóztatják fel egymáshoz a diákokat. Az első órák leginkább mesedélután jellegűek, és mikor eljutnak arra a szinte, hogy a kicsik képesek végig ülni az előadásokat, megkezdődik a tudományok elsajátítása. A gyermekközpontú és léptékű oktatással Galilei, Arisztotelész és Einstein tanai hamar bekúsznak a tudásra szomjazó fejekbe, és a tanárok képesek olyan szintre fejleszteni a gyermekeket, hogy azok már a gazdag magániskolák tanulóival is felvehetik a versenyt.
A gondolkodás tisztaságára és a kérdésfeltevésekre ösztönző tudatos oktatói törekvés legszebb példáit olvashatjuk a könyvben. A Muhammadiyah-i iskola tanítói igazi sorsfordítók és túlzás nélkül állítható, hogy a pedagógusi hivatás igazi hősei. Fáradságos munkával a leglehetetlenebb helyeken is felkeresik az iskolaérett gyermekeket, tankönyvet visznek, magánórákat adnak - ingyen. Ha a tanulók megunják az iskolát, ezek az emberek mennek utánuk, újra és újra beszélnek a szülőkkel akkor is, ha sokszor csak elutasítás a válasz. Rendületlenségük, a tudásba vetett hitük és hivatásuk egyetemleges felelősségérzete minden akadályon átrepíti őket. Mindennapi harcukat olyan közegben vívják, ahol az esélyegyenlőség nem létező fogalom, a társadalmi felépítés pedig még mindig a régi holland gyarmati rendszert idézi: kevesek kiváltsága a hatalom, a többiek pedig tudatlanságban tartott engedelmes, de mindenekelőtt irányítható embertömeget alkotnak. A szülők bányászatból, teherhordásból és halászatból élnek, és bár a sziget ónban a világ egyik leggazdagabb helye, a nyereséget nem a helyiek kapják, hanem a nemzetközi érdekeltségű nagyvállalatok.
A könyv bővelkedik a rendkívüli pillanatokban, és mint minden gyermekekről szóló történet, egyszerre felemelő és drámai. Vitustáncuk monszun idején, vagy egy tehetséges diák első találkozása a matematikával, rendhagyó példaképek feltűnése a teremfalakon, mind olyan szépen megírt, szívbemarkoló elbeszélések, melyek szinte képszerűen égnek az Olvasó emlékezetébe, és felidézésükkor megáll az idő. A 48 részre tagolt, önéletrajzi ihletésű regény minden fejezete olyan, mint egy-egy nagy hatású, jól átgondolt novella, melyek bár egymásra épülnek, történeteik és tanulságaik önmagukban is megállják a helyüket. A szerző úgy gondolja, írása azért tett szert ekkora népszerűségre, mert az indonézek könnyen tudtak azonosulni a történet szereplőivel.
Hirata mára világhírű író, aki felhagyott telekommunikációs munkájával, hogy teljesen az írásnak szentelhesse magát. Ezt könnyen meg is tehette, hiszen a mű több mint 5 milliós példányszámban kelt el megjelenésekor, annak ellenére, hogy számtalan digitális kalózváltozat keringett az interneten. A szerző szülővárosában könyvtárat nyitott, a regény megfilmesítésének pedig olyan gazdasági sikere lett, hogy Belitungban fellendült a turizmus, a film forgatási helyszínei és az eredeti iskola pedig valóságos zarándokhellyé váltak. Az ázsiai diákok körében A végletek szigete igazi kultkönyv, és töretlenül népszerűek a színpadra állított verziói is.
A könyvről összességében elmondható, hogy fordulatos, jó stílusban megírt, és számtalanszor újraolvasható, egyszerűségében hatalmas erő rejlik, és meghatározó olvasmányélményként őrzöm jómagam is. Tanároknak, diákoknak egyaránt inspiráló olvasmány, melynél pedagógusnapra nem is tudok megfelelőbb és maradandóbb ajándékot.