Főkép

Fülszöveg:

Barbara Taylor Bradford regényeit rajongók milliói keresik és olvassák szerte a világon. E műve a család és a barátság értékeit, az emberi lélek diadalát mutatja fel.

Mallory Keswick úgy érzi, élete már nem is lehetne jobb. Csodálatos, minden szempontból tökéletes házasságban él egy férfival, aki szereti és támogatja. Ikrei boldogsággal töltik ki napjait. Mallory tehát megtalálta azt a családi harmóniát, amit gyerekkorában nélkülöznie kellett.
Élete idilli - amíg egy borzalmas esemény romba nem dönti mindazt, ami megingathatatlannak látszik. Mallory lassacskán kénytelen megbékélni a ténnyel, hogy élete visszavonhatatlanul megváltozott, s ráébred, hogy mindent újra kell kezdenie. Barátnője, Sarah és melegszívű anyósa segítségével olyan erőket fedez fel magában, amelyek létezését korábban nem is sejtette. Abban a hitben, hogy bánatát legyőzve ismét teljes emberi életet élhet, vállalkozásba fog. Hogy netán újra méltó társat talál, arra gondolni sem mer.
Az egyes szám első személyben elmesélt történetből egy nagyszerű nő alakja tárul elénk, akire saját belső tartalékainak fölfedezése, valamint annak felismerése vár, hogyha van bátorsága, újra kezdheti az életet.

A versbetéteket N. Kiss Zsuzsa fordította.

 

Részlet a könyvből:

- Szórakozzatok jól a babaváró bulin. Holnap találkozunk - mondta Andrew, miközben a kijárat felé indult.

- Hiányozni fogsz, de megértem, hogy elmenekülsz - mondtam nevetve.

Andrew velem nevetett: - Tizenhat nő ebben a lakásban, még nekem is sok. - Felkapta vászonzsákját, Trixy nyakörvét, és kinyitotta az ajtót. - Gyerünk, kölykök, induljunk már. Ha sokat vacakolunk, beesteledik, mire az Indián Me­nedékbe érünk.

- Megyek, apa - mondta Jamie, és pehellyel töltött kabát­ját gombolgatta - rosszul.

Lehajoltam, kisegítettem, majd arcon csókoltam. Komoly tekintetet vetett rám: - A mi bébinket várjátok?

Megráztam a fejemet. - Nem, Alicia Munroe-ét. Ő vár babát.

- Ó - mondta nekikeseredve. - És mi hír a mi bébinkről? Megcsináltátok már? - kérdezte. Fényes kék szeme áthatóan nézett, arcán remény gyúlt.

- Még nem - válaszoltam, és felálltam. Andrew-ra néztem, cinkos pillantást váltottunk, és Andrew rám kacsintott.

- Ne felejtsd el megetetni Swellent - mondta Lissa.

- Megígérem, hogy nem felejtem el, drágám. - Leguggol­tam, és megcsókoltam. Kis karjait nyakam köré fonta, és ap­ró csókokkal hintette tele az arcom. - Pillangópuszik neked, mama, amilyeneket papa szokott nekem adni - mondta, majd fejét, szokása szerint félrebillentve megkérdezte: - Szóltál a Mikulásnak, hogy olyan nagy babát kérek?

- Igen, papa szólt neki.

- És a Mikulás tudni fogja, hogy hová kell hozni? - kérdez­te aggódva. Nyugtalan arccal tette hozzá: - Megtalálja a na­gyi házát Yorkshire-ben?

- Természetesen. Papa a nagyi címét adta meg neki.

Arca felragyogott, begomboltam a kabátját, és fejére húz­tam a kék gyapjúsapkát, amelynek kékje egyezett a szeme szí­nével. - így! Gyönyörű vagy! Te vagy az én gyönyörű kislá­nyom, a legszebb kislány széles e világon. Most húzzátok fel a kesztyűt. Mind a ketten - pillantottam Jamie-re. - És nem akarom, hogy odafent kabát nélkül szaladgáljatok a kertben. Hideg van. És ne dobáljatok Trixynek maradékokat az asztal­ról.

- Nem, mama - válaszoltak egyszerre.

- Hallod ezt, Trixy? - kérdeztem a kiskutyát. Apró Bichon Frisé kutyánk kifejezésteljes fekete szemmel nézett fel rám, és a farkát csóválta. Fölemeltem, dédelgettem, megcsókoltam a feje búbját, majd visszatettem a padlóra.

Velük mentem a bejárati ajtóig, és a kinti előtérben velük vártam a felvonóra. Andrew megölelt, arcon csókolt, és azt kérdezte: - Betetted a listát a vászonzsákba? Azoknak a hol­miknak a listáját, amiket holnap vissza kell hoznom?

- Igen, betettem. Nem sok, csak az ikrek néhány holmija és kettőnk irhabundája, amit Yorkshire-be viszünk magunk­kal.

- Oké, minden rendben, cicám. - Megint megcsókolt, és a gyerekeket meg a kiskutyát a felvonóba terelte. - Viszlát.

- Vezess óvatosan - szóltam utána, amikor csukódni kez­dett a felvonó ajtaja.

- Úgy lesz - kiáltott vissza -, és felhívlak, amint odaérünk!

 

Most, hogy elmentek, csönd lett a lakásban. A hálószobába mentem, íróasztalomhoz ültem, és üdvözlőkártyát írtam az Alicia kisbabájának szánt ajándékhoz.

Alicia Munroe jó barátnőnk volt; Sarah-val meg velem járt a Radcliffe-be. Ő is New York-i származék, két éve lett Jonathan Munroe felesége, és vele költözött Bostonba. A hét végére jött Manhattanbe, hogy szüleit meglátogassa, és hogy részt vegyen azon a partin, amit Sarah meg én adunk szüle­tendő babája tiszteletére az én lakásomon.

Andrew három héttel ezelőtt értesült tervünkről. - Én el­lógok, Mai! Amúgy is szeretnék körülnézni még egyszer az Indián Menedékben, mielőtt karácsonyra Yorkshire-be men­nénk. Magammal viszem az ikreket és Trixyt, hogy ne legye­nek itt láb alatt, és hogy ti, lányok, zavartalanul mulathassa­tok.

Amikor hangot adtam ama kételyemnek, hogy hogyan fog boldogulni Jenny, a korábbi au pair nélkül (aki végleg haza­ment Londonba), Andrew vigyorgott, és egyetlen szót mon­dott: - Nora. - És e név hallatán azonnal megnyugodtam. Nora imádta az ikreket, élvezettel főzött rájuk, sürgölődött körülöttük. Most, hogy én nem vagyok jelen, elemében lesz, ugyanúgy, mint Eric, aki rajongott az ikrekért.

Az asztalomon álló kis naptárra pillantottam. December ti­zedike, szombat. Tizenegy nap múlva repülünk Londonba, és a rákövetkező reggel felülünk a Yorkshire-be vivő vonatra.

Diana meghívta Sarah-t is, aki a meghívást boldogan elfo­gadta, és úgy terveztük, hogy január elejéig Kilgram Chase- ben maradunk. Gwenny Reece-Jones és apám is velünk lesz­nek. Apám tegnap hívott fel Londonból. Jelezni akarta, mennyire örül, hogy az ünnepeket velem, Andrew-val és unokáival töltheti. Annak is örül, hogy megkedveltem Gwen- dolynt.

Az út még egy sereg előkészületet kíván, és Sarah meg én holnap még egy utolsó bevásárlókörutat teszünk. Kezdtem összeállítani a listát - Gwenny nevénél megtorpantam. And­rew tegnap este gunyorosan javasolta, hogy vegyek neki egysálat. És jóllehet tréfálkozott, nem is látszott olyan rossz öt­letnek. Talán a Bloomingdale-nél találok valami különlege­sen szépet.

Végeztem a jegyzékkel, a kis kártyát a bevásárlótáskába tettem az Aliciának szánt ajándék, az antik ezüst keresztelő­pohár mellé. Táskával a kezemben lementem a nappaliba.

Házvezetőnőnk, Josie, a kedves, anyáskodó chilei asszony a két nagy pamlag és a karosszékek párnáit rázta fel.

Amikor beléptem, felpillantott, és közölte: - Az ebédlő­ben befejeztem a portörlést, és most a konyha következik.

- Köszönöm, Josie, de jobb lenne, ha először beágyazna és rendbe rakná a hálószobákat. Miss Thomas bármely percben megérkezhet, és akkor nekilátunk az ennivaló elkészítésének. Azt hiszem, utoljára hagyhatná a konyhát.

- Igaza van. Amint végeztem a takarítással, én is segítek a szendvicseknél.

- Köszönöm - mondtam, és az ebédlőbe mentem. A sarok­ba raktam a bevásárlótáskát. - Megterítek a teához.

Mire Sarah félórával később befutott, már kiraktam a csé­széket, csészealjakat és tányérokat, valamint a kristálykelyheket. A babaváró bulit pezsgős teázásnak szántuk, Veuve Clicquot pezsgővel készültem a vendégeket kínálni.

- Nem sok tennivalót hagytál nekem - mondta Sarah, amikor az asztalokat megszemlélte.

- Ne áltasd magad. Rengeteg munka maradt. Gyürkőzz ne­ki, és gyerünk a konyhába!

Először egy csésze kávét ittunk az ablak előtti asztalnál, megtárgyaltuk a partit, Sarah nehéz hetét, és jót beszélget­tünk.

Negyedórával később végre nekiláttunk: a hajszálvékonyra szeletelt füstölt lazacot falatnyi darabokra vágtuk, kemény tojást főztünk a tojássalátához, uborkát és paradicsomot szel­tünk, villával összetörtük a szardíniát. A szendvicseket ké­sőbb, röviddel a vendégek érkezése előtt készítjük el. A meg­hívás három órára szólt - most még nagyon korán van.

Sarah hirtelen megszólalt: - Örülök, hogy ilyen korán kez­dődik a parti. Hatkor, legkésőbb fél hétkor már mindenki lelép, és akkor kettesben elmehetünk moziba, és valahol megvacsorázhatunk.

- Pompás. És mit szólnál most egy falat kajához? Nem tu­dom, te hogy vagy vele, de én szédülök az éhségtől. - A fali­órára néztem: - Fél kettő múlt.

- Fogyókúrázom. A karácsonyra spórolok.

Nevettem. - De Sarah, tüneményesen nézel ki. Igazán kar­csú vagy.

- Azért még leadhatnék egy-két kilót. Nos, nem bánom. Megkóstolom a füstölt lazacot.

- Máris - nyúltam egy szelet kenyérért. Megcsördült a te­lefon, fölemeltem a kagylót.

- Helló, cicám, én vagyok, és itt vagyunk! - mondta And­rew. - És találd ki, hogy mi van: havazik! Káprázatos, igazi tündérország. A hó ragyog a napsütésben. Hógolyócsatát ígértem a gyerekeknek.

- Remek, de ügyelj, hogy húzzanak csizmát és öltözzenek jó melegen. Megígéred?

- Igen, és ne aggódj annyira, cicám.

- Nora ott van?

- Hát persze. És Eric is. Befűtött minden kandallóba, és Nora kitűnő zöldséglevest főzött, és kenyeret is sütött. Pár perc múlva ebédelünk. És ez a leves! Micsoda illata van! Úgy­hogy ne aggódj, idekint minden rendben.

- Ez is bizonyítja, hogy milyen jól el tudsz lenni nélkülem - mormoltam.

- Ó, nem - biztosított komolyabb hangon -, semmiképp sem tudok ellenni nélküled, Mai.

Én se nélküled - válaszoltam. - Szeretlek.

- Én meg téged. Csókollak, drágám. És csókolom Sarah-t is. Holnap vacsorára otthon leszünk. Mondd meg neki, alig várom, hogy egyek a spagetti primaverájából.

- Megmondom. Jó szórakozást.

 

***

 

Csakúgy, mint tegnap, ma is havazott. De ma este gyérebben, és ahogy az ablakon kinéztem, észrevettem, hogy a hópelyhek abban a pillanatban elolvadnak, amint a járdára érnek. Tehát Andrew nem az időjárás miatt késik.

Fehérborral teli poharamat a kávézóasztalra tettem, kimen­tem a kuckóból, átvágtam az előtéren, és a konyhába igye­keztem.

Lépteim hallatán Sarah megfordult. - Elzártam a spagetti főzővízét. Nincs értelme beledobni a tésztát addig, amíg And­rew meg a gyerekek meg nem jönnek. Az utolsó pillanatban majd elkészítem.

Bólintottam, és önkéntelenül a konyhai órára néztem. Tíz perccel múlt nyolc. - El nem tudom képzelni, merre járnak, miért nincsenek még itthon.

- Akármi feltarthatja - mondta Sarah, és a fedőt a forró vizes fazékra tette. - Közlekedési dugó. Hóesés.

- Nem, nem lehet a hóesés. Most néztem ki az ablakon, a hópelyhek azonnal elolvadnak.

- Itt, a keleti Hetvenkettedik utcán valóban elolvadnak, de ha Connecticutban havazik, az lelassíthatja Andrew útját, csakúgy, mint bárki másét, aki vasárnap este tér vissza a vá­rosba. Valószínűleg egy csomó autó torlódott össze.

- Igen, meglehet - kaptam a lehetőségen, hogy aggodal­mam csillapítsam. De az igazság az, hogy Andrew nagyon rit­kán késett - és most ez izgatott. Sarah ugyanolyan jól tudta, mint én, de egyikünk sem mert gondolatainak hangot adni.

- Megint megpróbálom Annát hívni, talán már otthon van.

- Oké, hívjad - helyeselt Sarah.

Leemeltem a falitelefon kagylóját, és az Indián Menedék kertészének számát tárcsáztam. Hosszú ideig kitartóan csön­gött, úgy, mint korábban. Majdnem letettem, amikor odaát végre felvették.

- Helló - szólt bele Anna.

- Én vagyok az, Mal. Biztos nem voltál otthon, időtlen idők óta hívogatlak.

- Sharonban voltam, a testvéremet látogattam meg és...

- Találkoztál Andrew-val, mielőtt hazaindult? - szakítot­tam félbe.

- Igen. Miért kérded?

- Az hánykor volt?

- Olyan két óra körül.

- Kettőkor! De annak több mint hat órája! - kiáltottam, és riadt arccal néztem Sarah-ra. Odajött, mellém állt, arca ugyanolyan gondterhelt lett, mint az enyém.

- Azt akarod mondani, hogy még nem ért haza? - kérdezte Anna.

- Nem, és kezdek nagyon izgulni. Az út legfeljebb három órát vesz igénybe, és Andrew ennél is rövidebb idő alatt szok­ta megtenni.

- Mal, idefent havazik, és lehet, hogy útban a város felé hóakadályokba ütközött. Ja és még valami! Andrew említet­te, hogy karácsonyi bevásárolnivalója van. Lehet, hogy emi­att késik.

- Igaz. Lehet, hogy megállt néhány üzletnél a befelé veze­tő úton. Most, ünnep előtt minden üzlet nyitva van és sok­kal később zárnak. Valószínűleg ez történhetett, és kösz, Anna; máris nyugodtabb vagyok.

- Ne izgulj, Mal, bármely pillanatban betoppanhat. És, ugye, felhívsz, mielőtt elindultok Angliába?

- Persze, e hét folyamán. Viszlát, Anna.

- Viszlát, Mal.

Letettem a kagylót, és Sarah-hoz fordulva közöltem: - Andrew elmondta Annának, hogy még vásárolni akar né­hány karácsonyi ajándékot. Biztos, hogy emiatt késik. Nem gondolod?

Sarah bólintott, biztatóan mosolygott. - Kedveli azokat az útba eső kis régiségboltokat. És lehet, hogy az ikrek pisilni akartak, vagy enni valamit, és így többször is meg kellett áll­nia. Ha belegondolsz, mi is gyakran megállunk, hasonló okokból.

- De miért nem hívott fel? Ez nem jellemző rá - mormol­tam ajkamba harapva.

Hosszan csöngettek a bejárati ajtón.

Sarah meg én megkönnyebbülten, ajkunkon boldog mo­sollyal néztünk össze.

- Na végre itt van! Az ember azt hihetné, hogy nincs nála kulcs! - kiáltottam, és megkönnyebbülten nevetve siettem a hallba.

Amikor elfordítottam a kulcsot, és kitártam az ajtót, így kiáltottam: - És hol a csudában voltatok... - A mondat be­fejezetlenül maradt. Nem a férjem és a gyerekeim álltak ott, hanem két férfi, nedves felsőkabátban.

- Kit keresnek? - néztem rájuk zavartan, és mielőtt vála­szolhattak volna, tudtam, hogy rendőrök. New York-i lévén azonnal felismertem őket összetéveszthetetlen külsejükről. Civil ruhás rendőrök. Szívem összeszorult.

- Mrs. Andrew Keswick? - kérdezte az idősebbik.

- Az vagyok. Történt valami...

- Johnson nyomozó vagyok. A társam DeMarco nyomozó. A huszonötödik körzetből. Beszélni szeretnénk önnel, Mrs. Keswick.

Mindketten felmutatták rendőrigazolványukat.

Nagyot nyeltem. - Valami baj van? - sikerült kinyögnöm. Szemem ide-oda járt kettejük között. Rettegtem a választól; szívem hevesen vert.

- Bejöhetünk? - kérdezte Johnson. - Azt hiszem, jobb lenne, ha odabent beszélnénk.

Bólintottam, szélesebbre tártam az ajtót, és hátrább lépve beengedtem őket.

DeMarco becsukta az ajtót.

Sarah, aki a háttérben állt, megszólalt: - Sarah Thomas vagyok, Mrs. Keswick és a család régi barátja.

Johnson nyomozó bólintott, és DeMarco nyomozó fejbó­lintással üdvözölte.

A nappaliba vezettem őket. - Valami baj van? A férjem késik. Én, azaz mi, Sarah meg én kicsit aggódunk. Csak nem karambolozott?

- Mrs. Keswick, üljön le - mondta DeMarco.

Megráztam a fejem. - Kérem, mondják el, mi baj van.

DeMarco a torkát köszörülte: - Tragikus eset történt. Azt hiszem, le kellene ülnie.

- Mondják már meg! - Hangom elcsuklott, remegni kezd­tem. Félelem öntött el, és egy karosszék háttámlájába kapasz­kodtam.

- A férje Mercedesét a Park Avenue és a Száztizenkilen­cedik utca sarkán találtuk. A férje megsebesült...

- Ó, istenem! Súlyosan? Hol van? O, istenem, a gyere­keim! Nem esett bajuk? Hol vannak? Hol a férjem?

Szívem vadul dobogott. Pánik és rettegés fogott el, előbbre léptem és megragadtam DeMarco karját. Sürgetve mondtam: - Miért nem hozták haza a gyerekeimet? Melyik kórházban fekszik a férjem? Az ikrek bizonyára meg vannak rémülve. Kérem, vigyenek hozzájuk!

Zihálva, könnyekkel küszködve fordultam Sarah-hoz: - Gyerünk, Sarah, induljunk! Menjünk az ikrekhez és Andrew-hoz! Siess már! Szükségük van rám!

- Mrs. Keswick, Miss Thomas, egy pillanat - szólt De­Marco.

Megálltam, ránéztem. Volt valami furcsa a hangjában. Összeszorult a gyomrom. Ösztönösen éreztem, hogy valami ré­meset fog mondani, olyat, amit nem akarok hallani.

- Fájlalom, de közölnöm kell, Mrs. Keswick, hogy a férjét lelőtték. Ö... ö...

Szemem tágra nyílt. - Lelőtték! Ki lőtte le? Miért? - Fe­jemből kiszaladt a vér, lábam elgyengült.

Sarah-ra néztem. Arca viaszfehér lett. Szokatlanul éles han­gon kiáltotta: - Azt hittem, hogy a kocsi karambolozott!

Mereven bámultam rá - valahogy nekem is ugyanez járt az eszemben.

- Nem, Miss Thomas - mondta DeMarco.

- Súlyosan megsebesült? - próbált nyugodtabb hangon kérdezősködni Sarah.

- Hol vannak a gyerekeim? - kérdeztem, mielőtt a nyo­mozók szóhoz jutottak. - A gyerekeimhez és a férjemhez aka­rok menni.

- A Bellevue-ben vannak. A kutyájukkal együtt. Borzasz­tóan sajnálom, hogy ezt kell önnel közölnöm, de...

- A gyerekeim... ők... ugye, rendben vannak? - szakítot­tam félbe nagyon lassan, rettegve.

Johnson a fejét rázta. Komoran nézett.

- Nem, Mrs. Keswick - mondta DeMarco. - Ma délután halálos lövések érték a férjét, a gyerekeit és a kutyáját. Ret­tenetesen sajnáljuk.

- Nem! Nem! Képtelenség! Nem igaz! Andrew! Az ikrek! Jamie és Lissa! - kiáltottam. Értetlenül bámultam DeMarcóra. Remegni kezdtem.

Hallottam, amint Sarah hajtogatja: - Ó, istenem, ó, iste­nem!

Elléptem DeMarcótól, a széktől, tántorogva indultam a be­járati hall felé, a fejemet ingattam, nem hiszem, nem hiszem. Vakon nyújtottam ki a karom, markoltam a semmit.

Ki kell jutnom innen. A Bellevue-be kell jutnom. A Bellevue. Ott vannak. A férjem.

Andrewhoz kell mennem.

Lissához és Jamie-hez.

A gyerekeimhez kell mennem.

A gyerekeimnek szükségük van rám.

A férjemnek szüksége van rám.

Az én kicsi Trixymnek szüksége van rám.

Azt állítja, hogy mind meghaltak.

Mind halottak.

Mind a négyen.

NEM!

A szoba hirtelen nagyon világos lett, mozogni és inogni kezdett.

És akkor meghallottam. A hangot. Egész testemet átható, rettenetes, fülsértő sikoly volt. Mind hangosabb, vérfagyasztó üvöltés. Mint egy sebzett, megkínzott állat üvöltése. Egyre hangosabb lett, betöltötte az agyamat, megsiketített. Amikor arcom a padlónak ütődött, tudtam, hogy én va­gyok az, aki sikolt.

 

A Kiadó engedélyével.