Főkép

Az 1970-es években egy híres amerikai író New York-i irodájában meglepő levelet kap a Külügyminisztériumtól. Abból az alkalomból, hogy az Egyesült Államok kormánya visszaszolgáltatja a Szent Koronát, illetve a koronázási ékszereket a Magyar Népköztársaságnak, a magyar vezetés beleegyezett, hogy egy amerikai író utazzon Budapestre, sőt még a „legmagasabb féllel” való találkozót is biztosítják számára. Természetesen nem véletlenül esett az amerikai Külügyminisztérium választása a híres íróra, hiszen nagyapja révén ő is Magyarországról származott, azonban nem volt sem 1945-ös, sem 1947/48-as, sem 1956-os, így a magyar pártvezetésnek is megfelelt a személye.

A híres amerikai író súlyos kétségek között érkezik Magyarországra, a legvidámabb barakkba, a gulyáskommunizmus, a 3T, és a létező szocializmus földjére. Vajon mennyire igaz a mondás, hogy a vér nem válik vízzé? Vajon a híres amerikai író lelke mélyére temetett magyarsága elemi erővel fog feltörni, ha Budapestre érkezik? Képes lesz-e arra, hogy kívülről szemlélje az eseményeket, vagy a híres magyar vérmérsékletnek engedve szét fogja zúzni az őt védő-elválasztó burkot, hogy minden előre lefektetett diplomácia szabályt áthágva az események részese és irányítója legyen?

 

Szerencsés Károly regénye az 1970-es évek Magyarországát tárja az olvasó elé egy kívülálló szemszögéből, vagy jobban mondva egy olyan ember szemszögéből, aki megpróbál objektív és indulatmentes szemlélő maradni. Véleményem szerint az 1970-es évek Budapestjét járó híres amerikai író tökéletes metaforája egy, a korszakkal foglalkozó történésznek. Hiszen a hetvenes éveket még nem választja el jelenünktől az indulatokat lehűtő évszázados távolság, így a korszak kutatója bármennyire igyekszik is, az eseményeket a saját érzelmeiből és élettapasztalataiból készített szemüvegen át fogja szemlélni, pontosan úgy, mint a híres amerikai író.

 

Azonban ha ezt a szubjektivitást nem tudjuk levetkőzni, akkor használjuk fel! Így tesz a szerző is, ugyanis regényének cselekménye tele van szőve személyes tapasztalataival, jelen és múltbéli benyomásaival, érzéseivel valamint megválaszolatlan kérdéseivel. Külön ki kell emelni a halált és az elmúlást, ugyanis ezek az egész könyvön végigvonuló motívumok kapcsolják egybe és hangolják össze a regény „személyes” és „történelmi” szféráit. Mit hoz a jövő, mi lesz a halálom után? Mi vár a magyarságra a létező szocializmus világában? Egyáltalán lesz-e jövője az 1956 után megtört nemzetnek a vasfüggöny leomlása után, vagy kellő erő hiányában a nemzet is gerincét vesztett rongybabaként fog a porba hullani? Esetleg minden úgy fog történni, ahogy rendeltetett?

 

A regénynek azok a részei, melyek a hetvenes évek magyar társadalmát és életérzését tárják elénk, egyértelműen magukon hordozzák a történész keze nyomát. Itt a szerző hangsúlyozottan levéltári forrásokra támaszkodik. A korszak bemutatása szempontjából különösen beszédes egy korabeli népszámlálás adatainak beleszövése a cselekménybe, ami reflektorként világít rá, hogy mennyire megosztott, és mennyi feloldhatatlan ellentmondástól terhelt volt a kívülről olykor homogénnek látszott magyar társadalom. Ugyanis ha visszabontjuk az akkor már három évtizede épülő szocializmus épületét, akkor gyógyítatlan sebek és feldolgozatlan történelmi traumák egész sora tárul elénk, melyek nem szűntek meg attól, hogy tilos volt róluk beszélni. Trianon tragédiája ugyanúgy rozsdás vasszögként szúrta a nemzet oldalát, mint 1956 fasiszta „ellenforradalma”. A marxista-leninista ideológia nemhogy választ kínált ezekre a kérdéseket, melyek a legmélyebb rétegekig megosztották a nemzetet, hanem újabb éket vert annak testébe, újabb, lassan szélesedő szakadásokat hozva létre.

 

Fontos kiemelnem, hogy bár az Ahogy rendeltetett jelentős mértékben támaszkodik a korszakot leíró levéltári forrásokra, a szerzőnek mégsem ezek az elsődleges eszközei a korszak bemutatásához. Ugyanis Szerencsés nem statisztikai adatokon, jegyzőkönyveken és propagandairatokon keresztül akarja bemutatni a korszakot – ha ez lett volna a célja, akkor most egy monográfiáról és nem egy regényről írnék –, hanem azt a komplex és egyedi érzelemvilágot akarja kommunikálni, ami kitöltötte azoknak az embereknek a lelkét, akik a hetvenes évek Magyarországában élték életüket. Természetesen a hetvenes évek életérzése sem egy homogén valami; minden ember egy kicsit máshogy élte meg. Így nem is csodálkozhatunk, hogy a regény számos egyedi sorsot mutat be, és a könyv végére végül ezekből az apró benyomásszilánkokból olvad össze a korszak érzelemvilágának tükre.

Az Ahogy rendeltetett című regényt annak a nemzedéknek ajánlom, amelyik már a rendszer „összeomlása” után lépett felnőttkorba, mert ennek a könyvnek az elolvasásával megismerhetjük azt a jószerével csak személyes tapasztalatok révén megszerezhető létélményt, amely bármilyen számsornál vagy leírásnál jobban jellemzi a hetvenes évek Magyarországát.