Főkép

Az Intróból rögtön kiderül, miért is annyira nehéz összefaragni a magyar népzenét és a metalt. Amíg az előbbi toporog, tántorog, és a lábát húzza, addig az utóbbi dübörögve masírozik előre. Kissé másként fogalmazva a rubato előadásmód, a rendre parányit aszimmetrikus ritmusok nehezen összeegyeztethetők a metal gépszerű zakatolásával. Igaz, akadnak, ám főképp a skandináv és a kelta kultúrájú országokban olyan zenészek, akiknek mégis sikerül zúzós, tüzes dalokat csiholnia az ősi és modern elemek vegyülékéből, és véleményem szerint most már a Dalriada is a műfaj legkiválóbbjai közé tartozik.

 

Voltaképp persze nem történt jelentős változás, épp csak átbillent az együttes stílusa egy olyan ponton, ami után megszűnni látszanak a kompozíciós nehézségek. A billentyűk valamivel hátrébb szorultak és a gitárokat erősítik, az akusztikus, népi hangszerek pedig nem dallamvivő funkcióban észrevehetően jobban belesimulnak az alapba; általában véve letisztultabbá, kiforrottabbá vált a hangszerelés. Első hallásra a dob és az ének, vagy az azt felváltó hegedű dominál, és csak jobban odafigyelve fedezhetjük fel a kíséret rendkívüli összetettségét. És innentől fogva egyre gazdagabban bomlanak ki a szólamok, miközben maguk a dalok megőrzik roppant erejüket.

 

Egyértelműen sokat dob a szerzeményeken az is, hogy a népi motívumok és a néha majdhogynem deathbe hajló power metal vadsága mellett több helyen felfedezhetők késő reneszánsz, kora barokk, vagy épp középkori elemek, melyek a klasszikussá érett muzsika emelkedettségét kölcsönzik a Dalriada zenéjének. Talán épp ezért tűnik annyira gyönyörűnek a „Tündérkert” varázslatos melódiája, amit a hármas lüktetésű átvezetés meghatározhatatlan, kortalan szépsége,valamint a neoklasszikus elemekkel ellenpontozott melodikus death metal szóló tesz teljessé. De éppily leírhatatlanul fenséges az album címét viselő „Napisten hava”, melynek epikus, világzeneszerű indítása kontinenseket kapcsol össze zeneileg. Úgy jellegzetesen magyarosak ezek a dallamok, hogy közben bármely ősi nagy kultúrából származhattak volna. Ugyanakkor sokszor nehéz eldönteni, hogy valóban a klasszikus és a modern népiesedik-e a számban (nekem alapvetően ez a benyomásom), vagy épp fordítva történik az egész.

 

Akadnak persze lakodalmakat idéző szerzemények is, például a „Napom, fényes napom”, ami tagadhatatlanul magyaros, egyenesen falusias, egy hirtelen váltással azonban kifejezetten himnikus magaslatokba emelkedik, ami pedig ezután következik, a világ bármely pontján képes megszólítani a metálosokat; és nagyjából ugyanez igaz a remekbeszabott „Hírhozó”-ra is. Ám éppily érdekes színekkel gazdagítják az anyagot a magyar történelemmel foglalkozó szerzemények, például az eleinte középkorias kobozmuzsikát, majd az énekmondók dallamos verselését idéző, a „szólóban” pedig balkáni ritmusokra váltó „Julianus útja” és a „Hunyadi és Kapisztrán nándorfehérvéri diadaláról” című szám, melyben a középkor és reneszánsz bontakozik ki nagy ívű dallamokban és könnyed, finom furulyaszóban a szimfonikus metaltól sem túlzottan távol eső kompozíciós megoldások között.

 

A Dalriada jó eséllyel olyan albumot produkált, amelyre büszke lehet nemcsak a csapat rajongótábora, hanem bármely kemény muzsikát játszó itthoni zenész. Meggyőződésem, hogy a szerzemények a nemzetközi porondon is tökéletesen megállnák a helyüket, pusztán Binder Laura éneke és Rieckmann Tadeusz dobjátéka miatt is, emellett, azt hiszem, azzal sem tévedek nagyot, ha kijelentem, hogy a zenekar a 2012-es év legjobb hazai metal-lemezét tette le az asztalra.

 

Előadók:

Ficzek András – ének, gitár

Binder Laura – ének, furulya, hegedű

Németh-Szabó Mátyás – gitár

Molnár István – basszusgitár

Rieckmann Tadeusz – dob

Ungár Barnabás – billentyűs hangszerek

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Intro (Felcsíki lassú csárdás)

2. A dudás

3. Tündérkert

4. Napom, fényes napom

5. Napisten hava

6. Julianus útja

7. Puszta föld

8. Hunyadi és Kapisztrán nándorfehérvári diadaláról (Saltarello)

9. Hírhozó

10. Borivók éneke

11. A juhászlegény balladája

12. Outro (Gyimesi)

 

Diszkográfia:

A walesi bárdok (2003)

Fergeteg (2004)

Jégbontó (2006)

Kikelet (2007)

Szelek (2008)

Arany-album (2009)

Ígéret (2011)

Napisten hava (2012)