Főkép

Fülszöveg:

A mai lengyel irodalom egyik legegyénibb hangú szerzőjének regényei és esszéi után ezúttal novelláiból kaphatunk válogatást. Az írói pálya különböző szakaszaiban született három novelláskötet akarva-akaratlanul az életút állomásait rajzolja fel. Az „Át a folyón” (1996) sötét tónusú novellái a varsói fiatalkorba és az érzéki tapasztalatszerzés idejébe vezetnek vissza; a „Tél” (2001) riportszerű pillanatképeinek fókuszában az anyag bomlása áll a szerző választott otthona, a Beszkidek kis falvaiban; a „Grochów” (2012) megrendítő visszaemlékezéseiben a halálhoz, az elmúláshoz való viszonyunkat vizsgálja az író. Ebben az egyszerre szikár és lírai prózában minden kis tárgynak, emléknek, értéktelen részletnek helye van, mint egyfajta Noé bárkájában, amely átmenteni próbálja mindazt, aminek részesei voltunk.

 

Részlet a könyvből:

„s a hitetlenség multán mi marad?

Fű, gyomlepett kő, szeder, támfal, ég.

Egy jelkép itt hetenként sorvadoz, s célja homályosul. (...)”

(Philip Larkin, Fodor András fordítása)

 

A hosszú, egyenes utcát árnyékfoltok borították. Nyárfák rézsútos, csapzott csíkjai szabdalták az asz­faltot, forró délelőttökön nem adtak enyhet. Aztán be­értünk az ősgesztenyésbe. Több száz méteren át hú­zódott az összezárult lombok zöld alagútja. A végében már kissé borzongtunk és libabőrösek lettünk. A kilé­pés a napfénybe vakított, mint amikor pincéből lép ki az ember. Ott mögöttünk egyébként nemcsak hűvös, de nyirkos is volt mindig, tovább megmaradtak a tó­csák, mint máshol. A külváros szegényes, piszkos há­zai málnabokrokból font élősövények, orgonabokrok mögött rejtőztek: sosem tudtuk eldönteni, hogy a ter­mészet szeretetéből keletkeztek-e, vagy gondozatlan­ságból és hanyagságból. Különben mindegy is.

A porták egyszer csak hátrébb léptek az utcától. Itt akácos kezdődött. A levelektől rostált fény aranyszín­ben játszott. Mozogtak, fénnyel keveredtek az árnyé­kok, bepettyezték a testeket és tárgyakat, mulatságos, ideiglenes külsőt kölcsönöztek nekik. Meg erdeife­nyők voltak még, valahol útközben. Az utcát épp csak érintő, sárga homoknyelveken álltak. Túl messze ah­hoz, hogy árnyékot adjanak. Csak illatoztak.

Vasárnap reggel és délelőtt ezen a hosszú utcán, fé­lig fasoron, félig erdei úton vonult az egész lakótelep. Ünneplőruhák és megfontolt léptek parádéja, ame­lyet mi, kiskamaszok nem tudtunk kellően értékel­ni. Az egyes családok külön-külön, méltóságteljesen lépkedtek, mi meg próbáltunk kiszabadulni anyáink és apáink vonzásköréből. Egyesek lassítottak, mások vigyázva szaporázták lépteiket, bármikor várva a jól ismert „hol lófrálsz már megint?”-et. De az út félétől már szabadok voltunk. Csapatba verődve előzgettük szüleinket és nővéreinket, talán, hogy érezzük: saját akaratunkból, nem kényszerből tesszük meg az utat. S csakugyan: mi, akiket persze vittek, és nemigen fűlt a fogunk az egyhangú szertartáshoz, elsőként álltunk a hosszú cementlépcső lábánál, amely a járólapokkal kirakott udvarra vezetett.

Egy dombon, homokbuckán állt a templom. A hu­szadik századi, sematikus neogótika mintegy megtes­tesítette a munkáskülváros vágyait. Beton utánozta a követ, a megfeketedett vöröstégla gyárépületre emlé­keztetett. A fenyőliget koszorúja viszont valahogy fa­lusias, idilli jelleget kölcsönzött az egésznek.

Próbáltunk felszívódni az udvaron nyüzsgő soka­ságban, elveszni az idegenek közt, elbújni az idősebb fiúk háta mögött vagy a templom előtti tömegben, ahol két zlotyért lehetett jégkrémet venni a fagylaltosnál. De ez csak pár percig tartott. Befutottak apáink.

Még sokkal magasabbak voltak nálunk, hamar meg­találtak minket tekintetükkel a tucatnyi gyerek kö­zött. Kiszúrtak minket. Fel se merült, hogy ők jöjje­nek oda. Csak biccentettek a templom felé. Komoly, beesett arcok. Mindegyikük egyforma kölniszagot árasztott. Szigoruk ezekben a pillanatokban valahogy abszolút volt: független attól, hogy mi éppen mit csi­náltunk. Egyenként leváltunk a csapatról, és belép­tünk a templomba, letérdeltünk a hűvös előtérben, az­tán mentünk tovább, majdnem a presbitériumig, ott volt a másodikos-harmadikos taknyosok helye.

Alighanem túl korán kezdtünk templomba járni. Semmi lényegeset nem őrzött meg az emlékezetem. Homályosan emlékszem csak az aranymintára a lila háttéren, a boltozatot borító, arabeszkszerű virágmo­tívumra. Az Úr szenvedésének stációi sátortetős, falu­si kápolnákra hasonlítottak. A pap lassú kézmozdu­latai, az istentisztelet eleven, bár szinte mozdulatlan képei elsuhantak a szemünk előtt, de nem érintették meg képzeletünket. A fiúk ebben a korban olyanok, mint a macskák - kizárólag azt veszik észre, ami mo­zog, úgy kergetik az elfutó tárgyakat, mint kölyök- macska a gombolyag fonalat.

Újabb térdeplések és a ministránsok csengettyűi lökdösték előre a mozdulatlan órát. Olyan volt, mint egy roppant óra ütése vagy egy mérhetetlen las­sú inga, amely szeleteli az újabb és újabb időporciókat, mert sűrű, nehéz, anyagszerű volt az istentisztelet ideje. Mint egy mély álom. A felolvasott vagy énekelt szavak a végtelenségig nyújtották.

A „Menjetek békével!” után úgy toporogtunk, mint a türelmetlen lovak. Útban kifelé örömünk küzdött a félelemmel és illendőséggel, úgyhogy végtelenül mu­latságos látványt nyújthattunk, míg mereven és szín­lelt komolysággal fékeztük futhatnékunkat.

A nyarak felmentettek minket kötelmeink alól. Év­ről évre beljebb húzódtunk a templomhajóban. He­lyünket fiatalabbak foglalták el, kurtára nyírottak, miközben a mi hajunk már a gallérunkra hullott. Hó­napról hónapra, lépésről lépésre hátrébb, a sötét öltö­nyök fala felé. A férfiak a templom jobb oldalát fog­lalták el, a nők a balt. A spontán szegregáció önmaga ellen fordult. Tizenkét-tizenhárom évesen már nem unatkoztunk annyira.

Baloldalt, a nem nélküliség rejtélyes sávjától, a szen­tély közepén futó átjáró angyali területétől elkerítve álltak a lányok. Saját iskolánk és néhány környékbe­li iskola bakfisai. Ismerősek, ismeretlenek és látásból ismertek. A jobb profiljukat láthattuk. Így volt. Ál­mainknak és vágyainknak csak fél arcuk volt, lapo­sak, egydimenziósak voltak. Talán ezért is működött olyan élénken a fantáziánk. Próbált életet lehelni a csonka, papírkivágóra emlékeztető arcokba, amelye­ken csak az orr vonalát, a haj színét és a bőr árnyala­tát tudtuk kivenni.

Derűs vasárnap délelőttökön besütött a vitrázsokon a nap. A villódzó fénydarabkák a hívek fejére hullottak. Piros, zöld, lila, sárga foltok remegtek a lányok arcán. A mi oldalunk, a keleti fiúoldal felől sütött a nap. A szí­nes üvegből formált szentalakok kísértésbe vittek ben­nünket. Légies, titokzatos aurát sugároztak a hajó lány­oldala felé: emiatt imádatunk végig a realitás határán mozgott, fényből szőtt, merőben testetlen képeknek szólt. A felforrósodott cementplaccra kilépve vissza­nyertük elvesztett félszegségünket. A lányok háromdi­menzióssá váltak, és nem mertünk felnézni rájuk.

 

A fagylaltoson kívül néha árusok bukkantak fel a templom előtt mindenféle vásári kacattal. Patronos pisztolyok, gumin lógó, fűrészporral töltött, csillogó tojások, vörös nyelvet öltő pneumatikus ördögök, se­hol egy angyal, hajszálvékony ékszerek, tükrök - elég volt megfordítani, hogy saját pattanásos képe helyett a sima arcú Brandót, Klosst vagy az ingerlő Kim No­vakot lássa az ember. A felesleges tárgyak szezám­ja, semmi, ami jó lenne bármire, ami maradandó és használható: karnevál és pusztulás. Megvetéssel néz­tük ezeket a csodákat, vágyaink tárgya a Rifle farmer és a Rolling Stones elérhetetlen lemezei voltak; a kis- ördögökön és mozdulatlan mutatójú, égszínkék kar­órákon már messziről érződött a falu, a külváros, mindaz, amitől - megfogadtuk - örökre megszaba­dulunk.

A házakhoz vezető utak hosszúak, kanyargósak voltak. Épp az ellentétei az aszfaltozott, egyenes fa­sornak, ahol az embereknek nem volt rejtegetnivalójuk, mindent közszemlére tettek. Néha mentünk egy megállót az elővárosi vasúttal. Majd’ kicsavarodott a fejünk, annyit forgattuk jobbra-balra a hosszú fülke­sort kémlelve, mert egyikünknek se jutott eszébe je­gyet vagy ilyesmit venni. Vagy az ösvények. Ligeteken keresztül vezettek, gazzal felvert, elhagyott telkeket érintettek, újra eltűntek az erdőben, hogy kibukkan­janak egy ház háta mögött, amit világéletünkben csak elölről láttunk. Egy más világ, amelyben a megritkult időt szétfeszítette a rengeteg esemény - olyan aprók voltak, hogy menthetetlenül elvesztek az emlékek kö­zött. Viszont igen sok lehetett belőlük, mert állandó­an lekéstünk az ebédről.

 

De néha másképp alakult.

Az egyetlen délutáni istentiszteletet este hatkor tar­tották. Decemberben és januárban ilyenkor már vak­sötét volt. Néha csak apámmal tettem meg az utat a templomba. Ha valamiért nem mentünk el reggel, az egész vasárnap a bizonytalanság jegyében telt: hát­ha kivételesen sikerül, elfelejtődik a dolog, győz a lus­taság, vagy bekövetkezik egy kis világvége, s a vasár­nap valami csoda folytán átváltozik hétfővé vagy csü­törtökké. Öt és fél hat között már úgy reménykedtem, hogy szinte fájt. A legunalmasabb ismeretterjesztő tévéműsorok valóságos Négy páncélossá változtak. Ám fél hatkor apám sürögni kezdett az előszobában; én az utolsó pillanatig úgy tettem, mint aki ott sincs, majd - amikor már sürgetni kezdett - mint aki meglepő­dik.

Kiléptünk a jéghideg sötétbe. Egyedül baktattunk a hosszú, egyenes utcán. A néma csendben élesen, jól hallhatóan csikorgott a talpunk alatt a hó. A ritka ut­calámpák fehér kézelőre emlékeztető, régimódi burá­jukkal sárgás ragyogásban úszó barlangsorrá változ­tatták az utcát. Szótlanul tettük meg az utat. A Mórija földjére vándorló Ábrahám és Izsák modern, minia­tűr verziója.

Telente az esti istentiszteleteken szinte üres volt a templom. Nem is világították ki teljesen. Hiányoz­tak a ministránsok. A templomszolga tartotta a mi­sét. A fehér karing csak kisebbítette az amúgy is ki­csi öregembert.

A lézengő hívek a hirtelen óriásivá nőtt templom­ban olyanok voltak, mint a kísértetek. Lefagyott a lá­bam. A hideg, a résztvevők csekély létszáma, a magá­nyos, alkalmi vagy buzgó hívek valamilyen különös pátoszt kölcsönöztek az esti áldozásnak. Nem volt or­gona. A pap erőtlen kántálása összeroppant saját sú­lya alatt - a törékeny, mélyen emberi hang keveredett néhány öregasszony bégető válaszával. Mindent át­hatott a szomorúság és reménytelenség, de egyszers­mind az emelkedettség is.

Útban hazafelé magammal vittem a templomszol­ga képét, amint karingétől immár megszabadulva a gyertyákat oltogatja azzal a különös eszközzel - egy hosszú bottal a végén kis sipkával -, a néhány asszony meg remegő hangjával helyettesíteni próbálja a hiány­zó orgonaakkordokat.

 

Mindez elmúlt.

Spirálban távolodtunk el. Mikor elkezdtek bízni bennünk, mi természetesen hazudozni kezdtünk. Vé­gül is mibe került elkapni egy értelmesebb kissrácot, és kikérdezni a szentbeszédről vagy az evangéliumok­ról? Semmibe. Provokatívan súroltuk a falat, elcsíp­tük a mise első szavait, és eltűntünk az ösvényeken és utcácskákon, ügyeink forgatagában. „Gyerünk a csa­tornához” - s mentünk a zöldes színű, mozdulatlan víz partjára, hogy elücsörögjük a lopott időt, cigaret­tázva, köpködve, büszkén vállalva a szentségtörést, és egyre szabadabbnak érezve magunkat. Igen. Spirál­ban távolodtunk el. Egyre nagyobb és nagyobb körö­ket írtunk, hogy végül meggyőződjünk róla: a temp­lom összezsugorodott, alig nagyobb egy babaháznál. És most már csak emlékeinkben léphetünk be.

 

A Kiadó engedélyével.