Főkép

„A huszadik századi Franciaországból három név fog fennmaradni: De Gaulle-é, Picassóé és Chanelé.”

 

André Malraux sokat idézett kijelentése (mely eme könyv hátoldalán is helyet kapott) bár túlzó, jól jelzi Coco Chanel jelentőségét. A francia divat nagyasszonya, aki kiszabadította a nőket a fűzőből, forradalmasította a divatot, útjára bocsátotta a „kis fekete ruhát”, a Chanel No 5-t, a bizsut és a fiúsan rövid hajat, kétségkívül a huszadik század legnagyobb hatású nőalakjai közé tartozik (úgy gender-, mint popkulturális szempontból). Ikon, példakép, nemzeti kincs – és közben egy gyarló, sok szempontból elítélhető ember, aki egy viharos korban, gyermekkora és magánélete terheivel a hátán halmozott egymásra rossz döntéseket. Vagy csupán egy gyenge nő, aki rossz férfi(ak)ba szeretett bele?

 

Gabrielle Chanel 1883-ban született sokgyerekes, szegény családban, nyomorban nőtt fel, majd anyja korai halála után katolikus árvaházba került, ahol zabolázhatatlansága miatt nem találta helyét. Felnőve jóformán egyetlen út állt előtte: az utca; ám tehetsége és kitartása (valamint később oly sokszor gátlástalanságba csapó túlélőösztöne) jókor vezette jó helyre – gazdag és befolyásos „pártfogók” segítették első kalapszalonjának megnyitását, majd divatüzlete beindítását. Bár az önerőből magasra jutó nők példaképe lett, még legelfogultabb életrajzírói sem tagadhatják, hogy az első tétova lépéseket gazdag szeretői kitartottjaként tette meg. Ám ahelyett, hogy oly sok alacsony származású és szép nőcskéhez hasonlóan beérte volna a „kirakat” szerepével, ő tanult, taposott, helyezkedett, mai szóval: „megcsinálta magát”.

 

Miközben egyre magasabbra tört a divatvilágban, és a pezsgő párizsi művészélet megkerülhetetlen tagjává vált, örök társává vált a félelem – attól, hogy mindent elveszít, és visszacsúszik gyermekkora nyomorába. Ez a félelem és az elkeseredett, szinte mániás tetszeni vágyás (bár tán pontosabb lenne úgy fogalmazni: a vágy arra, hogy rajongjanak érte) vezette olykor tévutakra, méltatlan férfiak ágyába, vesztes játszmákba. Sikert sikerre halmozott, mégis: saját belső démonaival épp úgy küzdött, mint bárki más. S hiába rajongott érte a fél világ, hiába váltották egymást ágyában hercegek, bárók, gazdag playboyok és tragikus sorsú költők, az igaz szerelem csak kerülgette.

 

A tragikus sorsú „nagy szerelem”, Boy Capel, a cári családból származó Dmitrij Pavlovics nagyherceg, Westminster hercege, aki mellett sok évig hercegnőként élt, Igor Sztravinszkij és Pierre Reverdy – csak ízelítő a névsorból, akik hosszabb-rövidebb ideig Chanel kegyeit élvezték. De kóstolgatták egymást Salvador Dalival és Pablo Picassóval is. Élete utolsó hosszabb kapcsolata egy német báróhoz, Hans Günther von Dincklage-hez fűzte, aki az eddigi Chanel-életrajzokban afféle „fehér folt” volt. Hal Vaughan amerikai újságíró, aki korábban a hírszerzés kötelékében is megfordult, ezt a viszonyt vizsgálja könyvében, és kísérli meg bebizonyítani, hogy Chanel nem csupán Dincklage szeretője volt, hanem kémkedett a náciknak a megszállt Párizsban.

 

Állítását „eddig fel nem tárt levéltári anyagokra” alapozza, melyeket kutatva nyomára jutott a „Spatz” fedőnevű Dincklage kémtevékenységének. Az eddigi vélekedésekkel ellentétben, melyek afféle meggyőződés nélküli, gazdag, élvhajhász playboy-ként írják le, Vaughan azt állítja, Dincklage magas rangú kém volt, aki közvetlenül a náci párt vezetésének jelentett, és akcióiba beszervezte Chanelt is. Aki, hogy a megszállt Párizsban megőrizhesse előkelő lakosztályát a Ritz-ben, és tovább működtethesse szalonját, bármit kész volt megtenni a náciknak. Merész állítások, ám Vaughan meggyőző bizonyítékokkal szolgál: jegyzőkönyvek, levelek, rendőrségi akták (s mintegy negyvenoldalnyi jegyzetanyag a könyv végén). A mérleg másik serpenyőjében ott a történelem: Chanelt sosem ítélték el, noha bíróság elé került a háború után, és maga Churchill járt közbe az érdekében. Ami önmagában semmit nem bizonyít (még a Westminster hercegével folytatott viszony idején lettek jó barátok), ám pletykák és a brit titkosszolgálat teljességgel fel nem tárt iratai azt pedzegetik, hogy Chanel nem náci kém volt, hanem épp kiugrásra készülő német tisztek és a brit vezetés között közvetített.

 

Vaughan dokumentarista regénye az ikonikus Chanel-képet árnyalja, kísérletet tesz arra, hogy leemelje a nagyasszonyt a piedesztálról – miközben ő maga sem tudja feledni, miért is került oda. Miközben levéltári anyagokra hivatkozva ecseteli Chanel viszonyát Dincklage-val, és kísérli meg bebizonyítani Chanel kollaboráns, sőt, náci kém mivoltát, egyúttal mentené is a divatforradalmárt a túlságosan negatív ítélettől. Minden állítását egy magától Chaneltől származó kijelentéssel árnyalja, ami felveti a kérdést, mi is lehetett a szándéka ezzel a könyvvel. Chanel antiszemita mivolta például köztudott volt a korabeli Párizsban – amiben a katolikus árvaház és a brit arisztokrata körök hatásának éppúgy szerepe volt, mint a Wertheimer-testvérekkel való fúziónak, melynek során eladta a Chanel No 5 gyártási és értékesítési jogait csekély tíz százalék részesedésért, s amit később úgy értékelt, hogy őt kizsákmányolták. Mikor a nácik meglebegtették előtte a lehetőséget, hogy visszaszerezheti a parfümje jogait, sőt, többet is, két kézzel kapott a lehetőségért. Vajon meggyőződéses zsidógyűlölő volt, vagy egy sértett felkapaszkodott kislány, aki nem tudta megbocsátani, hogy mások jobban kerestek a saját üzletén, mint ő maga? Ez persze leegyszerűsítés, de ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel szembesít minket a könyv – és ha mindet meg is válaszoljuk, akkor sem jutunk közelebb ahhoz a rejtélyhez, amit Coco Chanelnek hívtak.

 

Egy biztos: a franciák nagyon hamar megbocsátottak (már ha volt mit…). Az ötvenes években Chanel visszatért, és megismételte egykori sikereit. Világsztárokat öltöztetett, királynőket és elnökfeleségeket, parfümje népszerűsége töretlen, neve szállóigévé lett, és máig meghatározó jelentőségű a divatvilágban. Hal Vaughan könyve adalék egy életúthoz, amiről már számtalan könyv született, és még számtalan fog születni – van helye, jelentősége és a maga módján érdekes olvasmány (bár inkább a történelem, semmint a divat iránt érdeklődőknek ajánlanám), de mint minden hasonlót, ezt is fenntartásokkal kell kezelni. Hogy valaha megismerjük-e a teljes igazságot Coco Chanel életéről, nem tudhatom, de egy biztos: a legenda fennmarad.