Főkép

Vladimir Nabokov regénye ál-önéletrajz(-féleség), melynek főhőse és elbeszélője az orosz-amerikai író, Vagyim Vagyimovics N. A könyvben az emigráns író élettörténetét (és írói karrierjének folyását) követhetjük nyomon, onnantól kezdve, hogy huszonéves korában Franciaországban megismeri első feleségét (a háromból vagy négyből – a narrátor nem biztos benne, hány volt valójában), egészen idős koráig, amikor a már régóta Amerikában élő és rendkívül sikeres író megkéri utolsó (talán negyedik) feleségének a kezét.

 

Vagyim Vagyimovics sok tekintetben egészen olyan, mint Nabokov maga, máskor egyáltalán nem hasonlít rá, személyiségének és életútjának egyes elemei pedig (az igazi) Nabokov (fiktív) regényhőseit juttathatják eszünkbe. Csak néhány példát mondanék: Vagyim Vagyimovics, akárcsak Nabokov, oroszul és angolul is írt könyveket, s a regény elején elolvashatjuk műveinek jegyzéket – a fiktív könyvcímek pedig hol nyíltan, hol burkoltabban utalnak Nabokov egyes műveire, vagy azok címére. Vagy említhetem azt is, hogy a narrátornak van egy lánya, Bel (Isabel, nem pedig Annabel), akivel sokáig semmiféle kapcsolata nincs, ám amikor úgy alakul, hogy a serdülő lány hozzáköltözik, apa és lánya egy ideig majdnem pontosan úgy élnek, mint ahogy Humbert Humbert élt Lolitával.

 

Ahogy ennyiből is sejthető, a regényben hol szórakoztatóan, hol ijesztően (és mindig igen körmönfont módon) keveredik egymással a „valódi” Nabokov, a „fiktív” Vagyim Vagyimovics, illetve Nabokov regényhőseinek élete, és sok esetben szinte lehetetlen eldönteni, éppen melyikük életéről van szó. Mindemellett számtalan rejtett utalás és önironikus játék is van a könyvben. Egy alkalommal például a narrátor azon kesereg, hogy az oroszul írt könyveinek angol fordítói képtelenek tisztességes fordításokat készíteni, sőt, legszívesebben kiirtanák a szövegéből a bonyolult, túlságosan is cirkalmas és túláradó bekezdéseket – mint mondják, a józanabb angol olvasók kedvéért. Az kétségtelen, hogy az „igazi” Nabokov is roppant színesen, érzékien, néha szinte elviselhetetlenül buján írt – ebben a regényben pedig gyakran valóban olyannyira cirkalmas és túláradó a nyelvezete, hogy szinte jogosnak tűnik a fordítók panasza és kritikája. Ám természetesen (?) ez a szöveg nem Nabokové, hanem a narrátoré – aki majdnem olyan, mint Nabokov, mégsem azonos vele, s aki szinte úgy ír, mint Nabokov – csak még nála is sokkal túlzóbban.

 

Azt hiszem, az olvasó játékos kedvének függvényében lehet ez a regény roppant szórakoztató és elbűvölő, vagy pedig rettentően frusztráló. Az mindenesetre biztos, hogy előnyben van az, aki valamelyest már ismeri Nabokov élettörténetét, műveit és stílusát – nemcsak azért, mert úgy nagyobb eséllyel tud különbséget tenni a valódi, a fiktív és a kétszeresen fiktív között, hanem azért is, mert a regényben foglalt játékokat és utalásokat talán csak akkor lehet igazán értékelni, ha az olvasónak van némi fogalma arról, hogyan és miket írt az „igazi” Nabokov. Első Nabokov-olvasmánynak tehát korántsem ideális választás ez a regény, annak viszont, aki szereti az író más műveit és a posztmodern (jellegű) irodalmat, mindenképpen ajánlott.