Gerbrand Bakker: Az iker
Írta: Bak Róbert | 2013. 05. 02.
A magyarra fordított szépirodalmi kötetek aránya a magyarul megírtakéhoz képest igen magas hazánkban. Ilyen szempontból sokkal jobban állunk, mint például az Amerikai Egyesült Államok vagy Nyugat-Európa. A legtöbb igazán nagy író vagy menő bestsellerszerző könyveit olvashatjuk anyanyelvünkön. De abban biztos vagyok, hogy ha Gerbrand Bakker, a még Hollandiában is sokáig ismeretlen szerző nem nyerte volna el a 2010-es IMPAC Dublin irodalmi díjat, akkor egyik kiadónál sem került volna tervbe egyetlen könyvének megjelentetése sem. Kár lett volna érte, ugyanis az Iker igen kellemes olvasmányélményt nyújtott, emellett pedig irodalmilag is igen magas rangú alkotásnak tartom.
Az alaptörténet kísértetiesen hasonlít a 2007-as IMPAC-díjat elnyerő Lótolvajokéhoz. A narrátor, Helmer van Wonderen számára is az a központi kérdés, hogy a saját életét éli-e, vagy egy rákényszerített, neki idegent. Pontosabban ez nem is kérdés, tudja ő jól, hogy ha nem úgy történnek a dolgok több mint 30 éve, ahogy történtek, akkor ő nem ott lenne, ahol van és teljesen más utat járt volna be. Volt ugyanis Helmernek egy ikertestvére, Henk. Mindig ő volt a dominánsabb: úgy emlegették őket, mint Henk és Helmer, sosem Helmer és Henk. Kezdetben szoros kötelék volt köztük, majd jött egy nő, aki közéjük állt. Helmer egyetlen barátját és támaszát, Jaapot, a bérest, pedig pont ekkoriban az öreg van Wonderen elbocsájtotta, majd jött a baleset. Ha az apjuk kedvence, a mezőgazdaságnak élő Henk nem hal meg fiatalon, akkor valószínűleg a regény jelen idejében, a 2000-es évek elején, ő lenne a vidéki gazdálkodó, ő látná el a teheneket, vezetné a gazdaságot, és nem Helmer. Hogy mi lett volna Helmerből, csak találgatni tudjuk, ahogy ő is. De a testvér halála után Helmer meghajolt apja akarata előtt és maradt a tanyán, hogy egy olyan életet éljen, ami nem az övé.
A jelenben az apa fizikailag már teljesen leépült, mindenben középkorú fia látja el, akinek élettere a lehető legszűkebb keretek között zajlik. Napjai ugyanúgy telnek, ahogy az elmúlt 30 évben mindig. Se felesége, se gyereke, se barátai nincsenek. Ez az állapot változik meg óhatatlanul, mikor Riet, Henk egykori menyasszonya évtizedek után újra felbukkan és egy szívességet kér tőle; ugyanis az asszony férje nemrég halt meg, és nem tud mit kezdeni 18 éves, az egykori szereleme után szintén Henknek keresztelt fiával. Helmer befogadja és ezentúl hárman élnek együtt.
Narrátorunk csendesen, visszafogottan mesél. Sokszor elidőzik a tanyasi mindennapoknál, beszél az állatok körüli teendőkről, de a leglényegesebb témákat sokáig kerüli. Ahogy telik az idő, megismerjük az előzményeket, rájövünk, hogy ebben a regényben szinte senki sem csak saját maga. A szerepek, karakterek folyton át- meg átcsúsznak egymásba. Így lesz hirtelen Helmer nem csak Henk, de a saját apja is, vagy az ifjú Henk egy-egy pillanatra az ikertestvér Henk, a jóbarát Jaap, vagy Helmer/Henk meg nem született gyermeke. A szomszédasszony Ada néha-néha Rietté, míg az emeleten haldokló apa halálmadárrá változik. Itt ne gondoljon senki semmiféle posztmodern, érthetetlen szövegre, öncélú játszadozásra – ugyanis ebben a mindvégig szűkszavú, letisztult, csendes, humoros és melankolikus történetben ezek az áttűnések, párhuzamok olyan nyilvánvalóan, olyan gördülékenyen jelennek meg, hogy egyetlen pillanatra sem akasztják meg a realista történetmesélést, de a fő kérdést nyitva hagyják: a saját életünket éljük-e, vagy azt, amit ránk kényszerítenek.
A regény amellett, hogy kiválóan mutat be egy sokak számára ismeretlen és mára már eltűnőben lévő életformát, a tanyasi életet, kiváló történet és remek könyv is. Ahogy azt a Nobel-díjas J. M. Coetzee megfogalmazza: „a visszafojtott gyengédség és a lakonikus humor regénye”. Ezzel nem is vitatkoznék. Köszönet érte a Magvető Kiadónak.