Főkép

Fülszöveg:

Dora és Luka tizenhat évig nem találkoznak, pedig valaha elválaszthatatlanok voltak: gyermekkorukban csodás nyarakat töltöttek együtt a kis horvát halászfalu sziklás tengerpartján. De Dora családja Franciaországba költözött, és Luka magára maradt. Huszonéves korukban váratlanul egymásba botlanak Párizsban, és abban a pillanatban világossá válik számukra: ők ketten egyszerűen összetartoznak.
Három boldog hónap következik, és már a közös életüket tervezik. Luka csak rövid időre akar hazatérni, hogy néhány dolgot elintézzen - de azután többé nem jelentkezik...
Különleges szerelmes történet; egyszerre időtlen és modern. Időtlen, mert hisz az előre elrendeltetésben - két embert egymásnak teremtett a sors; és modern, mert értjük és érezzük, hogy az élet általában sokkal bonyolultabb ennél.

 

Részlet a regényből:

LUKA GYENGÉCSKE, BÁTORTALAN KIÁLTÁST HALLAT, amikor megpil­lantja a napvilágot, majd teljesen elcsendesedik, amikor a víz a bő­réhez ér. 1959-et írunk Makarskában, Horvátország egy nyugalmas tengerparti városkájában. Anka, a bába, aki a szomszédban lakik, tehát nem sok idejébe telt átsietni, miután a leendő apa kétségbe­esetten kiabált az ajtaja előtt, háromszor is ellenőrzi, hogy a gyermek egészséges-e, hogy mindene megvan-e, és magában azt gondolja: micsoda különös gyermek. Anka a fejét ingatja. Mi lesz belőle, ha már most ilyen csendes és tűnődő, mintha már vagy nyolcvanéves lenne, és látta volna az egész világot. Mégis vak, mint az újszülött kiscicák. Antica, Luka édesanyja kimerülten megkérdezi, hogy tény­leg minden rendben van-e a babával, és hogy miért nem sír. A bába önmagát is megnyugtatva válaszol az anyának — annak az anyának, akivel megszámlálhatatlan liternyi erős török kávét ittak már meg együtt: igen, minden a legnagyobb rendben, most jobb, ha pihen és alszik, erőt gyűjt, hogy később el tudja látni a kisfiát. Szép nagy legényke, hallat még magáról eleget. Az anya a gyermekért nyúl. A kezében akarja tartani. Luka a neve, mondja büszkén, egyúttal kissé zavartan. A bába már tudja, egyetértően bólogat, hogy hiszen mindjárt látszik, hogy itt egy igazi Lukával állunk szemben, majd az édesanya karjára fekteti a hallgatag kisfiút, akinek a szeme olyan tágra van nyitva, mintha az lenne az egyetlen ablak a világra. Egy vak kiscica, gondolja Anka megint. Azonnal álomba szenderülnek. Anya és fia. Meleg novemberi nap ez. Szélcsendes és derült. Tél, amely még nem fordult télbe.

Luka hároméves. Az apja, Zoran ma először viszi magával halászni. Van egy kis halászhajója, amelyet Luka a sajátjának mond. Olyan­kor Zoran mindig mosolyog, és Luka édesanyjára kacsint. O is mosolyog. Az apa kézen fogja Lukát, és együtt mennek a kikötő­be. Luka a jobb kezével apjába kapaszkodik. A bal kezében egy kis táskát cipel, benne rengeteg színes ceruza és egy papírtömb. Luka nagyon szeret festeni és rajzolni. E nélkül a táska nélkül sehová sem hajlandó menni. Ma elsősorban halászni akar. De festeni is. Út­közben sok emberrel találkoznak. A Kacic téren: mindenki üdvözli őket, mindenki ismeri őket, rámosolyognak Lukára, és megkérde­zik, hová megy. Luka alig tud megszólalni nagy büszkeségében. — Halászni — mondja túl hangosan, és elrejti a rajzeszközökkel teli táskát a háta mögé. Az emberek nevetnek. Néhányan kissé eltúloz­zák a csodálkozást: ilyen kicsi fiú, de hiszen az nem lehet, neki még nem is volna szabad. Luka fél, hogy esetleg megtilthatják neki, de egyúttal fel is van háborodva: hogy jönnek ezek az emberek ahhoz, hogy kétségbe vonják az apja döntését. Az apja azonban nem szól, csak komoly arccal megszorítja Luka izzadt kis kezét: minden rend­ben, emiatt fölösleges aggódnia. Továbbmennek. Egyre messzebbre, végig a Riva sétányon. Luka a tenger felől halad, és nézi a vizet. Minden halat lelkes kiáltással üdvözöl. Így jutnak el a kis bárkáig. Az apa nem érzi hosszúnak az utat, de egy hároméves kisfiú számára ez nagy kirándulás. Máris megfájdult a bal keze. Nehéz a táska. Az a sok ceruza! A kis hajó csendesen ringatózik társai között. MA 38. Piros színnel festették rá a rendszámot. Majdnem minden hajó fehér, csak egy keskeny kék vonal húzódik körbe a testükön. De olyan is van, amelyik teljesen fehér. Luka már felismeri az apja ha­jóját. Már milliószor járt ezen a hajón. Vagy még annál is többször. Csak halászni nem volt még soha. Luka mindennél jobban szereti a tengert és a hajót. — Ha nagy leszek, tengerész leszek — mondja. Vagy halász. Az apa könnyed mozdulattal beszáll a hajóba. Magas­ra emeli Lukát a tenger fölé, majd leteszi maga mellé a fedélzetre. A hajó nem nagy, de azért elfér rajta egy kis kabin. Luka leül. Figye­li, amint apja ügyesen kikormányozza a hajót a kikötőből. Egyszer majd Luka is olyan lesz, mint az apja. A nyílt tenger felé veszik az irányt. Sv. Petar és Osejava félszigete között. A tenger végében, ahonnan Luka még mindig látja a Sv. Petar-kápolna romjait — a földrengés rombolta le, borzasztó volt, az egész ház beleremegett, anya sírt, és apa levitte őket a pincébe, és sokáig tartott, minden ad­diginál tovább, és Luka félt, nagyon félt, de túlélték, senkinek sem esett baja, csak a plüssállatok keveredtek össze, apa mindenről gon­doskodott —, az apa leállítja a motort. A hajó halkan siklik a vízen.

—              Hogy hívják azt a szigetet ott? — kérdezi Zoran. Luka szereti ezt a játékot. Jól megy neki. — Brac — feleli. Luka hangja reszket, pedig biztos benne, hogy a válasz helyes. — Jó, és ami mögötte van? — Far

vágja rá Luka. Az apja elmosolyodik. — Igen, majdnem. Hvarnak hívják. De ez egy nehéz szó, néha még nekem sem sikerül kimon­dani. — Luka elgondolkodik. Reméli, hogy semmit nem rontott el. Az apa előveszi a horgászbotot. Tehát minden rendben. Lukának folyton nyelnie kell izgalmában. Áthajol a hajó pereme fölött, és a halakat figyeli. Odakiált nekik, hogy igyekezzenek, készüljenek fel, mert jön ő, Luka. Azzal belemeríti kicsi kezét a tengerbe. — Ide, ide, kis halacskák! — suttogja. Azután felnéz, és tekintete találkozik az apjáéval. Életem legszebb napja ez a mai, gondolja Luka és behuny­ja a szemét. A tenger lakói odasereglenek az ujjacskái köré.

Miközben Luka kezével a halakat csalogatja, Dora olyan átható si­kollyal jön a világra, hogy Anka, a bába elneveti magát. 1962-ben járunk a ferences rendi kolostor kórházának szülőszobájában. Mi­csoda erős kislány, mondja Anka. Az édesanya, Helena annyira ki­merült, hogy meg sem tud szólalni. Mosolyogni sem tud. Csak arra tud gondolni, hogy végre vége. Végre. Az első és utolsó gyermek, gondolja. Lehunyja a szemét és elalszik. Dora hangos méltatlankodása nem zavarja. A bába nem győzi csodálni a csöppség erejét. Szeretettel néz Dorára. Megsimogatja a fejecskéjét és reszkető kis testét. A bába idős — bár ezzel a kis lénnyel összehasonlítva minden­ki az — és nagy tapasztalata van. Számtalan gyermeket segített már a világra. Látta mindnyájukat. De ez a lány! Fáradhatatlan, fülsiketítő sírásával belopja magát az asszony szívébe. Anélkül, hogy eltévedne. Kerülőutak nélkül. A bába érzi, amint könnyek gyűlnek a szemébe. Csendesen. Neki nincsenek gyerekei. Soha nem ment férjhez. A je­gyese elesett a háborúban. Lelőtték az olaszok. Azután nem létezett más férfi számára. Így volt ez akkoriban. És most, a januári nagy földrengés óta, amikor a házából csak a nyugati fal maradt meg, kénytelen a húgánál lakni, és elviselni annak férjét, aki túlságosan is gyakran jön haza részegen, és gúnyt űz az ő magányából. Közön­séges, illetlen módon. Anka begörbíti a mutatóujját, és a bütykével megérinti a kislány apró, kerek száját. Amint a figyelmét elterelik, a kicsi meglepetten elhallgat, és alig látó szemével a bába szemébe néz. Dora lesz a neve, de ezt már mindenki tudja.

Dora kétéves, nagyon élénk kislány. Az édesanyja szerint vadóc. Dora ezt nem érti, de nem is törődik vele túl sokat. Mert az édes­anyja közben mosolyog. És az apja a nyakába ülteti és körbefut vele, mintha ő lenne Dora lovacskája. — Ha Dora nevet, az egész város beleremeg — mondja az édesanya. Dora kétéves létére olyan szé­pen beszél, mint egyetlen más gyerek sem. Mintha már ötéves len­ne. — És meg is ért mindent — újságolja az édesanyja nem minden büszkeség nélkül. Dora semmit sem un meg. Mindent meg kell érintenie, mindent látni akar, mindenhová el akar menni. Az utcán, a Kalalargán, a Riván, a parti sétányon vagy a Kacic téren mind­en járókelőnek odakiált valamit, mire a járókelő, elfeledvén sürgős dolgát, megáll, rámosolyog, még ha bizonytalanul és csodálkozva is, és visszaköszön vagy válaszol neki. Dora biztosan áll, soha nem esik el, de nem is fut, csak egyszerűen nagyon gyorsan szedi a lábát. Léptei hosszúak, különös látvány, olykor talán még komikus is, ha az ember jobban megfigyeli. Dora arra sem vágyik, hogy ugrándoz­zon. Egy fal tetejéről egyetlen lépéssel mászik le a semmibe. — Félsz? — kérdezi az édesanyja. Dora kerüli a tekintetét, és nem válaszol. És nem ugrik.

Luka ötéves és kishúga születik. Anának hívják, nagyon pici, és so­kat sír, és Luka édesanyja alig áll a lábán, és az édesapja többet dol­gozik, mint valaha, és Luka egyre ritkábban látja, és folyton festenie kell, rengeteget, az egész ház tele van már a képeivel. Most óvodába jár, bár az édesanyja nem dolgozik, és a többi gyerek néha nagyon csúnyán viselkedik vele, ezért be szokott menni a vécébe, és ott sír és fest, ahol senki sem látja, Vera néni sem, aki minden gyerekkel törő­dik, őt pedig különösen kedveli. Gyakran túr Luka hajába a kezével, kedvesen rámosolyog vagy rákacsint, és legtöbbször Luka kedvenc történetét olvassa fel, még ha a többi gyerek kiabál is, hogy a törté­net unalmas, és már kívülről fújják. Luka legszívesebben egész nap az óvodában maradna, és soha többé nem menne haza, ahol az a buta kistestvér bömböl, és anya fáradt, és apa nincs otthon, neki pe­dig egyre többször van sírhatnékja, még ha magába is fojtja, és senki nem látja. De attól ő még boldogtalan, és azt akarja, hogy minden legyen ismét olyan, mint régen, amikor az édesapja még horgász­ni járt vele, amikor messze kihajóztak a tengerre, és ő lefesthette a halakat, és ki is foghatta őket, és az édesapja vicces és olykor nehéz kérdéseket tett fel neki, mint például, hogy ha egy fehér tehén fehér tejet ad, akkor milyen tejet ad egy fekete tehén, ami természetesen nem egyszerű kérdés, de ő mindig tudta a választ. És néha még naplemente után is ott maradtak, de mindig, mindig nagyon jól érezték magukat együtt.

Dora érti. Az édesanyja lassan és érthetően beszél, és szomorú, és Dora megérti. De Dorát nem szomorítja el, hogy már most, kétévesen hetente háromszor óvodába kell mennie, mert az édes­anyjának ismét dolgoznia kell, és Dorának nem laknak a közelben a nagyszülei, akik vigyázhatnának rá. A nagyszülei messze, nagyon messze laknak. Dora már többször járt náluk. Egy nagyváros­ban. — Nemes egyszerűséggel szólva: a fővárosban — mondja anya; ilyenkor apa bosszankodni kezd, és kijavítja anyát. Azt mondja, hogy Belgrád a főváros, Zágráb csak egy nagyváros. Belgrádban lakik az elnök is. Anya motyog valamit az orra alatt. Dora látja, hogy anya nem boldog. Nem az elnökkel van baja, őt mindenki szereti, mindig gyerekek és virágok veszik körül, hanem a várossal, amelyikben az elnök él, azzal nincs anya kibékülve. Ezért, amikor kettesben marad anyával, Dora így szól: elutazunk nagymamához és nagypapához a fővárosba. És anya mosolyog, és közben lopva körülnéz. Zágráb. Sokáig kellett utazni az autóval, míg odaértek. Olyan sokáig, hogy Dora közben többször is elaludt. Dora min­denre emlékszik. A feje tele van képekkel, amelyeknek illatuk van, hangjuk, és olykor még ízük is. És mindent szavakba tud önte­ni. — Micsoda emlékezőtehetsége van ennek a lánynak! — kiált fel az édesanyja hitetlenkedve. — Mint egy elefántnak — mondja az apa csodálkozva. Különös gyermek, gondolják néhányan, de nem mondják ki. Dora nem törődik ezzel. Van, hogy hosszasan elidő­zik a tükör előtt, és figyeli önmagát, az arcát, mely oly gyorsan változik, mintha száz különféle arc lenne. Tetszik neki. Ez ő. Ez mind ő. És előre örül az óvodásoknak, akiket még soha nem látott. A játéknak is. Nem fél. — Dora számára az élet egy nagy kaland — mondja az édesanyja mindig, és felvonja a szemöldökét, ami nagyon mókás. Dora ilyenkor mindig elneveti magát. Apa pedig újságot olvas.

Luka megpillantja az új kislányt, aki épp most lép be az ajtón. Fe­kete a haja, hosszú és hullámos. És fényes. Mint a halpikkely. A kis­lány kicsi és vékonyka, fürge és fiatalabb az összes többi gyereknél, és Luka le sem tudja venni róla a szemét. Az anyuka kezében ott a kislány kék-fehér csíkos táskája. A közepén egy nagy, sárga hal. Nagyon tetszik Lukának ez a táska. Még ha nem is tudja, miféle hal az. Az ő hátizsákja fekete, nem ő választotta, és egyszer már neki is esett az ollóval, hátha kap helyette egy újat. De nem sikerült a terv, csak még rosszabb lett a helyzet. A hátizsák azóta csúnya meg szakadt is. Ezért Luka egy reklámszatyorba rejtve hordja. És senki nem veszi észre. Bárcsak neki is lenne egy ilyen szép táskája, mint az új lánynak! Már látja is önmagát, amint ezzel a szupertáskával jár mindenhová, benne a színes ceruzái és a füzete, és mindenki megcsodálja és irigykedik rá. Büszkén szeli át a Kacic teret, lassú léptekkel közeledik a Marinetához, ahol összegyűlnek az emberek, hogy megcsodálják őt és az ő szupertáskáját. Minden tekintet rásze­geződik! Lehet, hogy akkor anya megint mosolyogna, és megcsó­kolná apát, úgy, mint korábban, halkan mondaná ki apa nevét, és többször is elismételné — Zoran, Zoran, Zoran, Luka már hallja is —, és apa elégedetten mosolyogna, és elvinné Lukát halászni. Igen, biz­tosan elvinné magával, és nagyon nehéz kérdéseket tenne fel neki, mint például, hogy ha anya és apa fehér, de a gyermekük Afrikában születik meg, akkor milyen színű lesz a gyermek bőre, ami igazán nehéz kérdés, de nem baj, Luka mindenre tudja a választ. Bárcsak lehetne egy ilyen táskája! Amilyen az új lánynak van. Képtelen le­venni róla a szemét!

Dora kíváncsian lép be az óvoda ajtaján, és körülnéz. Egy magas fiú áll a könyvespolc mellett, és őt bámulja. Dorát ez nem zavarja. Le­veszi a kabátját. Nem akarja, hogy anya segítsen neki, amíg az a fiú őt figyeli. Lehet, hogy ez mindig így van az óvodában. Lehet, hogy valakinek mindig ott kell állnia egész nap, és a többi gyereket kell figyelnie. Lehet, hogy ez egy remek játék. Dora alig várja, hogy ő is játszhasson. A cipőjét is egyedül akarja levenni. — Mi a baj, Dorice? — csodálkozik anya. Anya nem érti. Nem tudja, hogy ez egy nagyon izgalmas, új játék, és hogy az a fiú őt figyeli, és neki bátornak kell lennie, ha ő is be akar szállni a játékba, márpedig ő feltétlenül azt szeretné, ha ő is ott állhatna mozdulatlanul a képeskönyvekkel teli polc mellett, ó, igen, azt nagyon szeretné. Dora tehát megrázza a fejét, és nem válaszol. Mert hirtelen úgy érzi, mintha a feje hol meg­telne, hol kiürülne, mint egy szivacs, mintha fel lenne fújva, akár egy léggömb, mintha forró lenne és könnyű és reszketős és átlátszó. Lehunyja a szemét.

A bal lábán nincs cipő. Így hát ülve marad. — Mi a baj, zlato moje? — kérdezi ismét az édesanya. Dora ráemeli a tekintetét. Anya mindjárt sírni kezd. Moja Dorice!

Luka nem mozdul. A nagy könyvespolcnak támaszkodik, vissza­tartja a lélegzetét. Attól fél, hogy a táska esetleg eltűnhet, ha ellazítja az izmait, és levegőt vesz. Addig bámulja a táskát, míg könnybe lá­bad a szeme. Számolni kezd: egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét. Azután semmivé foszlik a világ, és Luka a polc mentén a földre ha­nyatlik. Minden elcsendesedik körülötte. Lassan tűnik el a külvilág. Mint a képek egy könyvből, melynek lapjait egyenként engedi ki az ujjai közül.

Dora az első, aki az ájult fiú mellett terem. Leguggol, parányivá zsugorodik. Tágra nyílik a szeme, arca pedig teljesen elsápad, mint­ha másból sem állna, csak két nagy szemből. A fiú fölé hajol, és még mielőtt a nő, aki a másik oldalán térdelve felemeli a fiú lábát, elküldhetné vagy megelőzhetné, Dora megcsókolja a halványpiros ajkakat. — Dora! — kiált fel édesanyja rémülten. Most nincs idő be­cézgetni!

Luka halk hangocskát hall az arcához közel: — Te vagy az én Csipke- rózsikám, csak az enyém, ébredj fel, királyfi, te vagy az én királyfim, csak az enyém. — Azután más hangok és szavak is eljutnak a tuda­táig, és zavartan, kimerülten kinyitja a szemét, és.

…a kislány látja a szemét, ahogy lassan kinyílik, riadt tekintetét, az ajkait, melyek némán mozognak.

…de a fiú nem tud megszólalni, ezért halványan elmosolyodik, és.

…a lány is mosolyog, és.

…a fiú bizonytalanul felemeli karját, kezével a kislány arca felé nyúl, és megérinti hosszú, fekete haját, és azon töpreng, vajon hol maradt a táska, és vajon most rá tudná-e beszélni a kislányt, hogy nekiajándékozza, hogy jókedvre derítse, és.

…a lány még egyszer, egészen halkan, olyan halkan, hogy csak a szája mozog, elsuttogja: — Én királyfim, csak az enyém.

 

A Kiadó engedélyével.