Beleolvasó - Remo Bodei: Harag

Fülszöveg:

Kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag, jóra való restség – ez a hét kifejezés a bűnök egész univerzumát foglalja össze. A hét főbűn kiemelt szerepet kapott az ókori világban, ahol a gonosz megtestesüléseként tekintették, és a zsidó-keresztény kultúrkörben az erkölcstelenség megfékezésének egyik alappillére lett. Mit mondanak ezek a kifejezések napjainkban? Mi maradt meg egykori végzetes és veszedelmes természetükből?

Egy dolog biztos: vétekről és bűnről ismét időszerű beszélni. Ebben az új sorozatban hét tudós kutat az újabb válaszok után. A főbűnöket egészen szokatlan szemlélettel vizsgálják, amely távol áll attól a vallásos hagyománytól, amelyben eredetileg kifejlődtek. Kiállhatatlan szenvedélyként értelmezik őket, melyek az emberiség azon képességét fejezik ki, amellyel különbséget teszünk jó és rossz között.

Egy erős energiaáramlás, mely egy elszenvedett sérelem, megsebzett szerelem, egy megcsalt remény vagy szégyenérzet miatt törhet ki. Egy erőteljes szenvedély, mely felforgathatja az egyes ember életét vagy akár a történelem folyását is, és mely gyakorta kapcsolódik össze a gyűlölettel, a nehezteléssel, a gőggel, a bosszúvággyal és a fájdalom megfizettetésének vágyával.

Részlet a könyvből:

A harag mint jelenség

A harag sokáig a legfontosabb és a legtöbbet tanulmá­nyozott szenvedély volt. Valójában már az ókortól kezd­ve ennek a bűnnek tulajdonítják a legértékesebb javak­nak - az értelem világosságának és az önuralom képes­ségének - átmeneti elvesztését. Legtüzesebb megjelenési formáiban egyfajta vakságnak vagy időszakos őrületnek vélik, mely az elme tisztaságát és a döntési szabadságot aknázza alá. Aki áldozatul esik a haragnak, „magán kí­vül van”, kiszolgáltatva valaki másnak, egy belső zsar­noki gazdának, aki megfosztja a megértés és az akarat képességétől.

Nemcsak azoknak jelent fenyegetést, akik átélik, ha­nem - és különösen - a többieknek is. Olyan, mint egy összenyomott rugó: hirtelen és azonnal használja fel a felgyülemlett energiát arra, hogy az egyéneket és a töme­geket olyan cselekedetek végbevitelére sarkallja, melyek­ről gyakran aztán hideg fejjel elismerik, hogy helytelen okból tették, az elért hatásra pedig nem is vágytak.

A harag általában olyan sértésből fakad, melyről úgy véljük, nem érdemeltük ki, olyan égő sebből, melyet má­sok bűnös módon önszeretetünkön vagy - sokszor eltúl­zott - önbecsülésünkön ejtenek. Pontosabban abból a meggyőződésből származik, hogy elárultak, megsértettek, becsaptak, manipuláltak, lebecsültek, megaláztak, elha­nyagoltak bennünket, nem adták meg a kellő tiszteletet, de legalábbis helytelen és igaztalan módon bántak velünk.

Ha saját magunkra haragszunk meg, az abból ered, hogy nem várt, bosszantó és láthatóan leküzdhetetlen akadályokba ütköztünk, vagy abból, hogy vonakodva bár, de elismerjük a felelősségünket egyes cselekedetek és mulasztások miatt. Abból fakad, hogy vigasztalan és bosszantó módon megállapítjuk, bizonyos körülmények között helytelenül viselkedtünk, a keserű bánkódásból, hogy elpazaroltuk lehetőségeinket vagy egyenesen az életünket. Mindenekelőtt pedig függ a tépelődéstől és a tehetetlen bánkódástól is amiatt, hogy nem fordíthatjuk vissza az idő kerekét, hogy utólag kijavíthassuk viselke­désünket és gyógyírt találhassunk az elkövetett hibákra.

A haragnak sokféle szintje lehet, melyek a kihívás, a fenyegetés vagy az óvakodás tüneteként jelennek meg: az idegességtől a veszekedőssé válásig, a nehezteléstől az agresszivitásig, a keserűségtől a süket haragig, a méltatlankodástól a pusztító dühig. A harag különbözik a nehezteléstől, mely nem tud hol kitörni, így pang és gyakran az irigységgel összekapcsolódva tenyészik, és szívesen rejtőzik el. A gyűlölettel sem azonos, egyrészt azért, mert az általában hideg, hosszú távú, kiszámított és gondozott (azaz folyamatosan táplálják és ápolják), másrészt pedig mert a harag nem létezhet együtt a fé­lelemmel. A döntő pillanatban valóban nem ismer sem fékeket, sem tiszteletet, míg a gyűlölet az olyan érvekkel szemben, melyek az agresszivitásról való lemondásra sarkallnak - mint például a félelem, hogy egy hatalmas urat teszünk ellenségünkké - inkább nem mutatkozik meg, és így további ellenségesség táptalajává alakul át.

A nehezteléssel és a gyűlölettel ellentétben a harag nyilvánvalóbb, rövidebb távú, nehezen irányítható, nem előre kigondolt. Hacsak nem olyan irányítási stratégiák­kal találjuk magunkat szemben, melyeknek az alattvalók megfélemlítése a célja, vagy pedig ügyes színlelőkkel, mint például Richelieu kardinális, akinek arca - egy kor­társ szavaival - „sosem borult haragba”(la colère ne pût jamais troubler). Mindazonáltal a színlelés igen ritkán áll ellen a haragnak, ahogy a témával foglalkozó Torquato Accetto jegyzi meg a becsületes színlelésről (Della dissi- mulazione onesta) írott 1641-es tanulmányában:

„... a színlelés legnagyobb hajótörése a harag, mely a legnyilvánvalóbb az érzelmek közül, egy olyan villám, mely, ha felgyúl a szívben, akkor lángba borítja az ar­cot, és szörnyű fénnyel lobog a szemekben. Továbbá a haragos ember úgy ejti ki a szavakat, hogy azok szinte minden értelmet nélkülöznek, formájuk nem világos, anyaguk pedig túl súlyos, úgy jelennek meg, ahogy a lélekben is vannak.”

A harag testi és lelki tüneteken keresztül fejeződik ki, melyeket könnyen megfigyelhetünk magunkon és máso­kon is. Mindig kesernyés az íze, szenvedést okoz a lé­leknek, s ha gyakran éljük át, akkor a testnek is, hiszen fekély és magas vérnyomás a következménye. Ezeken kívül is számos testi tünetet okoz: izomrángás, a pulzus emelkedése, a nyakizmok megfeszülése, pupillatágulás, kidülledt, fénylő szemek, elhomályosult tekintet, vö­rös arc (vagy sápadt, mely a legveszélyesebb harag jele), akadozó nyelv (vagy, ahogy Nagy Szent Gergely mondta, mely „nyilakként lődözi ki az átkozódásokat”), savany­kás és sós nyál, fogcsikorgatás, magas, rekedt és fenye­gető hang (csupa olyan tünet, melyet orvosi szempont­ból mostanában az adrenalin nevű hormon kiválásával magyaráznak a noradrenalinnal együtt).

A haraghoz rendszerint a forróságot kapcsolják, így például az ókori héberben úgy fejezték ki, hogy vala­kinek „éget az orra”, évszázadokon keresztül pedig a szívben lévő vér felforrásának tulajdonították. Általá­ban véve úgy gondolták, hogy a test különböző, forrásban lévő folyadékokat tartalmaz, melyek a bőr „falát” feszítve kitörhetnek (ahogyan ma is használjuk a „dühkitörés” ki­fejezést). A haragos lelket (görögül thümosz, a thüó `ma­gasba lendül` vagy `füstölög` szóból ered, melynek közös az eredete a latin fumus `füst` szóval) tényleg füstnek vé­lik, mely a szív tájékáról felemelkedve elhomályosítja a dolgok látványát. Az angol anger `harag` szót is, melynek eredete az ónorvég angr `kínlódás, szenvedés`, a 19. szá­zad elején a lélek gyulladásához vagy túlburjánzásához hasonlították, tehát egy betegséghez, melyet gyógyítani kell mind az egyén, mind a társadalom szintjén a piócák politikai megfelelőjével (azzal, hogy elvonják az energi­át a politikai testülettől és különösen a „veszélyes osz­tályoktól”, hogy ezáltal elkerüljék a francia forradalom „gyászos túllépéseit” ( lásd a 142—143. oldalt).

Pszichológiai szinten a harag izgalomként jelenik meg, minden tiltó fék elhagyásaként, vágyként és kíván­ságként dolgok elpusztítására, emberek megtámadására, felhergelt és zavaros beszédre („Értem szavaid mélyén a dühöt / De szavaid nem”¹ - mondja Desdemona Shakes­peare Othellójában férjének, aki hűtlenséggel vádolja meg). Épp ezért a haragot sokszor állították párhuzamba az őrültséggel, például az epikureus Gadarai Filodémosz egy erről szóló munkájában vagy Ovidius Episztoláiban (I. 2. 59—63. sor), és tisztán orvosi szempontból Galénosz is: „abból láthatjátok, hogy a harag őrület, amit az embe­rek tesznek, amikor áldozatául esnek” (A lélek szenvedé­lyeinek megállapításáról és gyógyításáról, V/2.).

A szenvedélyek és az őrület közötti analógiát egyéb­ként az általános tapasztalat is megerősíti, mely különö­sen a túlzott haragban vagy szerelemben ugyanazokat a tüneteket véli felfedezni, melyek a pszichikus zavarokat is jellemzik, és az önkívület vagy a hallucináció formáit mutatják. Az őrületet magát később, különösen a 19. szá­zadi lélekgyógyászok, mint például Esquirol, a szélső­séges érzelmek(dérèglement des passions) hatásaként értelmezik, és a gyilkos monománia keretén belül vizs­gálják. Mellesleg, a Zanardelli nevéhez fűződő 1889-es olasz büntető törvénykönyv 51. cikkelye engedélyezte a kiprovokált haragból elkövetett bűnök esetén a büntetés harmadával-felével történő csökkentését.

A harag logikája

A harag ambivalens módon mutatja meg az én sérthetőségének és egyben az asszertív viselkedés iránt érzett vágyának szintjét. Olykor a személyes lelki és fizikai tér jogos védelmének, valamint annak az elv- és hitrend­szernek a túlzása is lehet, mellyel az egyén vagy a cso­port azonosul.

Úgy tűnik, azzal a szükséglettel van kapcsolatban, hogy mintegy válaszként megvédjük saját nyilvános ké­pünket, mely valós vagy képzelt fenyegetés alatt áll, és hogy helyreállítsuk sebzettnek hitt önbecsülésünket. Lényegében saját szerepünk, méltóságunk vagy tekin­télyünk megerősítéséről van szó személyközi vagy cso­portos kapcsolatainkban.

Erkölcsi szinten a harag, a pszichológiain túl, meg­különböztethető a mérték hiányától, a túlzásoktól és a kevélységgel történő` sorozatos asszociációktól; ez utóbbi esetben az én vagy a „mi” túlburjánzása féktelen, csökö­nyös, szakadatlan, sőt szervilis elismerését kívánja meg saját értékességünknek (de talán ennek a viselkedésnek a hátterében nincs magas szintű bizonytalanság?). A ke­vélység hatással van a haragra azáltal, hogy szokásos vagy felszabadult - tehát kevésbé spontán - hajlammá változtatja, hogy megsértsük és semmibe vegyük a többieket, mert felsőbb rendűnek érezzük magunkat náluk. Ezért is jutott egy tudós, Gabriele Taylor arra a gondolat­ra, hogy a harag nem önálló bűn, hanem a kevélységhez tartozik (ez azonban nem mindig igaz, mivel a harag, különösen mint méltatlankodás az elszenvedett igaz­ságtalanságért, a szerény, szelíd emberek sajátja is lehet).

Pontosan az ok és a hatás közötti aránytalanság az a haragra (és más féktelen szenvedélyekre) jellemző elem, mely igazolja irracionális hírét. Valóban nehezen érthe­tő, hogyan lehet ennek a túlzásnak saját logikája, még ha rendhagyó is, egy olyan logikája, melyet én kumulatívnak mondanék. Ezt olvashatjuk az újságokban: „MINDEN OK NÉLKÜL MEGÖLTE A FELESÉGÉT”. Ha jobban megnéz­zük, okok csak látszólag nincsenek. A szenvedélyek logikája valójában nemcsak az aránytalan reakció momen­tumát, a harag pillanatát érinti. Tehát nem csupán azt az egyetlen epizódot kell kiforgatni, mely ezt közvetlenül megelőzi, hanem minden frusztrációt, a megcsalt vára­kozásokat, a nem vagy rosszul megvalósult reményeket, az összegyűlt, besűrűsödött sérelmeket, melyek egyszer­re omlanak össze és robbannak ki, hiszen amint elérték a kritikus tömeget, a legközelebbi célponton csapódnak le. Bár magát a túlzást nem lehet letagadni, ahhoz, hogy megértsük, nemcsak egy pontszerű eseményhez kell mér­ni, hanem a hasonló vagy szubjektív módon hasonlóvá tehető történések összességéhez is. Vagyis a haragnak is létezik egyfajta logikája, de ez - mint más szenvedé­lyek esetében is - egy kapcsolódó, szintetikus, „tölcsér­szerű” logika, mely különböző epizódokat hoz össze, mindent egy kalap alá véve, ahogy a szólás is mondja.

Ezért aztán helytelen dolog szembeállítani az észt és a szenvedélyeket, mint logikát és a logika hiányát. Inkább két különböző logikáról beszélhetünk. Az ész logi­kája szimbolikus, hiszen az elválasztott dolgokat egyesíti (a szümballein a görögben az „összekapcsolás” aktusa, a szümbolon szó pedig eredetileg a vendégség bizonyí­tékát jelölte, azaz egy két összeillő részre tört cserépda­rabot, melynek alapján a vendégek és a vendéglátók több emberöltő után is felismerték egymást). A szenvedélyek logikája viszont analitikus és szétválasztó, „diabolikus”, mivel a diabellein a szétválasztást, a rágalmazást jelen­ti, a diabolosz pedig pontosan az, aki elválasztja az em­bert Istentől. Ez a két fajta logika (az egyszerűség kedvé­ért szintetikus és analitikus) egyrészt együttműködnek, másrészt viszont szembehelyezkednek egymással. Ovidiusszal azt mondhatnánk róluk: „nem tudok én már sem teveled, sem nélküled élni”² (nec sine te, nec tecum vivere possum). Sem szenvedélyekkel nem tudunk élni racionalitás nélkül, sem racionalitással szenvedélyek nélkül. Valójában még a megismerésben is van egy érzel­mi tónus, ahogy a szenvedélyekben is van egy bizonyos fajta megismerés, paradox módon éppen a túlzásaikban, túllépéseikben.

A Kiadó engedélyével.