Főkép

Fülszöveg:
Mit keres egy magyar a forrongó Észak-Afrikában és a Közel-Keleten? Csupa olyan élethelyzetben, amikor a saját élete tudhatóan egy fabatkát sem számít? A legbensőbb okot nem kell feltétlenül ismertetnie ennek a könyvnek, még akkor sem, ha az ember, aki részt vesz az összecsapásokban és visszaemlékezik rájuk, aki elemzi a történések hátterét és izgatottan várja a fejleményeket: éppen ő a lényege ennek a naplónak. Mert ez a forradalom hús-vér emberek forradalma.
Számtalan tárgyilagos tudósítást olvashattunk az "Arab Tavaszról", melyeket újabb, "még pontosabb és aktuálisabb" tudósítások feledtettek el. Számtalan "szakértő" érezte úgy, hogy pár nap alatt a konfliktusok legmélyére láthat. Biztonságos hotelszoba-fedezékből megértheti azokat, akik odakint naponta meghalnak az utcákon. Ez a könyv nem ilyen - sokkal egyszerűbben emberi. Ez a könyv jó.
 
Részlet a könyvből:
A Janbóá utcában lakom, egy betonépület tetőteraszán. Külön fémlépcső vezet fel a lakosztályomba, mely egy szobából, egy egyszer egyméteres konyhából, fürdőszobából áll. A légkondicionáló nem működik, nyáron felforrósodik a beton és meg lehet főni odabent. Télen az ember csontjáig rágja magát a hideg. A csapot hosszan kell engedni, mert percekig semmi sem folyik belőle, csak hörög és szörcsög. A hulló vakolat és a tető rései között gekkók szaladgálnak.
A ház tulajdonosát Mohamed úrnak hívják. Nyugalmazott rendőrtiszt, az egyenruhás fényképe ott feszít az ebédlőjének a falán. Kinevezését még maga Omár Szulejmán, az egyiptomi titkosszolgálat rettegett feje írta alá, évtizedekkel ezelőtt.
Amikor jeleztem, hogy kivenném a lakást, nem lepődött meg. Azt mondta, hogy „a forradalom óta ő már nem lepődik meg semmin sem”.
Bár mutatott némi értetlenséget, hogy miért akarok kivenni egy olyan lakást, amelybe a harmincmilliós város szegényei szoktak költözni népes családjukkal, de már az előző bérlő is külföldi volt, egy különböző alapítványoknak dolgozó olasz lány, így nem firtatta a dolgot. Aláírtuk a szerződést és beköltöztem.
Számomra a lakásnak három felbecsülhetetlen előnye volt: fél ötkor, ha felébresztett a házra szerelt hangszórókból üvöltő müezzin, láthattam, hogyan folyik le a kelő nap fénye a város falain, ami mindig szép látvány. Jó volt éjjelenként kiülni a balzsamos levegőre, hasist szívni és istentelen nyugati zenét hallgatni, miközben ropogtak az utcán a fegyverek és tűzijátékok szálltak az ég felé.
A legfontosabb ok azonban kétségtelenül az volt, hogy biztosra vettem: a háziúr nem fog bejelenteni a titkosszolgálatnak. Ezt onnan tudtam, hogy az alattam lakó magyar zenészfiú, Ádám elmesélte: Mohamed úr úgy mutatkozott be neki, hogy elsőként muszlim, másodsorban egyiptomi és csak a harmadik helyen háziúr. Erre a kijelentésére én már úgy alapoztam, hogy valószínűleg nem ápol bensőséges viszonyt a kormányzattal, amikor pedig hosszasan beszélgettünk, nyilvánvalóvá vált, hogy megtért, és szívből óhajtja meglátni Isten országát, jelentsen ez bármit is. Egy Muzulmán Testvér pedig nem jelent fel a kormányzatnak.
A magam részéről elegem volt a titkosszolgálatból.
Ha az ember beteszi a lábát a Közel-Keletre, csomagban megkapja azt is, hogy kém. A rettegett egyiptomi titkosszolgálat, a Mukhábárát pedig komolyan veszi a kémeket. Hogyne venné: az országban immár harminc éve mindenért az „idegen erők”, az Egyiptom ellen dolgozó „külföldi érdekek” felelnek. Ezt sugározzák az állami televíziók, az újságok, erről beszélnek a politikusok is a tévében.
Egy külföldi mindenképpen a titkosszolgálat látókörébe kerül. Ha kamerája is van, még inkább. A belső elhárítás pedig mindenhol ott van: kora reggel, amikor még mindenki alszik, bemennek a koszos és fillérekbe kerülő hotelekbe a belvárosban elvinni a regisztrációs lapokat, hogy tudják, hol szálltál meg, mit dolgozol, milyen állampolgár vagy. Bent ülnek a kávézókban és figyelnek, tudják, kivel beszélsz és mit. Ha hosszú ideig vagy az országban, aktát nyitnak rólad, külön polcon. Egy épületbe kerülsz azokkal, akiknek van politikai véleménye az országban, bár nyilván van néhány privilégiumod. Normális esetben nem tartóztathatnak le csak úgy, nem rúghatják le a veséidet, nem állíthatnak elő, mint bármelyik egyiptomit. A külföldi útleveleddel érinthetetlennek számítasz, csak komoly nyomásra fognak előállítani kémként, ha ebből politikai tőke kovácsolható, például igazolható a zsidó jelenlét az országban. Ez azonban ritka, legalábbis ritka volt a forradalom előtt.
A barátaiddal azonban más volt a helyzet: ők bármikor eltűnhettek napokra, hónapokra, tárgyalás vagy értesítés nélkül. Jobb esetben maradandó károsodás nélkül megúszták. Reklamálni pedig nem volt kinek: a régi alkotmány, a harminc éve hatályban lévő szükségállapot isteni hatalommal ruházta fel a karhatalmi szerveket.
Ezen a helyzeten változtatott a januári forradalom. Akit kérdeztem, azt mondta: ezért ment ki az utcára, hogy kövekkel harcoljon a felfegyverzett rendőrség és a civil ruhás ügynökök ellen, ezért a vállalta a halált.
Az én lázadásom az volt, hogy olyan helyre költöztem, ahol tudtam, hogy nem jelentenek fel, és nem kérdezgetnek ostobaságokat.
Elegem volt, hogy a könnygáz-attakok után égő szemmel olyan baráti kérdésekre kellett válaszolnom a hotelek tetőteraszán, mint hogy mit keresek az országban, meddig maradok itt, és kinek dolgozom.
„Újságíró vagyok. Pár hetet. Magyar lapoknak”, volt mindig a válaszom.
Ha az igazat mondom, csak még gyanúsabbnak tűntem volna az amúgy is erősen kétségbeesett karhatalom számára. Nem mondhattam, hogy azért költöztem Egyiptomba, mert a történelem elkezdődött; hogy a Közel-Keleten végigsöprő forradalmi hullám végérvényesen át fogja rajzolni a politikai térképeket. Nem mondhattam, hogy látni akarom, ahogyan Egyiptom vajúdik a demokráciával, és nem akarok lemaradni a nehéz szülésről, a véres újszülöttről. Pedig ez volt az igazság.
 
Most éjjel van, 2012 júliusa. Folyik rólam a víz, a szobámban ülök és próbálom rendezni a gondolataimat. Odakint folyamatosan fel-felkelepelnek a fegyverek. Már megismerem a sörétesek és az MP5-ösök hangját.
Nem harcolnak az utcákon, ünnepelnek. Ma három órakor az országos választási bizottság bejelentette Mohamed Morszi győzelmét, az elnökválasztás lezárult. Az ország szakállasabb fele örömmámorban úszik. Az új elnök Muzulmán Testvér. Úgy tűnik, az arab forradalmak nagy győztesei a politikai iszlamisták, akiket tűzzel-vassal üldöztek az előző rezsimek. Most ők alkotják majd az új demokráciák első kormányzatait, mert nem kizáró ok a választásokon, ha a jelölt nem hisz a demokrácia intézményrendszerében. Mi, európaiak ezt Hitler óta tudjuk.
A lakásban óriási a káosz. Kitépett füzetlapok, memóriakártyák, kiprintelt újságcikkek és fényképek hevernek halomban, rajtuk egy nagy hamutartó, melybe több csikk már nem fér. Az asztal mellett már nincs itt a 7.62-es golyóálló mellény. Visszaadtam a kollégának, akitől még tavaly novemberben kaptam kölcsön, mert nem használtam. Túl súlyos, tizenhárom kiló. Ha rajtam van, lehet, hogy megvéd a golyóktól, de nem tudok benne gyorsan mozogni, ami elengedhetetlen az utcai harcok alatt. A fotósfelszereléssel és golyóállómellénnyel húsz kiló plusz lenne rajtam összesen; épp elég, hogy lelassítson annyira, hogy ne érjek ki időben egy könnygázfelhőből.
Nem, a 7.62-es mellény semmiképp nem bizonyult hasznos tehernek. Mondom ezt úgy, hogy eltaláltak a Mohamed Mahmúd utcai harcok alatt. A gumilövedék két bordámat törte el.
Mennyivel hasznosabbak voltak a sárga, kínai ipari gázmaszkjaim! Tizenöt egyiptomi fontért vásároltam darabjukat a Tahrír téren. Kétségtelen, hogy megmentették az életemet. Helyesbítsünk: az egyik mentette meg az életemet, a másik kettő nem zárt precízen.
Most szétdobálva hevernek a kanapén, nem tudom melyik a hasznos és melyik a haszontalan. Egyébként szuvenírként őrzöm őket csupán: idén februárban vettem egy modern, teljes arcot védő francia gázmaszkot és egy acél rohamsisakot. A szekrényben, nejlonba csomagolva várják, hogy kipróbáljam őket.
A falon, egy szögre akasztva himbálózik a kameratáskám, benne a Canon 400D-m és a 18–55 millis objektívem. A gép már nem működik, mert a könnygáz szétmarta a szenzorrendszerét, homályos képeket csinál. Az elmúlt egy másfél évben ez a harmadik fényképezőgépem. Egy eltörött, egyet elkobzott az egyiptomi hadsereg.
Az jut az eszembe, hogy feltétlenül le kellene írnom: forradalomba csak középkategóriás tükörreflexes géppel érdemes menni. A mindenkori karhatalom ugyanis nem szereti a sajtót, az első dolog, amit elvesznek, az a fényképezőgép. Egy hatezer dolláros csúcsmodell elkobzása és a szemünk láttára történő szétverése pedig kétségtelenül demoralizáló hatással van az emberre.
Nézem a dolgaimat a szobában. Sok minden eszembe jut, de a minta, ami ahhoz kellene, hogy könyvet írjak az egyiptomi forradalomról, nem áll össze. Pánikolok. Megbontok egy üveg „Cubana” fantázianevű egyiptomi fehérrumot és bámulom a rettenetes fehér képernyőt. Írnom kell, mert nem élhetek vissza a kiadó bizalmával. Látatlanba küldtek ezer dollár előleget egy könyvre, miután a kiadóvezető ellátogatott a fotókiállításomra májusban.
Zavaromban olvasgatom több tucat cikkemet, amiket az elmúlt másfél évben írtam. Egyik sem kurrens vagy aktuális már, igaz, azok voltak, amikor írtam őket.
Kimerevítettem az aktuális politikai helyzetet és elküldtem a szerkesztőmnek, aki pár nap késéssel közölte is az elemzésemet vagy riportomat, ami viszont a megjelenéskor már nem volt aktuális.
Így működnek ugyanis a dolgok a forradalomban. Minden és mindennek az ellenkezője is elképzelhető, minden megtörténhet. Megjósolni a várható eseményeket teljes ostobaság.
Maga a könyvírás koncepciója is zavar. Ha bemegyek egy könyvesboltba, külön polcon sorakoznak a külföldi szerzők könyvei a forradalomról. Németek, angolok, franciák írtak közepes könyveket, ejtőernyősök, akik a balhéra jöttek, és jobb esetben tovább maradtak két teljes hétnél. Sehol egy arab, sehol egy egyiptomi szerző! Úgy tűnik, hogy a nyugati világ nem igazán kíváncsi arra, hogy az egyiptomiak hogyan látták a saját forradalmukat, legalábbis nem nagy példányszámban, nemzetközi terjesztésben. A nyugati világot az érdekli, hogy a saját újságíróik hogyan látták a dolgokat, mit értettek belőle, amit, valljuk be, készséggel szolgáltatunk.
Rosszabb esetben úgy teszünk, mintha mindent értenénk a forradalomból, hogy képesek vagyunk kibogozni a szálakat. Ez azonban önáltatás és hazugság. Egyetlen ember sem tud többet mesélni a forradalomról annál, mint ami vele történt, amit mások elmeséltek neki, vagy amit az interneten olvasott. A forradalmak igaz történetét az idő írja. A történet akkor lesz teljes, amikor majd már senkinek sem áll érdekében elhallgatni vagy úgy hajlítani az igazságot, hogy neki kedvezzen, amikor a levéltárak kutathatóak lesznek, maga a forradalom pedig emlék.
Megiszom két pohár fehérrumot, de nem múlnak a kételyeim. Lemegyek a sarki kávézóba. A fűrészporral felszórt, zsíros és koszos egységben férfiak nézik a tévét. Szájed, a mezítlábas főpincér elrikkantja magát, amikor meglát. Nem kérdez semmit, tudja, hogy mit iszom.
„Voltál ma kint a Tahríron?”, kérdezi. Bólintok.
„Aggódom miattad, habibi. Megint sok arrafelé a gazember. Van pisztolyod?”
„Nincs”, mondom.
„Akkor, ha baj van, gyere ide. Habibi vagy, mi majd megvédünk.”
Szájed két barátját veszítette el tavaly. A rendőrség gyilkolta meg őket, a fényképeik kint vannak a kávézó falán. Vázolom neki a helyzetet arról, hogy könyvet kellene írnom a forradalomról, a kételyeimet. Végül is csak egy magyar újságíró vagyok, rosszabb arab tudással, mint bármelyik írástudatlan kairói taxisofőr.
„Felőlem írhatsz. De írd bele a kávézót és engem is”, mondja, majd elsiet, hogy meghallgassa az új elnök beszédét. Nem győz meg.
„Te legalább itt voltál. Odamentél a harcok első sorába”, mondja Sherif Bakr, az Al-Arabi kiadóház tulajdonosa az irodájában. Tavaly novemberben ismerkedtünk meg, Sárközy Bencén, a Libri Kiadó igazgatóján keresztül. Bence rám írt a Facebookon, hogy van egy ismerőse, akinek a Tahrír mellett van az irodája, ahol meg tudok mosakodni, ha kijöttem a harcokból. Sörétlukas bőrdzsekiben, könnygázszagúan és gázmaszkkal a nyakamban kopogtam be hozzá, azzal a mondattal, hogy „Bence barátja vagyok és szeretném használni a mosdódat.”
Azóta jó barátok lettünk, még Magyarországra is eljött, hogy megnyissa a kiállításomat. Meg van győződve arról, hogy értem, mi történt az országában. Jobban meg van győződve, mint én, és mivel kiadó, nincs nap, hogy fel ne hívna, és ne érdeklődne arról, hogy állok a könyvvel.
De nem állok sehogy. Nem tudok akadémiai értekezést írni arról, hogy mi történt az országban, nem értek jobban a politikai iszlámhoz, a szabadságjogokhoz, mint azok a fiúk, akik kirobbantották az egészet.
Van egy fekete és egy vörös noteszem, tele jegyzetekkel, miről kellene beszélnem, mi az, amit fontosnak láttam az elmúlt másfél évben. Ütött-kopott mindkét notesz, mert velem voltak mindenhol. Ezeket fogom publikálni, ezeket a feljegyzéseket. Korántsem visznek majd közelebb az igazsághoz.
Ellenben annyit el fognak árulni, hogy a nevem Jászberényi Sándor, és hogy az elmúlt másfél évben szívtam amerikai könnygázt, kínai könnygázt, idegágenssel manipulált könnygázt. Hogy lőttek rám sörétessel, MP5-tel, pisztollyal és gumilövedékkel. Azt is tudom, hogyan fest egy szükségkórház belülről, mert eltaláltak és két bordám eltörött. Tudom, milyen az, amikor előállítják az embert, és miért gondolják a szalafik, hogy egy demokráciába belefér, a tolvajok kezének levágása.
Ezek az én lábjegyzeteim az egyiptomi forradalomhoz.
 
A Kiadó engedélyével.