Főkép

A szerzőnek eddig minden magyarul megjelent regényét olvastam. Mind a hármat. Így akartam kezdeni az ajánlót, és bár az állítás időközben elveszítette a valóságtartalmát, ugyanis megjelent a WWW-trilógia második kötete, nem volt szívem változtatni, így maradt a kezdő mondat, ami nekem továbbra is tetszik. Ráadásul jól hangzik, még ha a friss kötettel együtt is mindössze négyig juthatunk el a számolásban. Kezdetben volt ugyebár a Flashforward - A jövő emlékei, aztán jött a Lélekhullám, majd a WWW 1 - Világtalan, és a legfrissebb, a WWW 2 - Vigyázók. Az első kettőről már megírtam a véleményemet, a második kettővel még a barátkozás fázisában vagyunk, igaz, eltérő mélységig jutottunk, hiszen az egyiket már olvastam, a másik pedig még csak várja, hogy hosszabb időt töltsünk együtt.

 

A sorozat nyitó kötete gyakorlatilag napjainkban játszódik, és egyértelműen az aktuális tudományos és technikai viszonyokat gondolja tovább, bár lehet, hogy a leírtak egy része nem is annyira a jövő, mint mondjuk a jelen, de ebbe inkább bele sem merek gondolni. Három szálon haladnak az események, ám ezek közül van egy, ami lényegesen erőteljesebb, mint a többi. Ennek főszereplője egy tizenöt (mindjárt tizenhat) éves, születése óta vak lány, aki szüleivel nemrégiben költözött Kanadába. Caitlin vak, de ez nem befolyásolja abban, hogy a lehető legteljesebb életet élje: iskolába jár, internetezik, blogot ír, egyébként pedig matekzseni, és ezzel ő is tisztában van. Lehet, hogy nem ez a legmenőbb dolog a világon, de segít neki abban, hogy nagyjából stabil szinten maradjon az önbizalma. A többi előnyéről nem is beszélve. Az ő, és ezzel együtt a családja élete újabb fordulatot vesz, amikor felkeresi őket egy japán kutató, aki egy kísérleti módszer segítségével képes a szem és az agy közötti helytelen kommunikáció korrigálására. Csakhogy a műtét nem a várt eredményt hozza, ráadásul valahol egy tudat is ébredezni kezd…

 

Ezzel nagyjából egy időben a világ egy másik pontján, egy eldugott kínai tartományban egy minden eddiginél pusztítóbb madárinfluenza-járvány üti fel a fejét, amit az illetékes emberek meglehetősen vitatható módon oldanak meg, emiatt viszont kénytelenek életbe léptetni a Csangcseng stratégiát, vagyis elzárni az országot a világgal összekötő kommunikációs csatornákat. Ez a szál egyértelműen a kínai blogger, Sinanthropus miatt érdekes, aki emberi jogokról, politikáról, elnyomásról, szabadságról ír a maga kreatív, a cenzúrát ügyesen elkerülő módján. Van ugyan elképzelésem, hol vagy hogyan kapcsolódhat majd ez a szál a fősodorhoz, de igazából arra vagyok nagyon kíváncsi, mit kezd vele Sawyer. Mint ahogy az is érdekel, hogy mi fog kisülni a webkamerán keresztül egymással jelnyelven kommunikáló majmok ügyéből. Bocsánat, hogy így általánosítok, hiszen valójában egy csimpánz-bonobó hibridről (ez már önmagában is különleges) és egy orángutánról beszélünk, akik közül az egyik ráadásul még képeket is fest, mégpedig igazán érdekes képeket, ám ennek nem mindenki örül…

 

Mindig lenyűgöz, amikor egy szerző képes a jelen eseményeit és az egész közeli jövőről szőtt látomásait úgy ötvözni, hogy alig veszem észre a határvonalat valóság és kitaláció között. Általában valamerre kileng a mérleg nyelve, de Robert J. Sawyer esetében nagyon résen kell lenni, mert semmi perc alatt dob át a palánkon, vagy vezet meg egy tudományos (vagy annak tűnő) eszmefuttatással. Nála soha nem érzem butának magam, és még csak nem is zavar, hogy egyébként nem vagyok járatos a műfajban, hiszen nem is várja el tőlem, legfeljebb azt, hogy nyitott elmével közelítsek a témához. Na ezért gondolom, hogy zseniális, amit és ahogy csinál – egy teljesen hétköznapi dolgot gondol tovább éppen csak annyira, hogy sokak érdeklődését felkeltse, gondolkodásra, véleményalkotásra ösztönözzön. Nekem egy kicsit lassúnak tűnik ugyan, ahogy útjukra indulnak a dolgok, és a három szál is egy picit egyenetlen, de az orvostudomány, a matematika és a kommunikációelmélet közérthető tálalása kárpótol mindezért. Akik nem dugják a homokba a fejüket, azok látják, merre tart a világ – nekik, hozzájuk, róluk, rólunk szól ez a történet, aminek remélhetőleg legalább ilyen erős lesz a folytatása is.

 

Részlet a regényből